Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-10-29 / 22. szám
KÖZÖLÜNK Harmincéves, két gyermeke van, és széltében-hosszában elismeréssel beszélnek munkájáról a járásban. Vezető beosztásban lévő nőt nehéz a mezőgazdaságban találni Még nehezebb olyat, aki nyolc-tíz évig vagy tovább is megmarad a helyén. Voltak már szövetkezeti elnökök is, de a család, vagy az előítéletek, esetleg a hiányos szakmai képzettség arra kényszerítette őket, hogy csak ideig-óráig maradjanak beosztásukban. Alakult már nálunk traktoros lányokból komplex-gépesített brigád is. De fölbomlott, mihelyst kettő közölük férjhez ment. Volt agronómusnő, csoportvezető, akit még a hírnév is szárnyára kapott. De a férfi-irigység, az előítéletek elkedvetlenítették őket attól, hogy hangadóként, felelősségteljesebb munkakörben dolgozzanak. Milyen asszony az, aki befejezte az iskolát, amit férjhezmenése miatt félbeszakított, aki jó és rossz időben egyaránt járja a falvakat és közben anyaként, feleségként is helytáll? A hallgatag tájon kövér ködök ülnek. A motorbúgás lomha varjak seregét riasztja a levegőbe. Olyan lassan szállnak, mintha ólom húzná a föld felé a szárnyukat. Az asszony a motorkerékpáron észre sem veszi őket. A köd neki puha takaró, ami alatt felszántott föld pihen, s csak azért ereszkedett az összebúvó rögökre, hogy a csírázó magvakat babusgassa. Az asszony, aki motorkerékpáron járja a falvakat, Kraváriková, a komáromi járási termelési igazgatóság baromfitenyésztésért felelős zootechnikusa. — Etka? Tegnap Aranyoson volt. Kravárikovát keresik? Ma Gútán van. A mi zootechnikusnőnk? ö aztán érti a dolgát! — Férfiban is ritka az olyan, mint Etka! így beszélnek róla szövetkezeti elnökök, dolgozók egyaránt. Aki látta, hogyan járta csónakkal, kétéltűvel a csallóközi tengert, az most nem csodálkozik rajta, hogy annyi kedvvel és tenniakarással járja a szövetkezeteket, hogy neki az a munka az élet bizonysága és a fáradtságon azt méri le, mennyit sikerült dolgoznia. Örül a megújuló életnek, jövőre már termést ígérő földnek és el akarja felejteni azokat a nyári heteket, a kétségbeesett és komor tekinteteket, az állatok bőgését, a kavargó piszkos vizet. Mert néha még most is azzal álmodik. Akkor ott gázolt benne. Ahová nem lehetett bejutni a kétéltűvel, oda térdig, mellig érő vízben gázolva kellett. Föltartott kezében tyúkok, csirkék verdestek a szárnyukkal. A kétéltűben aludt egy_egy órát. Szívós kitartással, bizakodó alapossággal dolgozott. Még benn maradt fél zsák kukorica? Bement érte Útban Komárom felé Nagy felelősség az egész járás baromfitenyésztését irányítani. Fényképezte: F. Spáőil és hozta azt is a vállán. Kölyökkutya vinnyogott a farakáson, már-már a vízbe csúszott. Azért is bement. — Ki viszi haza, emberek? Örülnek majd neki a gyerekek, addig el lesz valahol! Jólesett tudni, hogy ő is ott van. A gyerekekre, az asszonyra, az otthonra emlékeztette a férfiakat. Társ volt a munkában, mentésben. Nyugalom áradt körülötte, mert arra kellett gondolni, hogy nem tart örökké a víz, hogy majd hazatérnek, akiknek menekülniük kellett és hogy a réten fogják még a gyerekek a labdát rúgni. Asszony a kétéltfin . . . Akik először látták, a rengeteg gond között is rácsodálkoztak. Amikor megismerték, már természetesnek tartották, hogy ott van. Kraváriková harminckétezer baromfit mentett ki a vízből. És senki sem kérdezte meg tőle, hogy asszony létére miért teszi. Én sem kérdeztem meg tőle, miért tette. Azt sem, miért éppen ilyen hivatást, munkakört választott,. Nem sérthettem meg vele, a férfiaktól sem szoktak ilyet kérdezni. Kraváriková pedig egyenrangú a többi kollégájával, a férfiakkal. De nem is helyes kifejezés, hogy egyenrangú. Ez azt jelentené, hogy ugyanúgy, ugyanannyit bír dolgozni, mint ők. Kraváriková pedig többet dolgozik. Mert amíg a férfiaknak csak az a feladatuk, hogy munkakörüket betöltsék, addig őt otthon a sokat emlegetett második műszak is várja. Hiszen anya is, akinek két fia van. Feleség és háziasszony. És 6 azt akarja, hogy a gyermekek nevelésében se legyen hiba, a férje se panaszkodhasson, mindig legyen vasalt ing, meleg étel. És a munkahelyen, a férfikollégák között — akaratlanul talán — de résen kell lennie, hogy még véletlenül se mondhassák ,,ez a munka nem a gyengébb nemnek való“. Még arra is ügyel, hogy meg ne betegedjen. — Talán furcsa vagy nevetséges, de inkább szabadságot veszek ki arra az időre, ha megfázok, vagy a gyerekeknek van valami bajuk. De azt akarom, még annyi kifogás