Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-09-17 / 19. szám
made in cssr Derűs, optimista mosolyával fogadott a dob kiváló mestere, a jazz gyógyíthatatlan szerelmese és az európai ■ jazzfesztiválok állandó látogatója, Palo Polansky. — Bemutatom neked új hangszeremet — mondotta és a szobába lépve, meg kellett csodálnom a vadonatúj Rodgers dobot, mely a világ legjobb márkájú hangszerei közé tartozik. — Azonban hallanod is kell, hogy szól ez a dob, jelentette ki gyermeki örömmel, és ezzel szédületes, viharzó dobszólót hallhattam barátomtól. — Hogy is kerültél Palikám a jazz bűvkörébe? — indítottam el a beszélgetés menetét. — Tanultál Te valaha dobolni? Tudtommal kitűnő trombitás is voltál? — Autodidakta vagyok, ami a dobolást illeti — kezdi mondanivalóját Polansky Palo. — A trombitálást egy ma már nagyon híres mestertől, Adolf Scherbaumtól tanultam a bratislavai Konzervatóriumban. S + H Koppenhágában Adolf Scherbaumra én is emlékszem, konzer vatóriumi tanulmányaim idejéből. Scherbaum, ma a világ egyik leghíresebb Bach játékosat közé tartozik és Hamburgban él. — A jazz közvetlen közelébe tulajdonképpen a híres S + H kvintettel való együttműködésemkor kerültem először — folytatja Polansky, de azóta sem tudok szabadulni a varázsától. Minél több lehetőségem van közvetlen kapcsolatba kerülni a világ híres jazz-együt teseivel, annál jobban érzem összetartozásomat a zene e csodálatos, ritmikus gyermekével. Palo Polansky nemcsak mint játékos vesz részt a nagyon jelentékeny jazzfesztiválokon, hanem mint bizottsági tag is. — Első külföldi utamat az említett S + H kvintettel tettem meg. Svédországban és Dániában léptem először a nemzetközi jazzfesztiválók dobogójára. „Jazz Made in Czecoslovakta" lett a jel szavunk. Meg kell vallanom, egész lázba jöttünk kollegáimmal együtt, amikor először volt módunkban hallani a nagy példaképeket — Count Basiet, Quincy Jonest, Romy Scottot, a nagy néger énekesnőt, Sarah Vaughant, aki triójával lépett fel. Aggódtunk, hogyan álljuk meg a helyünket. De amikor Honza Konopásek eljátszotta fuvolaszólóit, egy új intonáció hangzott fel itt a világhírű Landskroni jazzfesztiválon. A közönséget megnyertük, ezt a szűnni nem akaró tapsviharok bizonyították legjobban. A fuvolán felhangzott a szláv melódia, egy eddig ismeretlen kifejező erőt ismert meg ez az igényes közönség és tudomásul vette, hogy a csehszlovák jazzmuzsikusoknak van egyéni mondanivalójuk a jazz birodalmában. Nem akartunk epigonok, utánzók lenni! Ez volt a szerencsénk, mert a fesztivál ezt értékelte teljesítményünkben a legjobban. A kiszabott játékidőpont ellenére ráadásokkal kellett kielégítenünk a lelkes közönséget. Ez egy életre szóló tanulság volt számunkra, és azt hiszem, ha valamit ajánlhatok fiatal jazzmuzsikusainknak, akkor az a Landskronban szerzett tapasztalatok tanulsága: Ne utánozzuk a híres négereket, hanem játékunkban igyekezzünk kifejezésre juttatni egyéni invenciónkat, megérzésünket, ez mindig többet ér, mint az utánzás. Mint bizottsági tag áttekintést nyertem az európai és amerikai jazz helyzetéről. Sajnos egyelőre még nem vetekedhetünk az amerikai tradícióval, a néger játékosok felülmúlhatatlan őstehetségé-Közös hangversenyen Garay Attilával VI. Tuma felvételei vei. Európában a skandináv jazzegyütteseket tartom a legjobbaknak. — Hol és milyen együttessel játszol most? — A Prágai Dixiland Zenekar állandó tagjaként veszek részt az együttes külföldi szereplésein. Münchenben és a belgiumi Comblainben léptem fel legutóbb. A Comblaini fesztivál egész rendkívüli valami. Comblain tulajdonképpen egy kis 600 lakosú falu, ahol a híres Joe Napoli szervezi évente ezt a pompás fesztivált. A világ leghíresebb szólistái, együttesei jönnek ebbe a kis belga faluba. Woody Herman, aki már 30 éve áll a jazz szolgálatában nagy zenekarával, Nina Simone, néger énekesnő a triójával, John Coltrane, és