Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-10-29 / 22. szám
változtatták és további telepeseket hoztak ide. Az afrikai és fehér telepesek békés kapcsolatának az vetett véget, amikor 1644-ben az angolok kapták meg Ui Amszterdam ellenőrzésének jogát és bevezették a rabszolgaságot. Az első rabszolgalázadás 1791-ben volt New York-ban, egy Cäsar nevezetű afrikai vezetésével. 1799-ben, tehát több mint egy fél évszázaddal Lincoln proklamációja előtt, New York-ban törvényt bocsájtottak ki, amely a rabszolgák általános felszabadításának kezdetét jelenti. Sylvester Leaks „Beszélő Harlem" című cikkében így ír ma erről a városrészről: „Harlem: Édesanya, akinek nagy szíve fészekmeleget ad és oltalmat nyújt, ég és pokol 336 364 fekete és barna, barnás és sárga gyermeke számára, akiknek 31 százaléka külön él a családtól, elvált vagy özvegy. Bármennyire tele a háza, senkitől nem vonja meg segítő kezét. Sosem gúnyolódik, sosem vádol, mindig megértő. Harlem: Az itteni élet nyomort jelent sok-sok ezer gyerek részére, a 18 éven aluli gyermekeknek csak 50 százaléka él mindkét szülőjével, a lakások 49 százaléka dűlőfélben van, 25 százaléka túlzsúfolt; a családok évi átlagjövedelme 3723 dollár, miközben a statisztikusok a szükséges családi jövedelmet 6000 dollárban állapították meg. Harlem: 9880 munkanélküli él itt, de nincs egyetlen munkanélküliek hivatala, amely törődne velük; 12454 ember részesül hivatalos segélyben; a munkaerők 48 százaléka nő, 25 százalékuk férjezett, 4,5 százalékuknak 6 éven aluli gyermeke van. Harlem: Jövedelmező gyarmat a fehér üzlették meg, az ez idei beszédet pedig a mozgalom eddigi legnagyobb győzelmének jelentették ki. Rosa Parks háta mögött, a Capitolon lobogott az állami zászló.és a kormányzói palota epyik termében ott ült George Wallace, a kormányzó. A teret erős katonai kordon vette körül, rendőrök cikáztak a tömeg között, de a négerek és azok a fehérek, akik a mozgalmat támogatták, mégis győzedelmeskedtek. ÜLÖSZTRAJK A FEHÉR HAZBAN Habár az emerikai négerek tömegharca csupán egy évtizedre tekinthet vissza, jelentős sikereket könyvelhet el. Legfőbb érdeme az, hogy kiépített egy széles körű, befolyásos és tevékeny szervezetet. A mozgalom elérte, hogy harcra mozgósította a Délen lakó négereket, megnyerte a „másik Amerika" támogatását, akikben még él az alkotmány és a függetlenségi nyilatkozat szelleme. A tömegmozgalom segítségével vált lehetővé a híres polgárjogi törvény keresztülvitele, és a törvényhozó gyűlésnek egy további törvényt nyújtottak be a választójogról. A kongresszus minden bizonnyal megszavazza a törvényt; habár ez a tény nem hoz nagy változásokat a négerek szociális helyzetét illetően, mégis egy lépést jelent a négerek egyenjogúságának narcában. A törvény megvalósításával a négerek elérik egyik fő céljukat. Eltörlik a választók regisztrálását és betiltják a megszégyenítő és kétes kimenetelű ШШЖ emberek számára, akiknek 3898 üzlete évi 345 871 000 dollár jövedelmet mutat ki, valamint az orvosoknak, ügyvédeknek, biztosító társulatoknak, tisztító üzemeknek és más vállalatoknak. Az említett vagyon parányi része — ha ugyanannyi is — a településben marad és az emberek javát szolgálja. A kereskedők legnagyobb része — vagy talán mind — a szomszédos kerületekben él, ahol a négereknek tilos lakni még akkor is, ha anyagilag képesek lennének rá." Harlem volt a néger megmozdulások központja a Montgomery-i autóbusz-bojkott előtt, valamint a déli szabadságmozgalomnak is, ami a jelenlegi „néger forradalom" kezdetét jelentette. Hogy kezdődött a Montgomery-i autóbuszbojkott? 1955. december 1-én, Rosa Parks, egy fekete varrónő, Montgomery-ben, Alabama állam fővárosában megtagadta a kalauz kívánságát, hogy adja át helyét egy fehér utasnak. Az asszony több mint 50 éves volt, a fehér utas jóval fiatalabb. Rosa Parks a négerek részére kijelölt helyek egyikén ült, a fehérek részére fenntartott összes helyek azonban el voltak foglalva s néhány utasnak állni kellett. A kalauz felszólított négy fekete utast, hogy adja át helyét a fehéreknek. Hárman eleget tettek a kérésnek, csak Rosa nem, mire a kalauz rendőrt hívott, aki kényszerítette őt a hely átadására. Egy évvel később dr. Martin Luther King, egy Montgomery-i néger lelkész megszervezte a néger lakosság között az autóbusz-bojkottot. Több héten keresztül egyetlen néger sem vette igénybe az autóbuszokat. Végül is az autóbusz-társaságnak kellett engednie. 1965. március 26-án Rosa Parks beszédet tartott a Montgomery-i Capitol előtt. 25 000 ember tapsolt neki, fekete és fehér, mindannyian részvevői annak a tömegfelhívásnak, amely a Selmából Montgomerybe való szabadságfelvonulást eredményezte. Beszédét a legnagyobb amerikai televíziós állomások is közölték. Előtte, az 1950-ben Nobel-díjjal kitüntetett amerikai néger, Ralph Buriche — az ENSZ helyettes főtitkára a Különleges Politikai ügyekben — beszélt, és utána Martin Luther King, az 1964-es Nobel-díjas. A hallgatók között voltak fekete munkások, fehér papok és diákok, akik több ezernyi kilométer távolságról jöttek ide. Rosa Parks tíz évvel ezelőtt tanúsított bátorsága olaj volt a tűzre, amely felgyújtotta Délt. A négerek szabadság-harcának történetírói 1955. december elsejét a négerek forradalmának kezdetéül jelölértelmiségi vizsgákat. Még döntőbb jelentőségű, hogy a választási részvételt megakadályozó minden kísérletet törvényileg sújtják és ha azt a helyi hatóságok elmulasztják, a központi hatóságok is közbeléphetnek. Hogy ezt valóban megteszik-e, az más lapra tartozik. Rendkívül kritikus helyzet esetén azonban szükségessé válik ez a törvényjavaslat. Az első arra vonatkozó kísérletet, hogy Selmából Móntgomery-ba egy menetet szervezzenek, brutális erőszakkal elnyomták. Röviddel ezután James Reeb fehér lelkészt, aki Bostonból jött, hogy támogassa a négerek harcát, egy selmái fehér emberekből álló csoport a szó szoros értelmében agyonütötte. Az Egyesült Államok történetében mindeddig nem fordult elő, hogy ülősztrájkot tartottak volna a washingtoni Fehér Házban. Ezúttal megtörtént. Néhány néger és fehér belépési engedélyt kapott, s a folyosón, néhány méterre az elnök magánlakosztályától, déltől késó délutánig ülősztrájkot tartottak mindaddig, amíg erőszakkal el nem távolították őket onnan. A törvényjavaslat keresztülvitelének harcában különböző polgárjogi szervezetek is részt vettek. Eleinte főleg néger szervezetekről volt szó, ma azonban nem egy szervezetnek ugyanannyi fehér mint színes tagja van, és említésre méltó, hogy a fehérek legtöbbje, aki* a színesek ügyét támogatják, az értelmiség és az ifjúság, különösen a főiskolások sorából kerül ki. Az SNCC — a diákmozgalom minden bizonnyal a színes fiatalok és a fehér önkéntesek legharcképesebb csoportjának nevezhető. A különböző szervezetek közös akciója eredményeképpen sikerült az elszánt tömeget a selmái menettel győzelemhez vezetni. és mégis, azon az éjszakán, amikor a tüntetők hazatértek, lövések dördültek el a Selma felé vezető úton. A Ku-Klux-Klan terroristák golyói ki oltották egy detroiti fiatal asszony életét, aki olyan „szégyentelen" volt, hogy részt vett a tüntetésben és a „gyűlölt" négereket támogatta. Viola Liuzzo halála tragikus figyelmeztetés. Azt mutatja, hogy a harc még nem fejeződött be. Habár Selmában megkezdődött a négerek nyilvántartása, Camdenben mégis minden egyes négert, aki fel akarja magát Íratni a jegyzékre, börtönbe zárnak. Ismét munkálkodnak majd a gumibotok, robbannak a gázbombák. És minden politikai nyomás ellenére a választójogi törvényjavaslat jóváhagyása Washingtonban igen lassan halad előre.
