Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-07-23 / 15. szám
anyád rossz véleménnyel legyen rólam. — Ugyan, badarság! — Hagyjuk ezt. Én is szívesebben... Lemondtam kedvteléseimről a te kedvedért, a háztartás kedvéért. Elég! Ne magyarázkodj! A jövő héten levágjuk a hízókat. Szólok Jarabkánénak, csütörtökön kivisz néhány nyulat és tyúkot a piacra. Lassankint eladogatja őket. Valamennyit le is vágunk. Felszámolom a házi téeszt. — Örülök, hogy beláttad, mennyi szabad idődtől fősz tottak meg az állatok. — Jót akartam... De ezután majd ne panaszkodj! Nem lesz mindig meleg étel. Megteszi a hideg vacsora is! A takarításnál segítesz, a nagymosásnál... nem csinálok nagymosást. Ezentúl mosodába hordjuk a szennyest. — Szép tervek! — gúnyolódik. — Csak tudnám, miért most jutnak eszedbe, amikor megbuktál? — Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, lemondtam a továbbtanulásról. A vizsgán azt hittem ... Olyan kérdéseket kaptam, melyekre nem tudtam válaszolni. Közölték velem, tu dásom nem elégséges a különbözeti vizsga letételéhez. Bátorítottak, próbáljam meg külön-külön, egymásután... Előbb a nyolcadikat, azután a kilencediket. Ha ezeket bepótoltam, folytathatom az estiben... Klszédültem az osztályból, el voltam keseredve, haragudtam mindenkire, rájuk, rád .. . Ami tőlem telt, azt megtettem .. . Mégsem sikerült... Biztattál: Semmiség a különbözeti, simán átcsúszol ... Nem volt igazad. Hazaértéin, láttam, hogy vársz, ünnepelni akarsz, tehát mégis csak szurkoltál nekem. Nem bántam volna, ha akkor ott rögtön megnyílik alattam a föld, hogy ne kelljen látnom szemedben a lekicsinylést, a gúnyt. Amitől féltem bekövetkezett... Buta libának neveztél 1 — Bocsáss meg — kérlel, és hangjából mintha egy kevés őszinteség csendülne ki. A következő pillanatban már a karóráját nézi... — Éhes vagy? Ne haragudj, egészen elfeledkeztem a vacsoráról. Azonnal... egy pillanat... máris ... Nagyon éhes vagy, ugye? Vállát vonogatja. Nem válaszol. Hirtelenében előhúz egy újságot, belelapoz. Tálalok. Sajog a szívem, amiért ezentúl csökken a meleg vacsorák száma. Hideg ételeket eszünk majd. Lehet, hogy a port sem fogom naponta letörülni?! Ki tudja?... Állatkáim sem lesznek. Csak ketten leszünk. Én és Máriusz ... Máriusz jóétvággyal falatozik. Öröm nézni. Nekem nincs étvágyam. Mennyit megevett! Váljék egészségére! Már az újság utolsó lapját böngészi. Zsebéből ceruzacsonkot halász elő, rejtvényt fejt. — Máriusz! — szólítom meg. — Meg sem kínálsz? Elfelejtettünk koccintani. Igyunk az új házirendre, a továbbtanulásomra ... a boldogságunkra ... Szórakozottan veszi kézbe a palackot. A durranás téríti magához. Fut a pezsgő ... — Gyorsan poharat! Kár érte ... minden cseppért kár! ARDAMICA FERENC A Csehszlovák Nőbizottság irodalmi pályázatán díjat nyert elbeszélése. GYERMEKEKNEK NAGY OLIVÉR 1924-ben született Szádalmáson. Kassán, majd Miskolcon végezte középiskolai tanulmányait. Már 11 éves korától verseket ír, később karcolatokat, elbeszéléseket is. Jelenleg a gombaszögi kőbánya üzemvezetőjeként dolgozik. A csehszlovákiai lapok és rádió már évek óta közük verseit, karcolatait és elbeszéléseit. Féltelek Nem, én nem tehetek róla, ha néha apróra hull, törik bennem az élet kedve, és a szépnek, a jónak — örülni nem tudok. Nagy távlatok