Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-08-06 / 16. szám
SZÁZNYOLCVAN ÓRA A GÁTON Martos község a Zsitva és a Nyitra folyók ölelésében fekszik. Szépen zöldellő e táj $ mint minden folyópartnak, dúsabb a legelője. Minden tavasszal, amikor a 'folyók jégpáncélja feltörik a martosiak figyelik, nem szándékoznak-e medrükből kilépni. Mert ők, mióta őseik ide betelepedtek, résen vannak. Ismerik a Nyitra és a Zsitva szeszélyét. Ha a gát valahol gyengének bizonyul, hordják a követ, a földet. Az elmúlt száz esztendőhöz viszonyítva ebben az évben volt a legveszélyesebb a helyzet. A íolyők haragos, piszkos sodrása tépte, marta a gátakat. Nem pihent a falu, állandóan őrt álltak a folyó töltésén. Éjszaka az ©lemlámpák fénye szakadatlanul pásztázta a folyópartot. Az őrök gumicsizmájukkal próbálgatták a talajt, nem ázik-e át? S ha lábuk besüppedt, hordták a homokzsákokat, tömködték a meglazult töltést. |A hírnökök megkocogtatták az ablakokat. Megindult Martos népe ki, a töltésre. Mikor a víz felszíne csaknem a töltések pereméig ért, az idős emberek a gyerekekkel a szőlődombra költöztek. Alvásra nem jutott idő. Dolgoztak, mint a megszállottak. Mikor már úgy látszott, a küzdelemben alulmaradnak, a (katonák jöttek segítségükre. — Drága fiaink — sóhajtottak fel a falusiak, de csak egy rövid Időre, mert az ár újra támadott. — Az asszonyok menjenek haza, — adta ki a parancsot az árvízvédelmi bizottság. !—. Mentsék 'személyi vagyonukat. — Hogy is jut ilyesmi eszetekbe, lelkeim? Nem lehet a gátat elhagyni! Rebbentek meg az asszonyok s kezük már a zsákök jután Inyúlt. Szakadt róluk a verejték, s azután is mindig ott voltak a munka sűrűjében. Elvonult az ijesztő ár. A földekről még iszapszagot hoz la nyári szél, de a megrekedt talajvizet'jóízűen hörpintgeti az erős napsugár. Az emberek már kialudták az árvíz idei virrasztásokat, de izmaikban érzik még a megfeszített munkát, s nincs nap, hogy szó ne essen azokról a hősies napokról, amikor a martosiak egyenként is megmutatták, mit jelentenek a falu társadalmában. Csak úgy találomra megkérdeztünk öt asszonyt, hogy is volt csak, amikor ők erősebbnek bizonyultak az árnál: Jóba Fereucné megilletődve fogadott, majd az ajtófélfához dőlve így kezdte: — Bezörgettek este az ablakon. Segítség kell a töltésre s mi mentünk. Erősítettük ia [földel. A víz csobogását — a töltés latjában állva — a fejünk fölött hallottuk. Mondták nekünk, menjünk onnan, de jöbané: Hogyan hagyhattuk volna a töltést, amikor az ár emelkedett hát édesegyistenem, hogyan mehetnénk mi el, mikor baj van. Papp Andrásné virágos udvarából éppen a töltésre látni. — Mindig a víz zúgása volt a fülemben, s egyre csak ia vizet figyeltük. Amikor segíteni kellett, hát az már közös dolog volt. Mert mióta la falu létezik, ez itt íratlan törvény. Azután meg itt nálunk főztünk a gáton 'dolgozóknak, mert akkor nem volt idő külön ifőzőcskézni. Mórocz Anna karján kislányával szerényen mosolyog. A kis Ildikó a nagymamájánál volt. Kellett minden munkáskéz. — Akkor mondták, hogy a kisgyerekes anyák menjenek haza, de láttuk, hogy szükség van ránk. S hogy mehettünk volna mi fiatalok, amikor az idősek egy tapodtat sem mozdultak. Szinte a szemükből olyastűk ki. Apáink anyáinkkal együtt száz évig megóvták a falut... Hát ml (is igyekeztünk, 'mi sem akartunk hitványabbak lenni. Bállá Júlia: így aztán nálunk nem volt árvíz Móronzné: — A gyerek biztonságban volt Pap néni: Két centiméter hiányzott és átfolyt volna a víz. A töltés meg olyan magas, mint a házunk teteje ю 'C8 a сл b ö N & '0) t a sej h Bállá Jánosné szül. Erdélyi Júlia az udvaron sürög-forog. Szőke hajú, csinos asszonyka. — Hja az árvíz. Nálunk nem öntött ki, pedig már nagyon úgy volt, hogy nem bírja a töltés. Nagy munka volt, de megérte, megmaradt az otthonunk. Csaknem besötétedett és a beszélgetésünkre odajött Bállá néni is. Közvetlenül, mintha csak ia fonóban volna, beszélni kezdett: — Ez a falu már szinte megszokta a harcot a vízzel. Még egész kislányka voltam és az öregektől hallottam, hogy akkor is jött a hagy víz... Az árharapta töltéseket megerősítik, felemelik. Kigyógyul, a föld, a levegő megtisztul. De a martosiak száz év múltán is, téli estéken, nyári vasárnap délutánokon elmesélik, hogyan is győzedelmeskedett az emberek hősiessége, hűsége, a legnagyobb ár felett. SZ. LÉVAY ERZSÉBET Bállá nini: — A gyerekekkel fent voltunk a szőlőhegyen, a fiatalok meg dolgoztak. Ez mindig így volt, mióta csak őseink idetelepedtek
