Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-09-17 / 19. szám
eszembe jutott, hogy megszakadt az összeköttetés. Senkitől sem tudhatok meg semmit. Rádióm nem volt. Marek mindig azt mondta, hogy csak fölöslegesen idegesít. Az ablak felé néztem. Csönd. Némaság. Még egy kismadarat sem hallani. Az égvilágon senkit. Fel kéne öltözni... a mamához futni, odabújni hozzá ... Mama mindig azt mondta, hogy az atombombát — úgy mint az első világháborúban a mérges gázokat — vonakodnak majd bevetni... Mama Párizs elővárosában lakik. Mikorra érnék oda gyalog, ha a földalattival egy őrá az út? És egy óra múlva már ... Elsírtam magam. Néha emlegettük ugyan barátnőimmel a halált, amely mint valami régi ismerős, éjfél után érkezik. De reggel kilenckor, amikor az ember éppen felébred ...?! Marék a Passy-n lakik, hozzá sem tudok eljutni. Végülis; nem kívánnék meghalni a karjaiban. Akármilyen borzasztó volt is mindez, ebben biztos voltam. Az ágy szélére ültem és abban a pillanatban átvillant az agyamon, hogy nemsokára csak egy marék alaktalan hamu marad belőlem. A számat rászorítottam a karomra, éreztem a vér lüktetését és minden rettenetesen értelmetlennek tűnt. Nevetséges ... Megpróbáltam elképzelni San Francisco pusztulását úgy, ahogyan azt egy könyvben megírták, és mivel még sosem jártam ott, nem kellett túlságosan megerőltetnem magam. De Párizs... az én városom. Újra elfogott a kétségbeesés. Tudat alatt védekeztem ellene, nem akartam az ágyra borulva kiabálni. Hiszen sosem csináltam. Az az egyetlen lehetőségem maradt, hogy megfelelő szavakkal végrendeletet írjak ... De ki olvassa el? Valamikor a távoli jövőben valamilyen vándor, aki rátalál Párizs városának régi romjaira? Ösztönösen megigazítottam a hálóingemet. Nemrég voltam Pompejiben és semmi sem hatott rám annyira, mint a katasztrófa sújtotta emberek görcsökbe merevült teste. Nagyon messze voltak a fenséges mozdulatoktól. Talán azért mentem át a fürdőszobába fésülködni. {Jól tudom, hogy a nőben semmiféle lelki depresszió nem győzheti le a vágyat, hogy rendben legyen a haja. Ez butaság, de így van. Végülis, miért ne? Úgyis meghalok.) Gondolatok raja keringett a fejemben. Butaságok. Valószínűleg összetört bennem valami. A gondolkodási képességem azonban megmaradt. És volt mire gondolnom. Nemsokára meghalok. Meghalnak a szüleim, a barátaim, az ismerőseim. A helyzet több, mint komoly. És valamilyen legyőzhetetlen hangocska szemrehányóan duruzsol bennem, hogy elfelejtettem hajkefét venni. Képtelenség! Azt vettem részre, hogy a szám ezt a szót suttogja. És ez volt az ideillő, a megfelelő szó! Egyáltalán nem helyes, hogy önmagamat csodálom, amiért megtaláltam az idevágó szót. De nem bírtam ellenállni. Ahogyan a mama szokta mondani: „Az én lányom tollal a kezében született.