Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-10-29 / 22. szám
ANNA SEGHERS МРШ Berlinen túl, egy tó partján volt egy kis gazdaság, már jóval a háború előtt is az Emrich-család tulajdona. Emrichék főleg zöldséget termesztettek. Emeletes, takarosán rendben tartott házukat a parttól keskeny pázsit választotta el — az egyetlen kihasználatlan földterület. A part lapos volt, enyhén lejtett, sűrűn benőtte a nád. A csónak-kikötő pallójától kaviccsal beszórt út vitt az üveges verandára: Emrichék még az anyagi fellendülés idején toldották meg vele a házat. Általában a másik utat használták, amely a kertészeten át az országútról vezetett a házba. A kis előtérből egy ajtó nyilt a lakószobába, egy másik a konyhába, a konyhából pedig lépcsőn jutottak le a pincébe. A tó felőli pinceajtót nem használták, mindenféle holmival el is állították, és a pinceablak elé Í3 annyi minden került, hogy alig bocsátotta át a napvilágot. Emrichéknek régebben a szomszéd faluban is volt egy gazdaságuk, és a vele szemben épült kovácsműhely is az övék volt. Lovakat patkoltak ott, ekéket és mindenféle mezőgazdasági szerszámokat javítottak. Az öreg Emrichet röviden a háború előtt megrúgta a ló, és belehalt sérülésébe. Azt mondják, a baj ritkán jár egyedül. Lehet, hogy nem vigyázott az öreg, mint máskor szokott, feldúlta feleségének halála, amely nem sokkal előbb, váratlanul érte. A család két fiát behívták. A háború beláthatatlan időre meghosszabbította szolgálatukat. Egyikük részt vett a lengyelországi bevonulásban, a másik pedig a narviki partraszálláson. Időközben távoli rokonok megvásárolták a gazdaságot és a kovácsműhelyt. Márta, a család egyetlen lánya, ellátta a kertészetet. Bármi áron meg akarta mutatni, hogy egyedül is elboldogul mindennel. Csak néha fogadott napszámost, egyszer például a ház kimeszelésére, hogy rendes legyen, ha valamelyik bátyja szabadságra hazalátogat. De Márta nemcsak a zöldséges kertet látta el nagyrészt egymaga, kitapétázta a szobákat, és bekátrányozta a csónakot, amely legtöbbször használatlanul vesztegelt a palló mellett. A tó felől, a csipkerózsaösvény mögül barátságosan hívogatott a fehér ház. Márta makkegészséges volt, és megszokta, hogy minden helyzetben boldoguljon. A háború harmadik évében éppen huszonhatesztendős volt, nagycsontú, széles és laposarcú teremtés. A külvilág eseményeivel fivéreinek a tábori postán érkező lapjai és a falubeli rendezvények kapcsolták össze. Minden győzelem hírére kitűzte a zászlót, mint a szomszédai. Ifjabbik bátya elesett a keleti fronton. Bár ő volt Márta kedvenc testvére, jobb indulatú, mint a idősebbik, a halála mégsem rázta meg annyira, mint a jegyeséé. Olyan volt, mint valami bizonytalan időre szóló szabadságolási zárlat. . . 1943-ban, egy párafelhős későnyári estén Márta a pincében krumplit és répát válogatott másnapi takarmánynak. A nád, aztán a csipkerózsa-sövény felől halk, szokatlan nesz ütötte meg a fülét. Egyszer csak, mintha árnyék suhant volna el a szeme előtt. Villámgyorsan átfutott a fején: hátha azt hiszi valaki, hogy üres a ház, hiszen sötét van, csak a kis mécses pislákol a pincében. Hangosan kiszólt: — Ki az? Minthogy választ nem kapott, felszaladt a lépcsőn és a konyhán, majd a kisszobán át kilépett az üvegezett verandára és onnan ki a szabadba. A tó és a ház közötti keskeny pázsitsávon idegen fiatal férfi állt; ruházata, amennyire Márta láthatta, elég rendes volt. Arcvonásait a szürkület elfedte. A férfi hadarva kérdezte: — Itt lakik Schneiderné asszony? — Ilyen nevű nem lakik itt — felelte Márta — és a faluban sem. — Végigmustrálta az Ismeretlent és megkérdezte: — Hogyan jött ide? — Csónakon — felelte a férfi. — Hogyan? — kérdezte Márta, mert a félhomályban is látta, hogy másik csónaknak nyoma sincs a pallónál. — Már jóval előbb kiszálltam a csónakból — felelte az idegen —, azt reméltem, hogy Schneiderné a második faluban lakik, aztán mindenfelé kérdezősködtem, és Így jutottam ide. Motorkerékpár zaja hallatszott az országút felől. Az idegen megragadta Márta kezét, halkan, de határozottan mondta: — Ne árulj el, ha kérdez valaki. Márta visszahúzta a kezét és haragosan Így