messze képe villan ilyenkor elém alattomban, mint ember nem járta vadonban a meglepetések százarcü réme - a szüzlányok fehér térde sem képes arra, hogy lángba hajtsa kedvem hamvadó parazsát Öh, földi világ mi lesz belőled, ha évezredeknek messzeségedéiért majd a pontot, ahol nincs tovább Sem fű, sem virág, sem szerelem nem lesz, sem törtetés — sem könnyes, vagy nevetős szem nem néz az égre fel — hogy várja vágyva holnapok pergő láncán a szebb napot J pnlcnrsvn'k'nk' fagyába hull talán az értelem, s fehér halál lesz győztes itt a földgolyón ... Vagy népek harca lesz a végzetes, s kiégett vulkán arca lesz a föld. Az is lehet, hogy csillagok vad, földre tört lakója szór majd ránk halált — és elveszünk. Az is lehet, hogy mint egy buborék szétpattanunk, s a jajszavunk már nem jegyzi föl senki sem ... Ogy néha-néha, csendesen elnézem én a két fiam, s a lányomat — s a gondolat repül, repül... Meddig ragyog a szép szemük mély kútja tükrén tiszta fény, s ott legbelül a szívük mélyén mi lakik? S ha lesz majd egykor unokám, nem lesz-e az csak csapodár, és embert-csaló senki, rongy?. S nem ö lesz-e majd ott a pont a mondat végén, aki majd a földi létre ködöt hajt — reménytelent és gyilkolót... j?) Mert jót is hozhat, s rosszat is a holnapoknak gyermeke ... Egy porszem csak, és semmi más a földünk, és egy villanás a létezés — és rajta én még annyi sem. Vagy talán az értelem napok fényénél többet ér, s tovább ragyog? — Mi lesz belőled óh, Világ? Ёп félteleki A holnapok az értelemre jégcsapok fagyos halálát sejtetik, jégkorszakok fagyába hull talán az értelem, s fehér halál lesz győztes itt a földgolyón. Vagy népek harca lesz a végzetes, s kiégett vulkán arca lesz a föld. Az is lehet, hogy csillagok vad, földre tört lakója szór majd ránk halált, és elveszünk. Az is lehet, hogy mint egy buborék szétpattanunk, s a jajszavunk már nem jegyzi föl senki sem Nem, én nem tehetek róla, ha néha apróra hull, törik bennem az élet kedve — és téged: Ember — féltelek! Tíz gyűszű mézharmat Egyszer volt, hot nem volt, volt egyszer egy selyemrét. A selyemréten virágok bontogatták zsenge szirmaikat és napkeltétől napszunditásig ott lebegett-libegett nővérkéjével Pille Fannival együtt, Pille Pötyi is a gyorsröptű kápusztalepke. Egy meleg nyári napon Pötyi szokatlanul jókedvében volt. Kitárta szárnyát és olyan magasra röppent, amilyen magasra még sose jutott eddig. Csöpp, feketegyöngy szemét a naptányérra emelte s ekkor baj történt! A delelő nap égő aranyarcának egyik kemencetüzes sugara kioltotta a lepke szemevilágát. Pötyi leikevesztetten próbálta megkeresni az utat hazafelé, egy kökénybokor legalsó ágára, de a szemére boruló sűrű sötétségben nem moccanhatott semerre. Sírdogálva huppant hát le egy fűszálra és onnan támogatta haza kisvártatva egy jószívű citrumiepke. Panni lefektette világtalan húgocskáját a kökénybokor levélágyára és elhívta hozzá a tudós öreg doktort, Pille Pongrácot. Pongrác apó megvizsgálta a bánatosan gubbasztó, beteg lepkekislányt, s hogy az meg ne hallja a szavát, magával hívta Pannit a bokor túlsó oldalára. — Nem tudjuk meggyógyítani, Panni lelkem! Azért nem, mert a húgocs kád számára csak egyetlenegy gyógyírt ismerek. Azt a tíz gyűszű mézharmatot, ami a csodálatos szemnyitóvirág kelyhében terem meg