se eshessen, hogy „no lám, mégiscsak nehéz az asszonyokkal“ — De nem szívesen beszél önmagáról. Inkább a terveiket, a munkáját emlegeti. Hogy megszüntetik a törpe-tenyészeteket, és nagy kapacitású baromfitelepeket létesítenek. — Öt év múlva már lesz mivel dicsekednünk. Nagyszerű lehetőségeink vannak a kacsatenyésztésre. — Bírja majd erővel a munkát, a gyermeknevelést, a falujárást? — Azt hiszem, igen. Van egy jó motorkerékpárom, egészséges vagyok, és szerencsére nem szeretem a tűsarkú cipőt annyira, hogy munkába is abban járjak. Aki itt л uo-voltával kérkedni akar, nem sokáig bírja a munkát \ agy őt nem bírják a munkatársai. De azt sem, aki azzal (kar szánalmat kelteni, könnyebb feladatokhoz jutni. Szerencsére nekem nincsenek ilyen problémáim. Még az sem ■koz nagy nehézséget, hogy nem tudok magyarul. Megrtem az embereket, ők meg a szlovák szakkifejezéseket ismerik. Galgócon születtem, de megszoktam itt, szeretem л komáromi járást, az itteni embereket. Már indítaná a motorkerékpárt, de még eszébe jut valami. Az otthont illetően: Bármilyen fáradt is egy asszony, legyen félórája a gyermekek számára, kedves mosolya, szava a férjéhez és hallgassa meg a jégkorong-mérkőzésről szóló fejtegetést akkor is, ha neki a libák gyorshizlalásáról lenne kedve olvasni. De azt hiszem, ez általános recept a mai dolgozó asszonyok számára, nemcsak a mezőgazdaságra vonatkozik . . . Felberreg a motor, tarka kendője virít a szürke ködben. Egy traktor jön szembe vele. Báránybőrsapkás bácsi lendíti üdvözlésre a kezét. — Ügy látszik, hozzák már a szövetkezetbe a csirkéket, ha itt járt a zootechnikusnő — mondja a mellette ülő férfinak. Az elismerően bólint: — Érti a dolgát. — Hát persze, hiszen közülünk való. És most már elhiszem, hogy öt év múlva is ott találom Kravárikovát a mostani munkahelyén. Hiszen számítanak a munkájára, reá. Kell annál nagyobb elismerés, ha egy galgóci szlovák asszonyra a csallóközi magyar ember azt mondja: közülünk való? HARASZTINÉ M. ERZSÉBET Világszerte most emlékeztek meg halálának 20. évfordulójáról. A század egyik legnagyobb zeneszerzője ő, aki sokáig itt élt városunkban, itt járt iskolába, Idősebb ismerőseink, rokonaink közül' néhánynak személyes ismerőse volt. A dóm környéki Káptalan utca egyik régi, kis házának lakóit keressük fel, Albrecht Sándor zeneszerző és karnagy özvegyét és annak nővérét, Fischer Janny nénit. Repkénnyel befuttatott magas kőfal védi a késő ősszel is csupavirág kiskertet a külvilág zajától. E bűbájos környezet minden belépőt rabul ejt. (Nem csoda, hogy a Szent Péter esernyője koprodukciós film egyes jeleneteit itt forgatták.) Itt és a művészi légkört árasztó kis otthonban folyik az emlékezés a fiatal Bartók Béláról. — Egyidőben járt a férjemmel gimnáziumba,. mikor ö elsős volt, Béla negyedikes és Dohnányi Ernő nyolcadikos. A férjem első szerzeményét Bartóknak mutatta meg. Később sokat járt hozzánk. Néha úgy zongoráztak, hogy a húr is elpattant. Bartók nagyobb társaságban nem érezte jól magát. Olyankor zárkózottá, szótlanná vált és inkább megszökött. Bár emlékszem olyan esetre is, amikor többen összegyűltünk fiatalok, jőkedvűek voltunk, táncolni szerettünk volna. Megkértük Bélát, hogy zongorázzon. Ö is vidám hangulatban volt, kérésünknek eleget tett. Egy óra hosszat játszott szünet nélkül. Saját feldolgozásban játszotta az akkor divatos táncdalokat. Egész játékában a ritmus volt a jellegzetes, — elmereng. Majd nővére folytatja: Elzával, a testvérével nagyon jól megértették egymást. Általában a Bartók család nagyon összetartott. Később Bartók népdalgyűjtési útjai kerülnek szóba. Sokszor anyagi nehézségekkel küzdött — mondták, hiszen a kutatás, az utak sok pénzt fölemésztettek. Ismeretes, hogy a magyar népdalgyűjtésen kívül szlovák, ukrán, román, sőt bolgár és török dalkincseket is gyűjtött. Megtanult egy kicsit törökül is, hogy gyűjtőútja során közelebb férkőzhessen az emberekhez. — Később, mikor Pestre került, sem szakadt meg az érintkezés férjem és Bartók között — emlékezik Gréti néni. Ha Pozsonyba látogatott, az édesanyja halála után rendszerint nálunk szállt. Egy kis szoba állt rendelkezésére. — „Éppen az én méretemhez szabott“ — mondta mindig mosolyogva. Egyszer meg voltunk hívva hozzájuk Pestre vacsorára. A budai Csalán utcában laktak akkor. — Üljetek le — kínált hellyel Béla. Igen, de hová?, néztünk körül tanácstalanul a férjemmel. T. i. a lakás telis-tele volt kottákkal, egy üres szék sem volt sehol. Bartók nevetve csinált aztán helyet.