szólt: — Ügy, szóval vaj van a fejeden. A motorkerékpár nem állt meg, messzire távolodott. Az idegen újra megfogta Márta kezét, aztán suttogó, lázas, esdeklő hangon mondta: — Nem tettem semmi rosszat. Ellenkezőleg. Most meg a tó felől jött a zaj, ezúttal motorcsónaké. A férfi folytatta: — Rossz embernek látszom? Márta megint kutatni próbált a vonásaiban, mintha ugyan az arc valaha is jótállt volna a gazdájáért. Ennyit Márta is tudott, hiszen régóta élt egyedül, sokféle emberrel került össze. De úgy váhe, ehhez hasonló arcú emberrel még nem akadt dolga. A motorcsónak messzire eltávolodott. — Hát ha nem tett semmi rosszat, miért üldözik? A férfi folytatta, gyorsan, heves hangsúllyal, akadozás nélkül: — Egy háborúellenes iratot osztogattak ott, ahol dolgozom. Ma meg éppen engem vettek célba. — Nahát — mondta Márta —, ha ebben csakugyan van valami, akkor börtönben a helye. Az idegen, nem törődve Márta szavaival, ugyanazzal a lázas hangsúllyal, fennakadás nélkül folytatta. Hangja rimánkodó ás fenyegető volt egyszersmind. Nem veszett oda talán senkije a háborúban, mondta a lánynak, nem várt senkire, míg csak egy napon hír nem jött, hogy elesett? Márta erre azt felelte — és közben szorosan egymás mellett a falnak támaszkodtak —, hogy az ilyen beszédért csakugyan be kellene csukni, ha nem a börtönbe, hát a bolondházba. A férfi meg azt kérdezte erre, hogy csakugyan addig kell-e várni, amig minden férfi elesik; 6 a maga részéről nem várt erre, és most ezért vannak a nyomában. — Mit hord maga a szíve helyén? — kérdezte. — Hagyja, hogy itt a sövényben kiszuszogjam magam. Hisz még tudnia sem kell róla . Márta egy pillanatig mintha habozott volna. — Menjen be a házba — mondta erre az idegen. — Menjen be és tegyen úgy mintha észre se vett volna. Menjen már! Márta sarkon fordult és bement, mintha egy szót se váltottak volna, visszatért abbamaradt munkájához. Így kezdődött. Márta mindössze annyit tett, hogy korábban kelt fel a szokottnál, és megnézte, ott van-e még a férfi a sövényben. Kicsit reménykedett: hátha elment időközben. Első reggel még arra is hajlott, hogy elhitesse magával, nem is járt itt senki. De a férfi ott kuporgott a régi helyén. Márta szó nélkül bement, aztán meleg étellel tért vissza. Nézte, milyen mohón nyeli a férfi az ételt, még félre is nyel, aztán rázza a köhögés, és beleharap a saját kezébe, hogy senki se hallhassa a köhögést. Aztán Mártára nézett az idegen — most fényes nappal volt, a lány láthatta az arcát. Szólni nem szólt, csak merő tekintettel Márta szemébe nézett, és hangtalanul mozgatta az ajkát. Márta se szólt, visszament a házba, mintha nem rejtőzne itt senki, s dolgozott. Ezen a nyáron egy falubeli napszámos fiú segített neki. Ez a sánta fiú elmesélte Mártának, hogy a rendőrség egy zsebtolvajt keres, a tó körül minden faluban figyelmeztették a lakosságot. Délután — ekkor már korán leszállt a köd — Márta intett az idegennek, hogy kövesse a pinceajtón át. A télire való fát és szenet már elhelyezte; kicsi helyet felszabadított az idegen számára; egy szót sem szólt, mintha cselekedetei csak akkor volnának valóságosak, ha szavak kisérik. A zajtalan aprómunkát, a hámozást, szeletelést vagy itt-ott holmi javítást elvégezte Kurt Steiner — így hívták a szökevényt — a farakások közti búvóhelyén. Márta néha nyitvahagyta a pincelejáró ajtaját, és bekapcsolta a rádiót. Lassanként bátorságra kapott, és le is ment, hogy meghallgassa Kurt fejtegetéseit. Sok példát tudott mondani, hogy érthetőbbé tegye Mártának az elmondottakat, elmesélt mindenfélét, személyes élményeit és egyet-mást a világ eseményeiből. Márta, aki csak a saját életét ismerte, úgy hallgatta ezeket, mint a meséket és mondákat. Eleinte elkábította a férfi fülbemászó hangja, de később szavainak értelmére is figyelt, ellentmondott Kurtnak, kérdezősködött és gondolkodott. Egyszer éjszaka, amikor odakint minden téli álomba merült és hóba-jégbe dermedt, felvitte Kürtőt a házba. A zseblámpa fényénél a férfi néhány pillanatra meglátta Márta szobáját, amelyre a lány annyira büszke volt. Márta ágya friss volt és jó. A lány reszketve simult hozzá, és figyelte a zsalu résein