“ A könyv jutott az eszembe, amit meg akartam írni. Már mindent átgondoltam — fölösleges fáradság volt. Egy pillanat és mindennek vége ... Nem bírtam felfogni. Közben már Leningrád is romokban hever. Földek, folyók, házak, otthonok, minden elpusztult. Ugyanez történt San Franciscoval is és nemsokára Párizs is... Párizs, amelynek utcáin XIV. Lajos, Napóleon járt... hány híres ember lépteit hallották ezek az utcák ...! Szememet elfutotta a könny, az ajkamba haraptam és akkor vettem észre, hogy gondolkodás közben felvettem a köpenyemet aztán újra a fogasra dobtam. Ez újra kétségbeejtett. önmagamat kezdtem hibáztatni. Hány óra ... ? Ez a kérdés minden más gondolatot elhomályosított. Hány óra? Meddig élhetek még? Az órám után nyúltam, közben mindkét fényképet lesodortam — és bevallom — ez egyáltalán nem haragított fel. Az órámra néztem. Kilenc húsz. Húsz perc ... Húsz percet pazaroltam arra, hogy megfésülködjek, rendbe hozzam magam. Fájdalmasan és hevesen újra felsóhajtottam ... Semmi értelme, hogy most öt percet a zsebkendőm keresésére vesztegessek. Úgyis annyi időt töltöttem hiábavalóságokkal. Valahogy minden olyan soká tartv.. Azon kaptam rajta magam, hogy suttogok: „Istenem, ments meg és könyörülj rajtunk ...“ Én, aki mióta Jean Louissal megismerkedtem, ateista vagyok...! Ez nem tisztességes eljárás. Nincs rá jogom, hogy az utolsó pillanatban abba kapaszkodjak, akit öt éven keresztül szenvedélyesen megtagadtam. Becsületesen kell meghalni. Ez a lényeg. Mama aránylag messze lakik. A telefon és a földalatti nem működik. Az autóm Marek garázsában van. Egyedül vagyok. Meghalok... De alighogy ezt tudatosítottam, újra felkiáltottam: „Nem akarok! Nem akarok! A megőrülés, az idegösszeroppanás szélén álltam, ott, amit eddig nem ismertem. A zsebkendővel megtörültem az orromat és erőt о о I - г Kedves gyerekek! Közöljük veletek, hogy azoknak a kérésére, akik szünidejüket nem töltötték otthon és csak szeptemberben kezdhetik el a népi gyermekjátékok gyűjtését a beküldési határidőt 1965. október 31-ig meghosszabbítjuk. A népi hagyományokat gyűjtő versennyel kapcsolatos tudnivalókat olvassátok el lapunk 14-ik számában! Ne felejtsétek el, hogy célunk az eddig még le nem jegyzett népi csoportos játékok, tréfás mondókák, kiszámoló versikék gyűjtése és népszerűsítése. írjátok meg, kitől hallottátok a lejegyzett játékokat, hány éves az illető, hol lakik. Saját neveteket és pontos címeteket is közöljétek. A borítékra írjátok rá gyermekjáték-gyűjtő pályázatunk címét: „Bújj, bújj, zöldág. ■. I“ A legeredményesebb gyűjtőket értékes könyvjutalomban részesítjük, amit a szerkesztőségben adunk át. Elfogadjuk és külön jutalmazzuk a felnőttek küldeményeit is, tehát a pedagógusok, szülők és fiatalok egyaránt részt vehetnek ebben a munkában. Most pedig olvassátok el és látsszátok ezentúl ti is a stkabonyi gyermekek kedvelt csoportos játékát, amelyet Csept Rozália tizedik osztályos olvasónk küldött be: Allatneves játék A játékosok száma bármennyi lehet. Egy hosszú sorba állnak. A súgó, akit a gyerekek választottak, mindenkinek súg egy állatnevet. De úgy, hogy egyből-egyből több is legyen. Amikor már mindenkinek van neve, akkor a játékosok elkezdik utánozni a megsúgott állat hangját. Például a malacok röf-röf-röf-öt kiabálnak, a libák gá-gá-t. Azok lesznek a győztesek, akik leghamarabb megtalálják azonos állat-párjukat. A játékhoz jó szórakozást, a gyűjtéshez sok sikert kívánunk! vettem mágamón. Hiszen Corinnához elmehetek. Nem lakik messze. Nagy erkélye van. Már elképzeltem, hogyan figyelem az erkélyről a közelgő atomhullámot. Megtetszett ez az ötlet. De eszembe jutott, hogy Corinna nem lesz egyedül, férje, két gyermeke van. Borzalmas jelenet játszódik majd le. Jobb