Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-10-15 / 21. szám
— Nincs mit megbocsátania. Két óra hosszat hadakoztak így, akkor Ilonka sírva fakadt. Először csak csendesen szipogva, de aztán görcsös felcsukló zokogásban tört ki. A szomszéd asztaloktól feléjük bámultak. — Miért vittem volna el a maga pénzét. Hiszen én magával akartam élni. Magával akartam élni mindig, hát nem tud már senkiben bízni. Már ennyire elrontotta az élet? Gábor megzavarodva cstttítgatta. Utálta mindig a feltűnést Egyetlen vágya volt, hogy el tudja hinni, amit a lány mond. De belülről ugyanakkor vad keserűség feszítette. — Most mit sír? Azt hiszi, hogy sírással mindent el lehet intézni? Csak egyedül nekem van bögnivalóm. Engem., látja, még mindenki becsapott. és bennem se bízott meg senki. Pedig rám bazilikát lehetett volna építeni. Igenis bazilikát. Mit néz rám olyan hitetlenkedve? Kis gimnazista koromban már körülfont a bizalmatlanság. Engem, aki olyan nyílt szemű, nyílt szívű gyerek voltam. Egyszer valami influenzajárvány tört ki az iskolában. A legjobb barátommal egyszerre kaptuk meg, egymás mellett feküdtünk a betegszobában. Aztán lement a lázunk, úgy volt, hogy reggel már kiírnak s mindketten iskolába megyünk, de reggelre váratlanul belázasodtunk, nekt is, nekem is majdnem negyven fok lázunk volt. Az internátusi orvos bizalmatlan volt, két hőmérővel mért meg, de így is annyi volt a lázunk. Aztán injekciót kaptunk. S pár órán belül láztalanok voltunk. Akkor kijelentette, hogy szimuláltunk. A barátommal együtt kihallgatásra rendeltek az internátusi rektorhoz. A legszörnyűbb az volt, hogy a barátom végülis bevallotta, hogy ő feldörzsölte a lázmérőt. De nekem nem volt mit beváltanom, és a rektor nem hitt nekem. Kóros hazudozónak nevezett. és sohase derült ki az igazság. Kiállított minket a folyosóra. Kínunkban távköpő versenyt rendeztünk. Ha jól emlékszem, én nyertem meg. De az Igazság. .. látja az igazság — egészen elfulladt a hangja. — Szegény kis fiacskám — Ilona Gábor keze után nyúlt és meg akarta simogatni. — Ne, ne simogasson meg — hiszen magának gyűlölnie kellene engem. Ha igaztalanul vádoltam, akkor az megbocsáthatatlan kegyetlenség. — Hány év múlva fog bízni bennem? Gábor a lányra nézett. — Már most is bízom magában. Igenis bízom magában. És ezt nem engedem, hogy valaki elvegye tőlem. Este színházba mentek. Aztán táncoltak. A bizalom majdnem télig tartott. Az első hó még nem esett le. Gábor megint a prága-pozsonyt vonalon rázatta magát. Fejében a különös hattyú fehér-piros fényei égtek. De most minden rosszul kezdődött. Az állomáson se várta senkt. Ilonka hazautazott beteg édesanyjához. Céltalanná és üressé vált minden. A gyárban is csak mérgelődött. Ügy érezte, összemosolyognak a háta mögött. Az ebédszünetben a gyártásvezető az egyik rendezővel vitatkozott. — Meg lehet azt állapítani, hogy egy nő szűz vagy nem? — Ez leginkább a szűztől függ mondta a gyártásvezető. «► Gábor a fehérszegfűcsokorra gondolt és érezte, hogy arcába szökik a vér. Szeretett volna valamit mondani, de a torka összeszorult. Munka után kultúrdélután volt, valamelyik államdíjas író látogatott a filmgyárba, író-olvasó találkozóra. Ö sohase szokott ilyesmin részt venni. De most nem volt, mit csinálnia, ott maradt. Mérhetetlenül unatkozott. A sok fellengzős mondatból nem sokat értett. A kis nemzetek írói mindig sorskö zösséget vállaltak a néppel és nemzetükkel, a nagy irodalmak fiainak ilyesmire sohase volt szükségük, törődhettek a saját egyéni nyavalyájukkal. — Ez marhaság — mormogta valaki Gábor mellett. A rövtdfilmosztálij dramaturgja volt. Fel is szólalt. — Hát Maeterlinck ... a Virágok intelligenciája. .. A Méhek élete... Soroljam még? Sorolta. Gábort elkápráztatta a sok név. Olvasni kellene. De vele nem törődött soha senkt. Tőle csak azt kívánták, hogy dolgozzon. Néhány kötelező olvasmány elmére még emléksztk és néhány detektlvregényre. Ennyi az egész. Miért is szereti öt Ilonka? Hiszen még csak nem is művelt. Se érdekes élet, se utazások, se könyvek nem állnak mögötte. Ha együtt fognak élni, miről fognak beszélgetni? Nincs miről beszélgetni. Hazamenet is ezen gondolkozott, sőt