Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-10-15 / 21. szám

SZERETLEK, ÉLET SimkA Margit Szeretlek, Élet Simkő Margit verskötetének margójára Hosszú évek óta olvassuk verseit folyóiratainkban, lapjainkban. Hosszú évek óta ellentétes nézeteket hívtak ki. Ezt a vitát dönti el most, szerintem a költő javára, ez a végre megjelent kis kötet. így egybe­gyűjtve, még ha a fajsúlyos gondolatot prózává sekelyesítő egy-két versét fenntartással is fogadjuk, a tárgyilagos olvasót és a kritikust meggyőzik lét­­jogosultságukról. örülünk, hogy ilyformán is szóhoz |ut, mert van mit mondania és ahogy mondja, az fel­tétlenül új színnel gazdagítja költészetünk palettáját. Kimondottan női líra ez. A versek szerint lemér­­hetően okos és érző szívű asszony vallomása az életről. Nem nagy szavak. Simkó Margit nem fedez fel új Amerikát. De nem ismerek nálunk poétát, aki melegebben, hitelesebben és őszintébben vallana örömökről, és gondokról, amelyeknek gyűjtőfogalma az Élet. Szinte minden sorából kisugárzik az olyan ember megalapozott hite, meggyőződése és béke­vágya, aki nem éli félig az életet, nem tekint rá madártávlatból, s nem számító konzumense, hanem részt kér és vállal pezsgő forgatagából. önmagáról és a figyelme fókuszában álló ember­ről dalol. Kis titkokra tapint rá, melyek nagy titkok nyitját adják. Sajátos színek és hangulatok nemesí­tik legjobb verseinek zamatát, fémjelzik eredetiségét. Szavai cicomátlan köntöst viselnek, néha túlságosan is kopottast. Többnyire azonban az egyszerűségében vonzó tartalom kívánja ezt a formát. Verseinek zömét légies könnyedség jellemzi. Főleg a felszabadulás utáni költészetünkbe újat hozó san­zonjaiban érvényesül kitűnően ez a hangvétel. Viszont általában is adekváf módon aláfesti a költő rokonszenves életigenlését: „Mert az élet csak azt szereti, aki szerelemmel szereti őt. Én minden nap mélyet bókolok örök szerelmem, az Élet előtt." Nem vívódó költészet ez, de nem is palástolja létünk összetettségét. Derűlátása nem séma, hanem tapasztalatra épülő felismerés. Jelinek György felvétele Gály Iván 1 viz szereimbe. Csendes vízben úszkálni — élvezet. A hegyi jolyő vad hullámaiban gyorsan és stílusosan úszni — művészet. Es olyan sebesen úszni, ahogy a köztársaságban csak kevesen tudnak — az már sportmesterség. így úszik Miriam Brt­­ková, a preSovt Lokomotív úszóegylet verseny­zője. Bratislavában született, de PreSov magáévá jogadta. Nagyon megszerette ezt a várost — vallja, hiszen itt tette meg az első karcsapá­sokat a Seőkov és a Torysa hűvös hullámai­ban, itt örült az úszómedencében elért első sikereknek. Amikor nővére, Iva először vezette el a fe­dett úszodába és az első huszonöt méter után ziháló mellel mászott ki a vízből, senki sem mondta volna, hogy ez a törékeny kislány egy­szer élsportoló — országos bajnoknő lesz. — Gyere el gyakrabban közénk, Miriam — simogatta meg Jankoviő edző a kislány kócos fejét. Miriam vállat vont és nővére mögé hú­zódott. — Egy sportoló nem lehet félénk — bátorí­totta a kislányt Pista bácsi és az ajtóig kísérte a nővéreket. Kezet fogtak. Miriam megígérte, hogy máskor is eljön. ígéretét betartotta. A járási testnevelést bizottság — Jozef Bá­lái hívatásos edző személyében — új munka­társat kapott. Jankoviő felhívta figyelmét Mt­­rlamra. Bálái