Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-08 / 1. szám
a csöppség csak egy pelenkába és a katonai takaróba volt becsavarva. Otthon rögtön megfürdette. A házban nemrégen meghalt az egyik asszonynak a kicsije, attól átvette a gyerekholmit, Tiborkát felöltöztette. Csak a két nagy szeme látszott, olyan véznácska volt. Azután — mert hisz közben eljött a szopás ideje, visszaszaladt vele az anyjához, az megszoptatta és ezekkel a szavakkal adta át a gyereket: Ügy érzem, a sors küldte az utamba, jó anyja lesz Tiborkának. — Fölírta az adatokat, a személyazonossági igazolvány számát és később elintézték a hivatalos formalitásokat. Kuceráék örökbefogadták Tibort. Azután sok-sok aggodalom következett. Tibor olyan gyenge volt, az orvos azt mondta, nem életképes. De a fiatal mama nem nyugodott ebbe bele, nem ismert fáradtságot, virrasztást, költségeket és végül is — győzött. Tibor lassan erősödött és nevelőanyja megkapta a jutalmát, mikor a kis karok felé nyúlva kimondták az első szót: Mama. Aztán Ostravába költöztek, ahol az apa bányász lett. ... És Tibor nőtt, mint a többi gyerek, anyja nevelte, gondozta, ha beteg volt rettegett érte úgy, mint az anyák szokták. Szelíd, jó fiú volt, szófogadó és nagyon szerette a szüleit. Tizenhat éves fiúvá serdült már, géplakatosi Mm ЩШт Várakozás közben teltek a napjai. Teste elnehezült, érezte, nem sok ideje van hátra. Összeszedte a babaholmit, a saját ruháját is előkészítette, ha bevonul a szülőotthonba, minden kéznél legyen. És akkor, ezekben a napokban hír érkezett. Nagyon messziről. Amit hónapról hónapra, évről évre úgy várt, hogy a hasztalan várakozásba belefásult és az egyedüllétet már nem bírta elviselni... az a hír most úgy megrázta, fölkavarta, hirtelen azt sem tudta, mitévő legyen. Hosszú, hosszú évek után a férje hazatér a hadifogságból! Ezer kétség gyötörte, az öröm, a félelemérzet, hogyan áll elébe?! A lelkigyötrelmek nehezebbek voltak a vajúdásnál, mellyel két kis fiúgyermeknek adott életet. Becsületesen újra akarta kezdeni az életet a férjével és úgy döntött, az ikreket állami gondozásba adja. Felzaklatott lelkiállapotát, legyengült szervezetét véve figyelembe, némileg talán menthető az elhatározása, amire anya létére rászánta magát, hogy megválik gyermekeitől? . . . Ott állt a bratislavai állomáson egy nővérkével, karjukon az ikrekkel, amikor egy fiatalasszony lépett hozzájuk és megkérdezte, hová utaznak a kicsikkel. Mikor meghallotta, hogy a púchovi menhelyre, kérte, ne vigyék el a gyerekeket, a nővére nagyon szeretne egyet örökbefogadni. így került a kis Jancsi másnap, 12 napos korában — 1947-ben Tardoskeddre, Buják vadőrékhez. Tiborkát az édesanyja hazavitte és mert nagyon kellett a pénz, másnap már takarítani ment. Szemben lakott a zsidótemplommal, oda járt át. Éppen a követ mosta — a kicsit bebugyolálta egy katonai takaróba és az egyik kőpadra fektette — mikor belépett egy jólöltözött csinos fiatalasszony, egyenesen feléje tartott és megkérdezte, nem adná-e oda a gyerekét. Hallott róla — a szomszédok ide küldték — szívesen örökbefogadná. És . . . az élet a legnagyobb regényíró ... a 14 napos Tiborkát néhány perc múlva úgy, ahogy volt, új anyja magával vitte, vigyázva, féltőn, mint drága kincset. Kicsit szégyellt a városon keresztülmenni, hiszen tanonc volt, mikor egy nap egész életre kiható titokra jött rá. Szülei munkában voltak, ő pedig otthon kíváncsiságból elővette az iratokat. És így megtudta, hogy fogadott gyerek. Fiatal lelkivilágát egészen feldúlta a valóság. Zavaros érzések kavarogtak benne. Hirtelen idegennek érezte a szüleit és mikor anyja hazajött és segíteni lifvta, a máskor szolgálatkész fiú az arcába vágta: Nem vagy az anyám! Ha majd pénzt keresek, mindent visszafizetek nektek és elmegyek! — De mindez olyan fájó volt számára is, hogy közben folytak a könnyei. Búskomorrá vált. Munkahelyén a mester csodálkozva jegyezte be a munkából kimaradás igazolatlan napjait. Szülei eleinte tehetetlenül álltak mellette. Az anya húga — öt gyermek anyja — megpróbált beszélni a fiúval. Megmagyarázta neki, mi mindent köszönhet a nevelőszüleinek, olyasmit, amit pénzzel soha nem lehet visszafizetni. A jóságot, a szeretetet. . . S mert a szeretet nagyon erős volt, a szülők segíteni akartak a kétségbeesett fiún. Ez tette leleményessé őket és adott tollat az anya kezébe és íratott vele levelet Tardoskeddre, mert tudta, hogy 17 évvel ezelőtt Tibor ikertestvére odakerült. Az emberszeretet vezette a mestert is, amikor megértve a fiú lelkiállapotát, elnézte az igazolatlan mulasztásokat. Tibor attól a pillanattól kezdve, hogy megtudta, van egy ikertestvére, csupa türelmetlenség lett és nap mint nap mondogatta: szeretne találkozni vele! A szülők már csak amiatt aggódtak, vajon a másik fiú tudja-e, hogy nevelt gyerek. Igen, Jancsi már három évvel ezelőtt megtudta, ugyanúgy, az iratokból. De magábafojtotta. Senkinek nem szólt róla. Most, mikor a szülei nyíltan tudomására hozták, átölelte őket és azt mondta: — Most még jobban foglak szeretni benneteket. És lázas izgalommal várta ő is a találkozás nagy napját. Tibor anyjának szívből jövő kérő soraira, a tardoskeddi HNB vezetősége ugyanolyan mély megértéssel küldte el a választ: „Magunkévá tesszük az ügyet és ünnepélyesen megrendezzük a két testvér találkozását, hogy felejthetetlen nap maradjon számukra.“ ... És azután egy szép napon Tibor ott ült sötét, ünnepi ruhában nevelőszülei között a tardoskeddi HNB feldíszített üléstermében, izgatott várakozásban, a kezét összekulcsolva, kipirult arccal, szótlanul magába mély ed ve. A várakozás hosszú precei után mozgolódás támadt, az ajtóban megjelent a HNB elnöke, Borbély Dezső, a pártelnök, Árendás Vendel és Boros Anna anyakönyvvezető. Utánuk izgatottan, némi elfogódottsággal Jancsi a nevelőszüleivel. Megállt az ajtóban, tekintete kíváncsian végigsiklott a testvérén — az elnök néhány szóval bemutatta őket egymásnak, aztán . . Tibor felugrott, Jancsi felé futott, Jancsi kitárta a karját, egymás nyakába borultak és sírva, szorosan ölelték, csókolták egymást, szó nélkül, mélységes megindulással a boldog egymásratalálásban. Milyen példás nevelésről árulkodik a fiúknak az a tette, hogy mikor nagy nehezen kibontakoztak egymás öleléséből, a következő pillanatban Tibor Jancsi anyja és Jancsi Tibor anyja nyakába borult sírva, és hálásan, amiért a másik anya felnevelte a drága testvért. És az anyák szeretettel ölelték magukhoz nevelt fiúk testvérét. A két fiú el nem mozdul egymás mellől. Hogy Tibor cseh nyelven beszél és Jancsi magyarul? Mit számít az! Szó nélkül is megértik egymást. A nyelven túl, mély emberi érzések kötik össze őket a testvéri kapcsolatokon kívül is. Aztán Jancsi hiányos szlovák tudásával kérdezgetni kezdte testvérét. Kiderült, hogy mindketten géplakatostanoncok. Milyen véletlen! Meg hogy mind a kettő nagy futballista. De sok mindenről kell még beszélni! Az első örömteli pillanatok után a HNB elnökének szavaival fejeződött be az ünnepi találkozás. Többek közt ezeket mondta: . .. „Sosem felejtem el Kuceráné kedves levelét, amelyben nagy anyai szeretettel és gondoskodással kért engem, hogy Önök részére, kedves Tibor és János, szüleikkel együtt megvalósítsuk ezt az örömteli napot. Legyenek büszkék, kedves fiúk, arra, hogy ilyen becsületes szüleik vannak. Legyenek nekik hálásak azért, hogy ilyen szép fiatalemberekké nevelték magukat. Önök előtt áll az élet, tele örömmel. Minden lehetőségük megvan arra, hogy érvényesüljenek. Kedves Tibor és János, sok szerencsét az életben!“ . . . Bujákék házában reggel óta nagy sütés-főzés folyt. Nagy szeretettel vendégül látták Tiborékat. Kuceráék meg Karácsonyra hívták meg Jancsiékat Ostravába. A fiúk a Szilvesztert is együtt szeretnék tölteni, hisz annyi mindent kell pótolni. És most már, ahogy Tibor mondta: El nem szakadnak egymástól halálukig! Tibor megnyugodott. A két fiú boldog és velük együtt a szülők is. . . . Sok, sok az övékéhez hasonló eset van, nagyon sok a lelkileg megrokkant, segítségre, megértésre szoruló ember. A lüktető, rohanó, munkával teli életben vajon nem tudnánk időt szakítani arra, hogy legalább néhány megértő szóval vagy kis fáradsággal örömet szerezzünk azoknak, akik arra rászorulnak? BERTHÁNÉ S. ILONA Fr. Spácil felvételei fényképpAlyázat A Dolgozó Nő szerkesztősége hazánk felszabadulásának 20. évfordulója alkalmából fényképpályázatot hirdet. A fényképek az új üzemek, községek, települések, üdülőközpontok, sportpályák, kulturális és más intézmények felépítését tükrözzék, az új társadalmi viszonyokat, napjaink jellegzetességét, a dolgozó nőknek a munka, szórakozás, sport terén kifejtett tevékenységét fejezzék ki. A pályázaton részt vevők a régi és az új életmód között párhuzamot vonó felvételeket is beküldhetnek. Mivel a pályázatot hirdető folyóirat női lap, ezért a felvételek lehetőleg a nők mai helyzetén és munkáján keresztül tükrözzék megváltozott életüket. A pályázaton minden csehszlovák állampolgár részt vehet. A pályázatra minden, eddig a nyilvánosság előtt még meg nem jelent felvétel beküldhető, amelynek eredeti voltáért a pályázó kezeskedik. A felvételek magas technikai, tárgyi és esztétikai színvonallal rendelkezzenek, és fényes papíron, legalább 18 X 24 cm nagyságban készüljenek. Azok a felvételek, melyek a fenti követelményeknek nem tesznek eleget, nem kerülnek a bíráló bizottság elé. A felvételek képsorozatot is képezhetnek, de ilyen esetben a sorozatfelvétel legfeljebb 8 képből álljon és egy gondolatot fejezzen ki. A beküldhető fényképek száma nincs megszabva. A pályázat névtelen. Kérjük az érdekelte-