át Berlin bombázásának fényeit. Márta lassanként megbarátkozott társának gondolataival. Tudta, hogy amit Kurt Steinerrel tett, jó volt és helyes. Ha még egyszer kellene, ugyanezt tenné, tudatosan és szántszándékkal. Tavasszal a kerítésen át beszélte egy parasztasszony, hogy minden tó körüli falut átkutatnak, szökött katonákat keresnek. Egyetlen pincét, egyetlen kertet vagy bokrot se hagynak ki, mesélte. Kurt Steiner elsápadt, amikor Márta elmondta a hirt. — Tehát minden hiába volt, vége, vége mindennek — nyögte. — El kell mennem, különben téged is elfognak. Mártának egyszeriben eszébe jutott egy történet: Abban az egyik szereplő úgy menekült meg, hogy víz alá merült, és egy nádszálon át lélegzett, amíg csak keresték. Kurt Steiner azt mondta, ez csak amolyan kitalált történet. — De lehetséges — mondta Márta. Próbáld meg! — De nem tudom — mondta Kurt nem, nem megy. — De igen, feltétlenül meg kell tenned — felelte Márta És sürgette, hogy próbálja meg, most, azonnal, mielőtt még ideérnek az üldözők, hiszen más választása nincsen. Kényszerítette, hogy a pinceajtón át menjen a sövényhez, majd a homokon át másszon be a vízbe; aztán levágott egy megfelelőnek látszó nádszálat. Alig múlt el dél, és komolyra fordult a helyzet. A szomszéd házat körülvették, átkutatták, de eredmény nélkül. Aztán Emrichékhez jöttek, a konyhából lemásztak a pincébe Márta megijedt, amikor megtalálták a farakások közti helyet, hátha valami nyomra bukkannak, egy hajszálra, valami árnyékra — de csak vadul és dühödten kutattak. — Tulajdonképpen kit keresnek? — kérdezte Márta, aki félelme közepette is megőrzött egy cseppnyi gúnyt. — A fiatalabbik bátyám elesett, az idősebbik meg fogságban van. — Fogd be a pofád — felelte a tábori csendőr —, egy nőnek nemcsak bátyjai vannak. Mártát halálsejtelem fogta el; csak arra gondolt, vajon kibírja-e, vajon kap-e levegőt. Miután a ház környékét is hasztalan fésülték át, káromkodva odábbálltak, be a következő házba. Kurt visszamászott a pinceodúba. Kétségbeesés fogta el, azt mondta, inkább meghal, mintsem ebben az elviselhetetlen feszültségben éljen. Márta beszélt a lelkére, hiszen már közel a háború vége, mondta, hiszen azért vállalt akkora veszélyt, és ha már vállalta, meg kell érnie a háború befejezését. — Hamarosan megtudták, hogy a falvakat ismét átfésülik. És Kurt még egyszer vállalkozott, és amikor csakugyan jöttek és kutattak, még egyszer sikerült a nádszálon át lélegeznie. Néhány hét múlva bevették Berlint. Vége volt a háborúnak. Azok ketten az Emrichék házában, sirtak-nevettek, áldomást csaptak, bort is ittak, aztán befeküdtek a hűvös fehér ágyba, mint a házasok; nem riadtak már fel a motorok zajára. Egy héttel később Kurt azt mondta, most aztán be kell mennie a városba, viszontlátni a barátait. Márta makacs szorgalommal mélyedt a munkájába, így könnyebben esik a várás, hisz oly soká odamarad Kurt. És egyszeriben, végre valahára, meghallotta a hangját. Többek kíséretében érkezett, orosz katonai autón. Néhány megtalált barát jött vele. Velük együtt két tiszt is kiszállt a kocsiból. A tisztek meleg, csodálkozó szemmel néztek a lányra. Kurt aztán megmutatta barátainak a pincebeli búvóhelyét, és azt a pontot a parton, ahol az üldözés alatt a nádszál segítségével megbújt. Azt sem hallgatta el, hogy mi mindent köszönhet Mártának. Nemcsak az életét mentette meg, mondta, hanem bátorságot is öntött beléje, újra meg újra. Márta szótlanul végighallgatta. Kurt hangja idegenül csengett. Amikor valami harapni valót akart készíteni — mert összegyűjtött egyet-mást —, így szólt Kurt: — Hová gondolsz? Hiszen mi hoztunk neked egy élelmiszercsomagot. Mindjárt vissza is megyünk egyébként. — Te is? — kérdezte Márta — Persze, mennem kell — mondta Kurt Berlinben vagyok állásban, na gyón jó munkám van, az új közigazgatás ban. — Megsimogatta a lány haját, min egy gyerekét. Elmenőben még visszaszólt — Hamarosan hallasz rólam! Márta figyelte az autó távolodó zaját Azelőtt megkönnyebbült, ha elhalt a mo tor zaja, most meg nehezebb lett a szíve Kicsi korától megszokta, hogy nem közli a gondolatait senkivel. Nem is volt meg az a képessége, hogy beszéddel