mikor másnap felébredt, úgy érezte, mintha alvás nélkül folytatódott volna az előző nap. Máskor örült a vasárnapnak, de ma nem tudott mit kezdeni vele. Sima papír után keresgélt, de csak vonalas irkalapot talált. Hirtelen különös vágy fogta el, hogy lerajzolja Ilonát. Érettségi után a képzőművészeti főiskolára akart menni, a rajztanára biztatta, hogy tehetséges, a rokonságnak is tetszettek a rajzai. Nem vették fel. Ügy látszik, Igazuk volt. Nem tudta lerajzolni Ilonát. Pedig a képét szinte a homloka mögött hordta, azt hitte, hogy onnan most leheletkönnyen ráesik a papírra. Négy irkalapot is összefírkált, a vonalak közé mégse tudott életet varázsolni. Hízelgő szavak után keresgélt, amiket ő szokott mondani Ilonának, de ezek is olyan semmitmondóak voltak, aztán egy verssor jutott az eszébe, maga se tudta honnan emlékezett rá. Orra mint a fiatal róka orra kecses ívben a pajkos száj felett igen, ez az, ezt a két sort ha sikerülne lerajzolnia. Sokáig próbálkozott, végül dühösen földhözvágta a ceruzát. Az előbbi vers azonban még a fülébe csengett és ez kissé megnyugtatta. Sohase szokott verseken gondolkozni, már a Toldiból se tudna idézni három sornál többet és lám valami neki is eszébe jut, ördög tudja, honnan, úgy látszik, az emlékezet öntudatlanul is feljegyez és megőrtz egyet-mást, lehet, hogy még mással is meglepi, talán csak az a baj, hogy az ember nem ér rá végighallgatni a saját gondolatait. Gyorsan felöltözködött és találomra elindult. Az Olimpia kávéház előtt megállt. Arra gondolt, hogy vasárnap délelőttönkint itt tartják a bélyegtőzsdét, körülnézhetne. Kisgyerekkora óta gyűjt bélyeget, persze csak szerényen. A pecsételt bélyegeket gyűjti, azok olcsóbbak. Talán talál valami hiányzó boszniait, az iránt most úgy sincs túlságosan nagy kereslet. Ma a színes, modern bélyegeket gyűjti mindenki, az űrrepülőket, meg a vadállatokat, esetleg orchideákat. .. Az egyik asztalnál valóban talált ts egy három koronás kék portó-bélyeget, 26 koronát kértek érte, ő tizenötért akarta megvenni. Ismerte az összes katalógust árakat és megpróbált ezzel érvelni. — De hiszen a katalógusban csak tizenhárom frank, s a boszniai portókért igazán elég egy az egyhez. .. Elég soká folyt ez a makacs alkudozás, végül az eladó is tűzbejött, becsapta Gábor orra előtt a bélyegalbumot és ráförmedt. — Tudja mtt, kedves Lenkei úr, ha a katalógusban olcsóbb, akkor vegye meg a katalógustól. Gábor pironkodva távozott. Megint megszégyenítették. Valójában, honnan is gyűl össze az emberekben enynyt pimaszság?Mintha mindenki mindenkinek az ellensége lenne. Vele úgy_látszik senki se beszél rendesen, csak egyedül Ilonka. Ilonka viszont a beteg anyjánál van. De hisz az összesen húsz kilométer, a személyvonattal fél óra út, a vasútköltség se több, mennyi is, hiszen Ilonkával már kétszer ts voltak ott, öt hat koronánál semmiesetre se több, A vásártéren vesz valami csokrot, ott mindig vannak alkalmi virágárusok. .. De útközben a virágról is megfeledkezett, anélkül érkezett llonkáékhoz, de ők így is örültek neki. Ilonka mindjárt nekiállt a terítéshez, éppen ebédhez érkezett. Rántott szelet volt burgonyával, megelőzőleg már kétszer ugyanezt ebédelte náluk. A mama kendőbe bugyolálva ült az asztalhoz és a derekát fájlalta. Szépvonalú arca tele volt sopánkodással és szemrehányással. Ilonka apja a pipáját piszkálta, egy vendég néni valami tehénvásárlásröl beszélt és be nem állt a szája. Huszonöt év múlva Ilonka is olyan lesz, mint az anyja. Huszonöt év múlva mindegy, hogy milyen lesz Ilonka. A rántott hús jó izü volt, savanyú uborka is volt hozzá. Gábornak az evéssel kapcsolatban úgy sem voltak túlságosan nagy igényei. A különféle tányérok és evőeszközök sem zavarták. Mindegyik kés másformájú volt. Az egyiken mégis fönnakadt a szeme. Ebéd közben többször is megszemlélte. Modern alakú volt, pontosan olyan, mint az ő kései. Amikor mosolytalan malactól elköltözött, akkor vette. Igyekezett a kés látványától szabadulni, összevissza fecsegett, elmesélte a délelőtti tőzsdei kalandját, aztán rájött, hogy ez itt senkit nem érdekel, Ilonka új ruháját dicsérte. „Legalább tízszer láttad rajtam“ -1- mondta Ilonka. Aztán