még számtalan nagy művész. — Rendkívüli élményeid? — Március végén történt Bécsben, amikor egy Gulda hangverseny után találkoztunk egy jazzklubban, hogy egy ottant rendezvényen mutassuk meg tudásunkat. A dobhoz ültem. Játékom után a híres néger bőgős, Jimmy Wood lépett hozzám, megölelt és megkért, játszhat-e velem? Ismerte a csehszlovák fúvósok tudását, de nem volt tudomása arról, hogy nálunk ilyen jó dobosok is vannak, mondotta. Azután reggel 5-ig játszottunk ezzel a kiváló jazzmuzsikussál. Búcsúzunk Palo Polanskytól, aki habár állandóan 40 évére hivatkozik, de mi mégis a csehszlovák jazzművészet legfiatalosabb, legátütőbb személyiségét látjuk benne, a „Jazz Made in CSSR“ kiváló exportőrét. BORÄROS JÓZSEF mArvAnyország HÉTKÖZNAPJAI Amikor hazatértem, mindenki kérlelt: mesélj ... Milyen a görög nappal, milyen a görög éjszaka? Ilyenkor egy régóta bennem zsongó versidézet segitett ki, Alkaios bordala: „Öntözd most a tüdőd borral, nap fordul, az ég egész Súlyával nehezül rád s ami él, gyütri a szomjúság . . Hát ilyen a görögországi nappal. Es az éjszaka? Hűvös, de nem borzongató. Könynyed, de józan. Bohém, de nem buja. Gitárzajos, fékesikorgós, neonfényes. Görögország — Márványország — hétköznapjairól már nem ilyen egyszerű beszélni! Hellaszban kegyetlen és fullasztó a déli nap. Ember, állat és föld erejét kiszívja, elégeti a mezőt. Ez a nap, s ez a gyütrclnies élet teszi szófián ná, kovácsolja keménnyé a görög embereket. Amikor — még jóval elutazásom előtt — moziban láttam a görög filmrendező, Kakoyannisz remekbe készült alkotását, az „Elektrá“-t, döbbenten néztem a filmbeli harciszekér útját, ahogy port kavarva gördült a napégette, sziklás hegyek közötti úton . . . Gondoltam: milyen nehéz lehetett a stábnak Görögországban ilyen kietlen tájakat találni a forgatásra, hiszen Hellasz a züldelló olajfák, roskadozó narancsligetek hazája! Aztán ültem a kényelmesen ringató autóbuszban — útban az „Elektra“ mitológiai színhelye, a Mykénei királyi vár romjaihoz — s az út kétoldalún kopáran-siváran futott el a táj. Egyetlen fa, egyetlen bokor, egyetlen patak — egyetlen élőlény nélkül! Görögországban a víz: kincs! víz: élet! Ha megkérdeznek egy athéni polgárt. hogy mi a v os legnagyobb luxusa, a válasz nem a hipermodern, márvány-üveg-beton csoda, a Hilton Hotel, — amelynek halijában, kerek hamutartókban, víz helyett zúzott márványba kell belenyomni a leégett cigarettát — hanem az Omonia-tér szökökútja! Hiába a tenger töméntelen vize. Athénben nincs elég ivóvíz! De vízadú van. Lakásonként 10U—2U0—3U0 Giirügnrszág három nemzedéke. . . Feketébe öltözött, munkától riurvatenyerű, ráncos kis öregasszony az Akropoliszoo, akinek arcát szigorúvá tették a gondok . . . a A dralima. Az új házakban clengcdhc tetten kellék a márvány fürdőszoba — gondoljunk csak a forró éghajlat ra! — csakhogy itt nem a márvány a luxus, hanem a fürdővíz! A tenger mégis: a görögük legjobb barátja! Ezreknek ad szűkös kényt: rét . . . Hajóznak rajta, kereskednek a hátán, óriási „sókertekben“ párolják ki belőle a sót, partra húzzák a polipokkal, rákokkal, halakkal teli hálót... A görögök szinte a tengeren születnek, a tenger táplálja őket, s gyakran a tengerben lelik halálukat. Csak inni nem tudják sós vizét! Görögország nem csupán Márványország — Adó-urszág is! Kurinthnszban modern, új autóút vezet: út adóval. Az autók legtöbbjét nem liazai földön vásárolták, mert az otthon vett kocsik árához tízezer drahma adót csapnak, s külön tizenötezer: az anyakirálynő adója! Ha egy apa hozományt akar adni a Iá nyának: adót kell fizetnie! Hozomány nélkül férjhezmenni pedig egysze rűen lehetetlenség... Mondják: él Görögországban egy nagyon gazdag ember, akinek hajói, hajógyárai, olajfinomító-részvényei vannak, s aki megvásárolt egy szige tét, saját szórakozási céljaira. A görög törvények értelmében annak a polgárnak, akinek évi bévé-