edző hosszas rábeszélése után Miriam beiratkozott az ifjúsági sportiskolába. Itt a fiatal úszókra komoly feladatok vár­tak. Pontos munka szárazon és vízben. A be­iratkozott lányok száma egyre csökkent, akik nem bírták az iramot, lemaradtak. Végül tizen maradtak az „iskolában“, — köztük Miriam is. Az első próbán sikerrel megállta a helyét. Es elérkezett az első versenyek ideje. Iveta és Miriam ragyogó arccal jött haza az uszodából. — Tudjátok mi az eredmény? Iva 100 méte­res hátúszásban kerületi bajnok és én vagyok a második helyezett. Itt vannak az oklevelek és a díjak — tette le Miriam sikereik bizonyí­tékát a meglepődött szülők előtt az asztalra és szorosan megölelte édesanyját. — Csak az iskolában is jól sikerüljön min­den — jegyezte meg a gratuláció után a bol­dog édesapa, a preSovi kórház ismert sebésze. A jól sikerült érettségi után Miriam a kassai orvosi egyetemre iratkozott be. Tanulnivaló Miriam BrtkovS, csehszlovák úszó­­bajnoknő van itt bőven, de Miriam, aki egy év múlva diplomás orvos lesz, úgy osztja be idejét, hogy jusson belőle az edzésre, versenyekre, olvasás­ra, színház-látogatásra, zenehallgatásra, tánc­ra. .. no meg Péter számára is, akivel Miriam qz úszómedencében ismerkedett meg, mert Pé­téi r is a víz szerelmese, reményteljes vízilab­dázó. Miriam 1961-ben, 100 méteres hátúszásban 1,25,5 idővel országos ifjúsági csúcsot állított fel. A preSovi úszóbajnoknő sikerrel képviselte ha­zánkat Bulgáriában, Romániában, az NDK-ban, Svédországban és Finnországban is. A Lipcsé­ben megrendezett Európa-bajnokságon 1962-ben 200 méteres hátúszásban a legjobb európai úszónők között a tizedik helyen végzett. Még néhány évig szeretne versenyezni és aztán tapasztalatait az úszónövendékek tanítá­sánál kamatoztatni. Bántja őt, hogy PreSovon, ahol szép fedett uszoda is van, a fiatalok nagy része nem tud úszni. — Ha egyszer férjhez megyek és gyermeke­im lesznek, elmondom nekik, hogy sportpálya­­futásomra mindig, mint életem legszebb éveire gondolok vissza — mondja Miriam és az órá­jára tekint. — Bocsásson meg, mennem kell. Péter vár. Edzésre megyünk. Remélem a stop­perórát nem felejti otthon. Ö szokta ugyanis edzésem közben az időt mérni. J. NAGY DAL AZ ÉJSZAKÁBAN Görögországban barátok kalauzoltak. Elvittek az athéni bohémnegyed — a Piaka — forgatagába, éjfélkor főtt poli­pot etettek velem Pireus egyik kis taver­nájában, megismertettek érdekes embe­rekkel. Azon a bizonyos estén is bejelentették — megvan a mai program! Egy bárba megyünk, pontosabban: meghallgatjuk ott az énekesnőt . . . Kényszeredett arcot vághattam, mert megkérdezték: mi baj? — Nézzétek! ... — válaszoltam óva­tosan, hogy a világ minden kincséért se sértsem meg jóakaratukat. — Én nem vagyok semmi jónak az elrontója. Szere­tem a félhomályban rikoltozó jazzt, szí­vesen hallgatom a búgó hangú dizőzt, elnézem az embereket ... De értsétek meg: bár és dizőz van otthon is elég. Akropolisz és tenger viszont nincs! Men­jünk el inkább újra a kivilágított felleg­várhoz . . . — Talán a kariatidákhoz? — kérdez­ték összemosolyogva. — Igen, igen! Inkább oda . . . Szépen kérlek benneteket! Hirtelen határozottakká váltak: — Helyes! Ne mondd, hogy ellenke­zünk veled. Akkor mégis megyünk a Kariatida-bárba . . . Megadtam magamat. Későre járt, amikor az