már maga se tudta, hogy miről beszélgetnek. Ilonka édesapja világpolitikai kérdésekkel huzakodott elő. A vietnami helyzetről szeretett volna tájékozódni. — Maguk ott a filmnél jobban tudják. Gábort nem érdekelte a vietnami helyzet, Gábort a kés érdekelte. Hivatali teendőkre hivatkozott és az első vonattal visszautazott. Otthon rögtön nekilátott a keresgélésnek. Az egyik leveseskanalat a zsírosbödönben találta meg, össze is zsírozta az inge manzsettáját. Két kiskanál a cukortartóban bújkált sokáig. Az egyik villa a mosogatóban hevert. Végül mégis minden előkerült, a hat leveses kanál, a hat villa, a hat kiskanál és öt kés. Gábor felforgatta az egész lakást, de a hatodik késnek nem tudott a nyomára akadni. Bosszantó, hogy éppen most nincs itt a házvezetőnője, megint egy hétre elutazott, csak jövő hétfőn jön vissza. Megmondhatná neki, hogy micsoda rendetlenség van a lakásban. Innen mindent el lehet lopni. Itt senki se vigyáz semmire. Az emberek pimaszok. A bélyegárus ts pimasz. A gyártásvezető is. Mosolytalan malac is becsapta, akiben annyira bízott. Jó lenrie, ha legalább ő itt lenne most, neki legalább elmondhatná, hogy nincs meg a hatodik kés, legalább kinevetné, de a süket falaknak mit mondjon? Örült, hogy otthon volt levélpapírja és borítékja. Szeretett volna minél gorombább és kegyetlenebb lenni, ezen keresztül igyekezett leküzdeni sajátmaga iránt érzett sajnálatát. Egy ideig gondolkozott a megszólításon, a többit egy húzómban írta: Kedves Ilonka, nem tudom, miért éppen a késhez ragaszkodott az evőeszköz-készletemből, s miért éppen csak azt az egyet vitte el, elhatároztam, hogy ezen már nem fogok tovább töprengeni. A múltkori száz koronán sem. Elvégre maga bizonyára tudja, hogy mit mtért tett. Jövendő életéhez sok sikert kívánok — Lenkei Gábor. Mielőtt leragasztotta volna a borítékot, háromszor ts elolvasta a levelet, meg volt elégedve vele. A legközelebbi postaszekrénybe be ts dobta és aztán minden nap a válaszra várt. Egyre türelmetlenebbül. A válasz szombaton érkezett. Kedves Gábor. Nem haragszom magára. A történtekért nem maga a felelős. Sikerült elintéznem az üzemnél, más városba helyeznek. Ne keresse az új címemet, gondoskodtam róla, hogy ne tudja meg, hova kerülök. Nincs erőm tovább harcolni a bizalmáért, anélkül pedig nem lehet élni. — Ilona. Gábor sokáig forgatta a levelet. Tele volt kielégítetlen mohó kíváncsisággal. A levél azonban semmire se válaszolt. 'Gondos kerek betűivel szinte ridegen nézett szembe vele. Eddig úgy gondolta, ha megérkezik a válasz, minden kiderül, megkönnyebbül, valaminek utána járt, valamit lezárt, valamit befejezett. De most csak a könyörtelen egyedülmaradottság és ktfosztottság érzete vette körül. Pillanatok alatt rádöbbent, hogy senkije se maradt. Száz korona és egy kés — ezt dünynyögte magában eszelősen és néha önkéntelenül gúnyosan elvígyorodott. — A boldogság többet ér egy késnél meg száz koronánál. Csakhogy bizalom nélkül nem lehet élni. Ilonkának igaza van. A filmgyárba se ment be, beteget jelentett. Nem akart emberekkel találkozni. Inkább összekereste az öszszes kitört hegyű ceruzákat és sorba kihegyezte, aztán a boszniai bélyegek árjegyzékét nézegette, és a ritkább bélyegek áraihoz felkiáltójelet írt. Később ebbe is beleúnt és elmúlt életén gondolkozott. Nem talált benne semmi vigasztalót. Diákkorából a legtöbb emlék összemosódott. Mosolytalan malacot igyekezett felidézni és az esküvőjüket. Alapjában véve egy esküvő mindtg szép. Az 6 esküvője ts szép volt. Virág borította az asztalt és 6 arra kérte mosolytalan malacot, hogy énekeljen el egy dali, amelyet különösen szeretett tőle hallani. Mosolytalan malac nem volt rá hajlandó, pedig a szülei is kérlelték. — Énekeld már el nekt, ha anynytra kívánja. Mosolytalan malac nem énekelte el. Kár, hogy nem énekelte el. és egyszer majdem a filmgyár kiváló dolgozója lehetett volna. A szakszervezet fel is terjesztette. De a káderfelelős tiltakozott, hogy nem elég aktív a politikai tízperceken. Akkor nagyon fájt, hogy nem lett kiváló dolgozó, a többiek szép oklevelet és érmet kaptak, az egész ünnepség olyan megható volt. Várta, hogy •a О oo r-i XI .5, 03 4—1 О
