Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-09-17 / 19. szám

JAROSLAVA В L A 2 KOVA: mß@a VI. folytatás Közeledett az izgalom édes árama és az értelmetlen bükkfaillat. A lány után nyúlt, a kosztüm puha szövetét érintette meg. Andrej szája kinyílt, mint aki a víz alá bukik. Az anya odaadta Jozefnak a negy­ven koronát: — Szörnyű, hogy megy a pénz. Legalább becsüld meg. A mi művelő­désünkkel senki se törődött. Add át üdvözletemet Schwarz kisasszonynak! — Jozef zsebrevágta a pénzt, és úgy érezte magát, mint valami bűnöző. Közben rájött, hogy Schwarz kisasz - szony az órák díját felemelhetné. Sok diákja van, fűteni kell, és a tizenkét korona egy óráért nem is volna sok. S így Jozef bevétele pontosan nyolc koronával emelkedne. Schwarz kisasszony kitünően taní­totta a német nyelvet. Édesapja bank­­igazgató volt és arisztokrata. Éveken át nagy lábon éltek a berlini Unter den LIndenen. Később a direktor meg­halt, s a kisasszony itt Pozsonyban élt emlékeiből és diákjaiból. A laká­sában rengeteg kép, meisseni porce­lán, ezüst gyertyatartő. A nyakán bársonyszalagot hordott, imádta Han­delt és a feketekávét. Schwarz kis­asszony, a kiváló pedagógus, Jozef képzeletének szülötte volt. Az apjától nem kapott zsebpénzt. Szerinte a gyereknek megvolt minde­ne, a fiataloknak nem tesz jót a pénz. Az anya ezt a nézetet respek­tálta. Jozef törte a fejét s végül kiirat­kozott a Nyelviskolából. Jozef szerint Katz tanárnál nem lehet megtanulni semmit, mert tiroli tájszólással beszél és egy senkiházi, azelőtt kanász volt. Ő maga fedezte föl Schwarz kisasz­­szonyt, aki ugyan drágább, de kiváló tanítónő, s akit Jozef az előkelőség hízelgő dicsfényével ékesített. Az egésznek az volt a hátránya, hogy es­te tanított, s ilyenkor az apja nem szívesen engedte el. A költségekért viszont bőséges kárpótlást nyújtott. Egy fizetett órából rendszerint kettő lett s a konverzációk alkalmával két és fél óra is. Paátinsk^ doktor elége­dett volt. Jozef is. Meg kell jegyezni, hogy a német nyelvet egymaga tanul­ta. Nagyon is megbecsülte a drága Schwarz kisasszony alibijét. — Vigyél sált és sapkát! — szólt rá az anyja. A fiú vállat vont. — Hallod? Köd van kint. Rákényszerítette, hogy vigyen sap­kát, bár Jozef a folyosón a táskájába gyömöszölte. Az is a divathoz tarto­zott, hogy az ember nem tudja, mi is a hideg. A kapu alatt elővette a tük­rét, és a haját nagy gonddal a homlo­kára borzolta. Az arca így ficsúros jellegű lett, amit anyja „striciségnek“ nevezett. Föltűrte a gallérját, elfü­tyülte a „Chattanooga“ slágert, és az­zal a boldog tudattal lépett ki, hogy megszabadult a harmonikus családi élettől. A tervezési osztályt, ahol egyébként a szenzációk születnek, váratlanul ér­te a hír, hogy Vdovjak helyére Cifárt nevezték ki. Tudtak erről már a gépírőkisasszo­­nyok, a büfé elárusítónője a műszaki rajzolók is. Az építészek vitatkoztak: — Cifárt? Miért pont Cifárt? Heves viták folytak, de minden irigység nélkül. Vdovjak helye nagy felelősséggel járt, rengeteg értekezle­tet jelentett és csekély fizetéstöbble­tet. Egyedül a retek képű Dusíkot, ezt a törekvő fiatalembert, aki presz­tízskomplexumban szenvedett, érde­kelte ez a pozíció. Maga semmit se tudott az egészről. Kollégái gyakrab­ban keresték fel irodáját célozgatva és szolgálatkészen. S ha nem értette az egészet, megértőén mondták: — No persze, egyelőre még titok... Berobogott Dusík is, s amikor el­kezdte parádés anekdotáját az egysze­ri emberről, Cifár mindent megértett. Ezt az anekdotát két ízben hallotta. Egyszer, amikor Dusík a szövetség titkárának mondta el és egyszer a megbízotti hivatalban. Ez az anekdo­ta határozottan főnökük fülének való volt, olyan hódolatféle. Az adomát a legdrámaibb helyen félbeszakította: —■ Megbolondultatok. Menjetek a dolgotokra, ne legyetek nevetségesek! Néhányan elmentek, helyettük má­sok jöttek. Prusko rajzoló meg azért jött, hogy felhívja a figyelmét rossz lakáskörülményeire: két gyerekkel egy szobában s a felesége , beteg. Vdovjak egy fél év előtt megígérte, hogy segítségére lesz, már aktuális lett volna