lesz, ha újra lefekszem. A saját ágyamban halok meg, ahogyan köznapi nyelven mondják. A saját ágyamban halok meg, amíg körülöttem a házak tízezrei dűlnek össze. Ez valóban nem volt rossz gondolat. Bekapcsoltam a lemezjátszót és lefeküdtem. Feltegyem Wagnert? Kitűnt, hogy a lemez nincs a helyén. Aztán mégis megtaláltam Lohengrin nyitányát. Nem jut eszembe, kitől kaptam. Legközelebb rendet kell a lemezeim között teremtenem. Ezek a szavak, amelyeket azelőtt olyan gyakran ismételtem, most fájdalmasan, kegyetlenül, megrázóan hangzottak .. . Egyszeriben újra megtaláltam azokat a tulajdonságaimat, amelyekért a szerkesztőségben becsültek. Lohengrint hallgattam és azon igyekeztem, hogy ne mozduljak. Unalmas volt. Figyeltem, hogyan ver a pulzusom. Hirtelen kopogtatást hallottam az ajtón. Először arra gondoltam, hogy Marek jött el. Szokása volt, hogy néha így meglepjen. Ezenkívül' — csak 6 rohanhatott három kilométert megállás nélkül. De Antoinette és Pierre volt. Valahogy csodálkozva néztek rám. — Mi van a telefonoddal? — kérdezte Antoinette. — Kikapcsolták, és jogosan, már két hónapja nem fizettem — válaszoltam. Kérdése most nagyon ostobának tűnt: talán nem tudja, hogy már negyed tizenegy ... ? Biztos voltam benne, hogy nem hiszi el mondta Antoinette Pierrenek. — Egész Párizs tudja, hogy április elseje van ... Fölösleges volt idejönnünk. Először ránéztem, azután Píerre-re. Most értettem meg, hogyan lehet valakit egy pillanat leforgása alatt megölni. Megértettem Shakespearet, Wagnert és sok más dolgot... — Kissé idétlen a tréfátok — mondtam nekik. Azzal az ürüggyel mentem ki, hogy teát kel! főznöm. V. ROSZIN A borz és a hörcsög A megáradt folyócska kilépett medréből. Mármár a hörcsög lyukát is elöntötte. — Segítsetek! Mentsetek meg! — kiabált kétségbeesetten a hörcsög. ' Odafutott a borz, meglátta, hogyan örvénylik, tajtékzik a víz és így szólt: — Nincs semmi vész . . . Kedves szomszédom, más lakásba kell költöznöd. — Mit mondtál? Hogyan mondtad? — kapott fejéhez apró mellső lábaival a hörcsög. — Én • . • azt gondoltam . . . — Magasabbra kell ásnod a lyukadat . . . Gyerünk, először vigyük át a holmidat. — És az erőfeszítéstől nyögve, száraz helyre cipelte a maggal teli zsákot. A borz cipekedik, a hörcsög meg csak sürög-forog, dörmög közben: — Nem is tudom, hogyan köszönjem meg neked Ha tudnád, milyen hálás vagyok . . . A borz görbén ránézett, haragosan fújtatott egyet, azután továbbállt — Hová mész? — kiabált sértődötten a hörcsög. Vállaltad, hogy segítesz, ez a segítség? A borz egy szót sem szólt, még a fejét sem fordította hátra. Mit is mondhatott volna? Segíteni csak annak lehet, aki maga is csinál valamit. A konyhában megcsókoltam a teáskannát. Aztán — a falat. Winnetou fehér barátja, a rettenthetetlen Old Shatterhand súlyos csapást mér öklével az álnok banditára Kis olvasóink kérésére közöljük a Winnetou második részének egyik filmjelenetét. HATALOM Hatalmas a folyó, de hatalmasabb и gát, igába fogja vad huljámok taraját. Hatalmas a torony, de hatalmasabb a gyár, a lég remeg, mikor a gyár delet dudál. Hatalmas a síkság, de hatalmasabb a hegy, trónol a magasban erdők, vizek felett. Hatalmas a hajó, hatalmasabb a tenger, de tengereknél, hegyeknél hatalmasabb az ember. DÉNES GYÖRGY