autó a bejárat előtt fékezett. Kint gipsz-kariatidák, bent a szokásos bár-kép fogadott. Iszogató emberek, cikázó pincérek, bordó kör­függöny és félhomály. Hirtelen teljes sötétség lett, s csak egy kerek fénycsóva vetődött a középre, meg­világítva a kísérő gitáros fiút, s egy hó­fehérbe öltözött, Ieomló szőkeségú. baba­arcú, karcsú lányt, akit első pillantásra inkább svéd filmsztárnak néztem volna, semmint görögnek! Csend lett. Fájdalmasan megpendült a gitár, s a szokatlanul mélyzengésű, erős sodrású női hang felsírt a füstös levegőben. Monika barátnőm a fülemhez hajolt: — Egy fiú bánatát énekeli most, aki szeretett egy lányt, de nem volt sem pénze, sem munkája, nem is gondolhatott a házasságra, s csak messziről áhítozott a lány után. Ez a hajdani fiatalember, öregedő fejjel talált rá ismét szerelmére, Pireus egyik sikátorában, amerikai matró­zok roncs szeretőjeként... — suttogta narrátorom. Aztán új dal következett: egy lányról, akinek szerelmét megölték a hatalom gyilkos fegyverei, s aki minden nap ki­megy a temetőbe, friss virágot tesz a sír­ra, vörös virágot, s a szirmok közül vörö­sen és erősen és hatalmasan véli felkelni látni szerelmesét. . . A bár közönsége dúdolt, s lassan zen­gett az egész terem. Most elindult a lány, s ment utána a fény. Az asztalok között lépkedve a „mosolygó fiúról“ énekelt, Lambrakiszról, az orvosról, a sportolóról, az ifjúsági vezetőről, akit orvul meggyilkoltak, s aki­nek nevét ma a görög ifjúsági szövetség tagjai, a „lambrakiszok“ viselik , . Ki ez a lány? S ki a bárban oly szo­katlan dalok szerzője. Az énekesnő,: Dóra Janakopulu. Л dalok alkotója: Mikisz Theodorakisz, az EDA-párt parlamenti képviselője, a Lambrakisz Ifjúsági Szövetség elnöke, a világszerte ismert zeneszerző, akinek nevét nemrégiben a görögországi politi­kai válság híreiben olvashattuk „ ... az athéni lakosság körében nagy megdöbbe­nést és felháborodást keltett a hír, hogy a rendőrség titokban eltemette Petrulaszt. A görög rohamrendőrök által meggyilkolt diák szülei Theodorakisz EDA-párti kép­viselő támogatásával követelték a holttest kihantolását és felboncolását...“ Dóra Janakopulu Lesbos szigetén, egy kis faluban, Mitiliniben született. Hatan vannak testvérek. Egyik nővérének már van egy tizenkilenc éves fia, másik húga most végezte a rendezői szakot. Dóra itt, a Kariatida-bárban énekeli mindig elsőként Mikisz Theodorakisz da­lait. Nem tanult soha zenét, még a kot­tát sem ismeri. De érti és érzi ezt a muzsikát! Slágert nem énekel. Őt csak ezek a dalok vonzzák, s boldog, ha újra és újra ismerős arcokat lát a bár félhomályában. — Ezek az emberek: Theodorakisz közönsége! Őérte ülnek be engem meg­hallgatni . . . Dóra: színésznő is. Játszott már Sha­­kespearet és volt már Iphigeneia. Tolmá­csolta már Sartre szavait és volt szőke Hamupipőke . . . Amikor ott jártam, nagy terveiről be­szélt: Csehovot szeretnék énekelni! Első­ként a „Levél“ című novellát választot­tam, amelyben a kis szolgagyerek, Vá­­nyuska. levelet ír haza, a nagyapjának, s elpanaszolja: milyen rossz a sora, fázik és éhezik. . . Nálunk, Görögországban, sok „Ványuska“ van, aki még levelet sem tud írni, mert nem járhatott isko­lába! Aztán elment. Dala sokáig a fülembe csengett az athéni éjszakában. somos Agnes

Next

/
Thumbnails
Contents