az ügy, de meghajt. Remé­li, hogy most ő, a műépítész elvtárs, lesz olyan... Kidobta a rajzolót, de a bogarat beleültették a fülébe. És ha valóban őt neveznék ki? Meg kellene kérdez­nie a pártelnököt. De ha felsülne... Beletemetkezett a munkájába, hiába, állandóan zavarták, míg be nem zár­ta az irodáját és fölhívta az igazga­tóságot. Volt ott egy jó Ismerőse. Andrej telefonon hallgatta Vanda ízes, csengő hangját, és igyekezett ér­dektelen arcot vágni. Az irodában már felfigyeltek telefonbeszélgetései­re, és a rajzolók egymásra kacsint­gattak. — Tudod, kit láttam elsőnek ma reggel, amikor elmentem hazulról? Vanda elnevette magát, s Andrej maga előtt látta őt, látta vágyakozó tekintetét, amint ül az asztalon és gyerekesen kalimpál a lábaival. — Már attól féltem, hogy ma prog­ram nélkül maradunk. De tudod, mit? Egész éjjel arra a szegény szerencsét­lenre kellett gondolnom. Olyan kedves kutya. Megtartom magamnak. — Megtartod? És mit szól hozzá Zoáa? — Annak azt mondom, hogy való­di berber pincsi, s ereiben az angol királyok kék vére csörgedezik. — Remélem, fölfalja vagy legalább­is megharapja Zoáát, hogy fél évig kórházban maradjon. — Szörnyű vagy. — Te vagy szörnyű. Mondani aka­rok neked valamit, Vanda, hallod? Tetszel nekem. Kívánlak, Vanda. A savanyú képű gépírónő szeme fölcsillant a pápaszem mögött, Vanda ordított. — Mit mondtál? Ne zavarjanak. Igen, még beszélünk. Helyi számmal beszélek. Halló, Andrej, ott vagy? Az előbb a központ szólt közbe. Egy szót se értek. Majd délután mindent el­mondasz, jó? Andrej letette a kagylót és Peter tekintetével találkozott. — Űj szerzemény? — Beszélni akarok veled. A savanyú képű kisasszony a fülét hegyezte, a rajzolók úgy tettek, mint­ha nem érdekelné őket a dolog. — Gyerünk a kiskamrába. Ez a kiskamra volt az egyetlen he­lyiség, ahol nem voltak egymás he­­gyén-hátán a rajztáblák meg az író­gépek. Az épületet eredetileg lakó­háznak építették s ez a helyiség a fürdőszoba volt. A takarítónők itt rendezték be raktárukat, a tisztvise­lőnőknek szalonul szolgált. Ide jártak cigarettázni és diskurálni. Peter a kád szélére ült, és Andre] pont itt, ebben a rosszul világított, seprűvel, vödrökkel és a rossz zu­hanyozóval teli kuckóban vette észre, hogy bizony már nem fiatalember. A homlokán három ránc húzódott, az orránál továbbiak voltak láthatók, beteg gyomrától a bőre sárga, s ezen a fiús frizura sem változtatott, öreg fiúk voltak már. Öreg, harminchárom éves érett férfiak, akiknek illett vol­na már életük mozdonyát nyugodtabb vágányra terelni, amelyen egész to­vábbi életükön át futhatna. Peter odadobott neki egy cigarettát: — Nos? — Tudod, kit köszönhetek a meg­boldogult Vdovjaknak? Emlékszel a Vöröskére, aki ott volt a konferen­cián? — Azért tűntél el a torról. A halot­tasház előtt láttam. — Egyszóval — kényes ügy. Kényes? Mennyiben? — Nem tudom őt hova vinni. — Régi baj ez már. Én Vieruákával hasonló helyzetben vagyok. A diák­otthonban szigorú rendszabályokat vezettek be, az anyámat meg ismered. Dühítő. — Náluk nem volna olyan bonyo­lult az eset, de van egy húga. Külön­ben jó nő, csak kissé erénycsősz. — Azok a legrosszabbak. — Szeretném, ha elmenne hazulról, ezt neked kellene megcsinálnod, összeismerkedtek, s aztán elviszed valahová. Peter kedvetlenül túrt a hajába. —- Ogy látom, belehabarodtál. Több tornát ajánlanék, fűszer nélküli éte­leket és valami pályázatot. Ha egy hónapon át keményen melóznál há­romig, elmúlna ez a tüzes vágy. Andrej vállat vont. — Én a te helyedben hagynám az egészet. Abban a lányban volt vala­mi. .. Meglátod, pórul jársz. Andrej dühös lett. — No és? Elegem van már a lan­gyos szerelmekből. — Ugyan? A kamra ajtajában megjelent az el­­savanyodott kisasszony pápaszemes képe: — Bardoií elvtársat a telefonhoz kérik. A kórház hívja. — Ahá — nevetett Peter. — El­­mondtad már Drahának a szerelemről alkotott új nézetedet? Bizonyára örül­ni fog neki. Andrej komoran ballagott az iro­dába. — Te vagy az? — kérdezte a nő magára kényszerített nyugodt hangon, melyből kiérződött az aggódás. — Igen. — Hogy döntöttél? Részt veszel a pályázaton? — Min? — Hiszen említettél valami szállo­dát. Teljesen elfelejtette, miről beszélt a lánynak. — Nem tudom — lelelte bizony­talanul. — Talán igen. Történt valami, ugye?