Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-05 / 3. szám
MINDENHOL ÉLNEK A autó a két lány mellett lefékez. — Nem, nincs semmi baj. De. . . ha elvinnének Bratislavába! Késik az autóbusz és várnak bennünket. A gépkocsi tovább robog. — Az intcrnátusnál kiszállnánk — mondják a városhoz közeledve és mintegy magyarázatképpen, hozzáfűzik: esküvői értesítéseket csináltatunk. Vidéken hamarább elkészítik, mint Bratislavában. — Nem főiskolások maguk? — kérdi a férfi. — De igen. Utolsó évesek vagyunk mindketten, de még most, télen megtartjuk az esküvőt. Sürgős. . . az elhelyezés miatt — nevetnek össze. Csak nem megyünk ki egy isten háta mögötti faluba? Még élni akarunk. .. Kiszállnak, integetnek. — Mi meg siessünk, mert elkésünk. Ha már egyszer a színház kedvéért jöttünk fel — mosolyog egymásra a két ember, aztán az asszony felsóhajt: — Tizenkét éve lenne már, hogy én is utolsó éves egyetemista voltam... ? De hamar repül az idő.. . . . . Esküvői értesítés. . . törnek elő az emlékek. Tulajdonképpen nála is ezzel kezdődött: MUDr. Bozena Pavlíková és MUDr. Alexander Kaprinay 1953. december 12-én 16 órakor tartják esküvőjüket. . . A vajszínű kartonlap pedig:' Bozena Pavlíkovát 1953. december 12-én de. 11 órakor avatják a Szlovák Tudomány-Egyetem aulájában az orvostudományok doktorává. . . A házasság nem a fiatal orvosnő „mentőövként“ jött ötlete volt, hanem két ember közös életútjának, első állomása. A második egy közép-szlovákiai kisváros kórháza. A férj már másfél éve dolgozott itt egy közeli faluban, s most egy gyermekorvossal, a feleségével tért vissza. Aztán Vágsellye következett, a járási egészségügyi intézet. Gondokkal, munkával és problémákkal telített öt év, a járási gyermekorvos feleség, s a belgyógyász férj számára. Aztán a harmadik gyermek születését várva, kérdőjelként állta útjukat egy váratlan ajánlat: Zsigárdon, a galántai járás községében, körzeti egészségügyi központ létesül. Orvosi lakással. Vállalnák? Az 1960-as év nemcsak a várt kislány, Beáta érkezését jelentette Kaprinayéknak, de az orvosi életpálya negyedik állomását is: a zsigárdi rendelőt, a háromszobás, kertes orvosi lakást, a falusi orvos életét. Hat falu orvosnője — Tessék.. . Hogy hívják a kicsit? Tegnap volt itl először, ugye? — keresi Marianna nővér a nyilvántartási lapot. — Ez már a deáki autóbusz? Hogy szalad az idő — lép az orvosnő a kisfiúhoz. Nem is tudja, hányadik páciens a mai napon. A perediek már elmentek, de befutott a másik autóbusz. Hat falu betegjeit vizsgálja egy délelőtt, nem szereti, ha összetalálkoznak a váróteremben. Ne terjedjen a betegség, a fertőzés. A gyermekorvos inkább vállalja a diszpécser feladatát is: ügyéi, hogy az édesanyák elérjék a következő autóbuszt, hogy a kis betegek minél előbb hazakerüljenek. Az már nem rajta múlik, hogy a zsigárdi forgalmas autóbusz megállónak nincs fedett váróterme, az édesanyák, beteg gyermekükkel a karjukon, a templomajtóban várják az indulást. — Hát Évi, a vérkép gyönyörű! Csakhogy anyunak Egyik falu népe jön, a másik megy — ez a jelszó a zsigárdi egészségügyi intézet gyermekorvosi rendelőjében sok mindenfélét kell ám főznie! Zöldséget, főzeléket, nemcsak disznótoros ételeket! És sok répát, almát, narancsot egyél! A mama buzgón bólogat. Mi mindenre ügyel az ő doktorasszonyuk. Megmutatja, hogyan kell a szem- és orreseppeket alkalmazni, borogatást adni, szirupot beadni. A múltkor nevettek is a váróteremben: ha a falak beszélni tudnának, már emlékezetből fújnák mindezt, annyiszor elismételte a doktornő. De a legtöbb édesanya is tudja már. Négy év alatt sok mindent megtanultak. Hogy nem kell minden csekélységért orvoshoz szaladni, de ha beteg a gyerek, a legapróbb részletekig be kell számolni. Hogy nem kell mindenáron gyógyszert követelni, de ha egyszer előírja, azt következetesen be kell szedni. Tudják, hogy a doktornő nem szereti, ha szomszédasszony vagy nagynéni hozza a beteg gyereket és nem tud róla semmiféle felvilágosítást adni. Mindezt tudják — és talán ezért szeretik annyira. — Nem teszi le a válláról a gondot azzal, hogy felírja a receptet — dicsérik halkan az orvosnőjüket és nővérkéjüket. Amióta itt vannak, gyógyszert is kapunk a rendelőben. Nem kell kilométereket utaznunk, amíg megszerezzük. . . így kellene mindenütt bánni a betegekkel. — Talán az volna a helyes, ha minden orvos legalább három évet falun töltene — mondja egy komoly hang a sarokból. A doktorátushoz emberséget is szérezni... Tessék, a következő.. . nyitja ki a nővér az ajtót. No, Jóska mi újság? Mutasd magad, gyerekem. . . A nővér elhozta Sellyéről a röntgenfelvételt. Cgy látom, a tüdő tiszta. Jóska drazsét kap, pontosan nyolc óránként szedje. Dél felé jár az idő, a váróterem elcsendesedik. Végre hazanézhet a gyerekekhez, egy ajtó választja el csupán a lakástól. Délután a mentőautó a szomszéd faluba viszi, tanácsadást tart. Az orvos, az anya, az ember. Hazafelé — Éjfél előtt otthon is leszünk — szállnak he a kocsiba. — Szép előadás volt, érdemes volt felutaznunk — szakítja meg az asszony a téli éjszaka csendjét. — De azért kissé szokatlan már nekünk a nagyváros — és a gyerekekre gondol, a havas kert csendjére, az alvó falura. — Itt vettük fel délután a két lányt, — mondja a férfi a kanyarhoz közeledve. — Kár, hogy nem tölthetnek nálunk néhány napot. Talán rájöttek volna, hogy mindenütt élnek emberek — mondja csendesen, csak úgy maga elé. Ismét hallgatnak egy sort. . . Az autó fénycsóvája az útjelzőtáblára veti fényét: Zsigárd — 12 km. — Mindjárt otthon vagyunk — mondják egyszerre. Mint óriási fényszóró, világítja meg a hold a fehér országutat. KRPECÄN MAGDA MUDr. Bozena Kaprinayová, gyermekorvos, Marianna Hatvaniová, egészségügyi nővér és a pufók kis páciens, kétkilós bébiként látta meg a napvilágot Fr. Spáéil felvételei Halló, itt Kaprinay Beátka! Anyuka tanácsadót tart Pereden, holnap reggel rendel . . . Sanyika, Beátka, Lacika — és a doktornő-mama civilben