holdtöltétől holdfogytáig. Ez a virág azonban tőlünk pontosan hét mérföldnyire, a felhőt verő Öriáshegy legsötétebb barlangjában pompázik és a barlang bejáratát háromsingnyi lánggal lobogó örökkön égő tűz őrzi. Ha valaki minden nap eljutna hozzá és elhozná azt a cseppedet-csepp mézharmatot, ami a szemnyitó kelyhében virradattól virradatig megterem, akkor talán szilvaérésig összegyüjthetnénk a tíz gyűszüt. Csakhát... ki merészelne odamenni? Hét mérföldnyi útra, lobogó lángok közé... — legyintett sóhajtva Pongrác apó, de Panni már bontotta is a szárnyát. — Én! Én merészelek! Hiszen Pötyire örökös éjszaka várna, ha nem mennék — emelkedett a levegőbe és egyenesen az Öriáshegy felé vette útját. Fáradságot nem ismerve repült három nap, három éjjel, átreppent a lobogó lángok felett, szárnya alá gyűjtötte a virág kelyhéből a cseppedet-csepp mézharmatot és amilyen gyorsan csak bírt kihussant a barlangból. Lángok mohó nyelve leperzselte a szárnycsücskét, éhség gyengítette, szomjúság fojtogatta, de hazavergődött mégis. —■ Hát... itt a mézharmat. De csak egy cseppecske. Nekünk pedig pontoa san tíz gyuszűvel kell. Egymagad sose gyűjtőd össze — bólogatott üdvözletül Pongrác apó és Panni most már maga is pityeregve kuporodott le egy harangvirág kelyhére. A harangocskának pedig megesett a szíve a szó inorkodó pillén. Összesúgott-búgott virágtestvérkéivel és másnap hajnalra kelve ezüsthangú csengettyűszó verte fel a selyemrét csendjét: Csingtling, csingiling barlang mélyén virág ring mézharmata szemnyitó bűvös bájos gyógyító minden kinccsel felérne Pille Pötyi szemére. Igaz, messze visz az út ami innen hozzá fut s tűz őrzi öt, láng tüzel nem alszik az sose el. Csingiling, csingiling barlang mélyén virág ring elcsitítgat minden kínt ki hozná el cseppenkint? — csilingelték a virágharangok és a réten egyszeriben olyan szárnysurrogás támadt, mintha nem napkelte, hanem fényes dél lett volna. — Hát ha minden kinccsel felérne, akkor én megpróbálok hozni belőle — mondta egy fecskefarkú pillangó és azon nyomban szárnyrakelt az Öriáshegy felé. — Ha segíteni kell, nem félek! Holnap én indulok — mondta egy citromlepke és útra készülődött ő is. — Holnapután én repülök utánad! — szólt oda néki egy bársonypalástos éjjeli pávaszem és lassanként mind útrakeltek a selyemrét lepkéi. Leküzdtek fáradtságot, félelmet, dacoltak viharral, lepkehálóval, lángok tüzes Iobogásával. Elcsigázva, megperzselt szárnyacskával tértek vissza a rétre, de olyan, aki ne hozta volna el a cseppedet-csepp mézharmatot — nem akadt! — Szaporodtak hát a lepkegyűrzükben a gyógyító cseppek és szilvaérésre meggyűlt a tíz gyűszű drága gyógyír. Pongrác apó hét nap, hét éjjel azzal kenegette Pötyi szemét és a nyolcadik nap reggelén megtörtént csoda: — Látok, apó! Ojra látok! Ott jobbra Panni ül, amott meg Citromlepke röpköd Fecskefarkúval. Mindent látok és köszönök is mindent. Mindenkinek — ujjongott Pötyi és fekete gyöngyszeméből kibuggyant az öröm gyémántnál is fényesebb könnye. Ettől a reggeltől fogva Pötyi újra vidáman lebegett a virághímes fűszőnyeg fölött és nap mint nap versenyt kergetőzött Fannival, Citromlepkével, Fecskefarkúval. Mindazokkal, akik a kökénybokor tájékáról elkergették a betegséget, fájdalmat, szomorúságot — közös erű vei, hűségesen! RÉNYI MAGDA