- Nem. Ne legyenek fölöslegesen gondjaid. — Egyszerre mindentől megundorodott és kíméletlenül oda­vágta: — Igazad van. Történt valami. Beszélnünk kell egymással, Draha. — Azért hívtalak — felelte a lánv, most már igazán nyugodt hangon. — Mikor találkozzunk?- Minél előbb. — Ma éjjeli szolgálatom van. El­jössz holnap hozzám? — Hozzád. Nem. Inkább valahol kint találkozzunk. — Érezte, hogy a lány, ha hhllgat is, remeg. Éppen olyan értelmes volt, mint Vanda. Ta­lán még értelmesebb. A lány már mindent tudott, és Andrej is érezte, hogy Draha már tisztában van vele. — Jó — helyesbített. — Elmegyek hozzád. Teát főzöl nekem, az én kedvenc sötét teámat. — Ez olyan szánalomból való simogatás volt. Draha elfogadta: — Jó, meglesz a tea. A lány letette a kagylót, és a tej­felesszájú Hanka nővér könyörtelenül a szemébe vágta: — Megmondtam neked. Az ilyenek nem nősülnekl PaStinsky doktor nem volt becsvá­gyó. Nem rendelkezett azzal a bizo­nyos ügyvédi agyafúrtsággal, amit ál­talában úgy jellemeznek, hogy „érti a csíziót“. Paátinsky nem tudott tá­jékozódni. Ügyvédi irodáját az álla­mosítás mentette meg a csődtől. Né­hány kollégája már régen fontos po­zíciót töltött be, ő még mindig jog­tanácsosként száradt a tervezőirodá­nál és állandóan rettegett, mikor mondanak föl neki. Félt, hogy a ter­melésbe küldik. Pánikszerűen félt, mint az olyan ember, akiben nincs egy csöppnyi alkalmazkodó készség, ami annyira fontos az életben. Beletemetkezett az újságba, Fran­ciaországban beomlott egy völgyzáró gát, de ő már képtelen volt sajnálni a szerencsétlen vízkárosultakat, úgy érezte, szinte jólesik, hogy a szeren­csétlenség valaki mást sújtott. A fá­radtság és a hiábavalóság percei vettek erőt rajta. Olyasvalamit ér­zett, mint a diák, aki a vonat után integet, amellyel osztálytársai kirán­dulásra mentek. Először akkor lepte meg ez az ér­zés, amikor véletlenül két műszaki rajzoló beszélgetését hallotta: — Nem bírom ezeket a hülyéket — mondta az egyik —, akik úgy visel­kednek, mintha mindenhez értenének s közben a legnagyobb idióták. Pastinsk^t az a képtelen érzés ke­rítette hatalmába, hogy ez őrá vonat­kozott. A rajzolók társadami szem­pontból alacsonyabb rangot töltöttek be, csak ipariskolát végeztek, míg ő főiskolát, és fiatalabbak is voltak nála. És micsoda kifejezések: hülye, Idióta. Este Jozefnak a férfiak kötelessé­géről beszélt a nővel szemben. Tényleges katonai szolgálatának be­fejezése után kötelezettség nélkül, a tisztesség keretei között elszórakoz­hat velük. Komoly ismeretségről, azaz szerelemről azonban csak akkor le­het szó, ha már megfelelő pozíciót tölt be. Jozef hallgatta, és lányos szempil­lákkal takart szeme sokszor zavarba hozta az apát. A doktor jóságosán oktatta fiát, örült a meghitt hangu­latú családi körnek, mikor a gyerek váratlanul felnevetett:. — Apa, te ehhez nem értesz! Paátinsky az asztalra ütött, Bo2en­ka megremegett. Jozefot arra kény­szerítette, hogy bocsánatot kérjen és megbüntette őt. Azt is megparancsol­hatta volna, hogy Goethét olvasson, de nem tilthatta meg, hogy lesütött szeme alól vidámságának huncut szikráit szerte ne szórja. Műveltségének mindig tudatában volt. Sose okoskodott sokat, inkább bevált elveket tett magáévá. Ezeket meggyőződéssel fogadta el, s így tisztában volt azzal, mi a helyes és mi a helytelen. Helyes volt rendezett életet élni, azaz dolgozni és gyerme­keket nevelni. Igazat mondani, tekin­télyt, vagyont és az Istent tisztelni. Ennek a fordítottja volt a helytelen. Az Isten tekintélye omlott ö^ze első­nek, utána következett a vagyon. Paá­­tinsk^ úgy érezte, mintha pizsamá­ban állna a város főterén. A tapinta­tos emberek úgy tettek, mintha sem­mit se vennének észre, a durvák rö­högtek, a gyerekek ujjal mutogattak rá. Ezek közül egyik a fia volt. Paá­­tinsky ordított és szégyellte magát. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents