Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-07-23 / 15. szám
nylonovy mesiac JAROSLAVA В L A 2 К ÓVÁ : (II. folytatás) Ködös, Influenzás, októberi hangulat nehezedett az útra. — Én sose fázom. Andrejnak eszébe jutott Péter. Valóban volt a nőben valami egzotikus. Most eszmélt rá, miért juttatta a tengert az eszébe. Ilyen nőket látott a strandon. Gyalog mentek. A szél üvöltött, akár a láncravert kutya. A városba érve kissé bátortalanul meghívta a lányt egy feketére. Az gondolkozás nélkül elfogadta a meghívást. Betértek az eszpresszóba, és teljesen megfeledkezett arról, hogy Drahát akarta felhívni. Draha hatig teljesített szolgálatot. Délután nagyon síkos volt a város, három lábtörésest és .egy karambol okozta, csúnya nyitott sebű pácienst szállítottak a kórházba. Csak hatkor holtfáradtan vetette le az ápolónői köpenyt. — Nem kerestek telefonon? — kérdezte az egészen fiatal ápolónőt, Hankát, jóllehet ez a kérdés fölösleges volt. Ha hívták volna, Hanka akár a műtőből is kiráncigálja. így állapodtak meg. — Nem. Senki. — Felelte a lány. Draha érezte, hogy fáradtságát átjárja a nyugtalanság hulláma. Tükörbe nézett, és a szeme körül bekrémezte arcbőrét. Csupa ránc az arcom. — Mert ügyetlen vagy. — Hanka a hatos számú szoba páciensétől kapott narancsot szopogatta. — Hogyan gondolod? Nagyon jól tudod. Doktor Pena Mi köze van Penának az én ráncaimhoz? Férjhez kellene mennedl Gyerek vagy. Feltárcsázta a Tervezőiroda számát. Az egyenes vonalon senki sem jelentkezett. A központot próbálta hívni: — Ott van még kérem Bazdofl építész? — Ebéd után azonnal mindnyájan elmentek — felelte a portás, aki a nőt a hangjáról megismerte. — A temetésre mentek. — Gondoltam, esetleg visszajöttek. — Nem. Senki sem jött vissza. Adjak át valami üzenetet, ha megérkezik? Nem ... vagy mondja meg, hogy felhívtam és most hazamegyek. Kifestette a száját és elhatározta, hogy ma végre eldobja azt a lila árnyalatú rúzst, ami öt évvel öregíti, és vesz magának egy világosabbat. Hanka kiszívta a narancs levét és a húsát a szemétvödörbe dobta. — Naiv vagy —, jegyezte meg szakértelemmel. — Az sose vesz el téged. Draha elkapta kezét a szájától: — Micsoda beszéd ez? — Nos. Múltkor alaposan szemügyre vettem. Elhiheted nekem, jól kiismerem magamat a férfiakban. Jóképű, de nem abból a fajtából való, akik nősülni akarnak. Draha a tizenhat éves arcocskára, 12 a telt csípőkre és sokat tapasztalt szájra tekintett. Hogy milyenek ezek a kis csltrik, gondolta. Mi nem voltunk ilyenek. És egy kissé belenyilallt az, hogy a mai fiatalok már egészen más nemzedékhez tartoznak. — Ogy gondolod, hogy minden nőnek, ha törik, ha szakad, férjhez kell mennie? — Persze... Nem mondom, hogy az én koromban. De később minden nőnek férjhez kellene mennie. — No, ha te mondod! Felvette a kabátját, és kinézett az ablakon. Teljesen besötétedett már. Tulajdonképpen még várni akart. Talán Andrej fölhívja, de most nem volt kedve a felvételi irodában ülni. Valami dolga akadt. Majd benéz este, ha akar. Amint kifelé tartott, csengett a telefon. Megállt az ajtóban, de csak a készültségi szolgálat volt. Egy vakbeles pácienst jeleztek. Draha betette az ajtót és elfogta Hanka sokatmondó tekintetét. Buta vagy, buta, ezt olvasta ki belőle. PaátinskJ becsöngetett. A kulcs a zsebében volt, egyszerű lett volna előhúzni és ajtót nyitni, de tizennyolc éven át megszokta, hogy csönget és megvárja a lépteket az előszobában. Az ajtó kinyílt, és a füle és szája csücske közötti arcfelületén csattant egy puszi. — Szervusz. Az asszony lesegítette róla a kabátot, és Paétinsk? doktor sóhajtozva lehúzta fekete félcipőit. — Bokáig ért ott a sár. — Atfáztál, ugye? Gondoltam rád — mondta az asszony. Bementek a konyhába, amit betöltött a porcelánnal teli konyhakredenc és a terített asztal. — Hát eltemettétek? Paätinsk? kezet mosott: — Már nem támasztja föl senki. Szegény, ő már túl van mindenen. Még köztünk maradhatott volna. — Sokan voltak? — Elegen. Tőlünk az igazgató is ott volt, a központból, a megbízotti hivataltól is voltak, rengeteg koszorú, az üzemi tanács nevében meg Durdík mondott beszédet. Mindenki könnyezett. Szép temetés volt. — Vdovjakné sírt, mi? — Magánkívül volt. A sírgödörbe akart ugrani. Összefacsarodott az ember szíve. Az asszony a könnyeit törölgette. — Érthető. Akármilyen volt is a házaséletük, mégiscsak az ura volt! Az asszony kiosztotta a levest. — Gyerekek, enni! — kiáltotta. Boáenka lépése hallatszott, Jozef azonban váratott magára. — Szervusz, papa! Az anyja szemrehányóan nézett rá. — Akkor hát... csókolom! — Az asztalhoz ült, a lábai az asztal túlsó oldalán kandikáltak ki. — Nálunk elsőnek apu ül az asztalhoz! Kelletlenül fölállt. — Mennyi teketória! PaStinsky az asztalhoz ült és mert a levesből. — Jő étvágyat! Három szempár követte mozdulatán. Jó étvágyat, apuka — felelték kórusban. Lassan és alaposan rágta az ételt. „A jól megrágott étel óvja a gyomrot!“ Minden tettében következetes volt. És bár „evés közben nem illik beszélni“, mégis folytatta: — Vajon ki jön a helyébe? Az asszony sóhajtott. Paétinsk? doktor homloka ráncos volt, és Jozef megjegyezte: — Alighogy az egyik főnök letette a kanalat, már jön utána a másik. Ilyen az élet, mi? A szülei ránéztek. — Azt mondták kutya egy hajcsár volt. Magad is ... — A halottakról vagy jót, vagy semmit! Ezt jegyezd meg magadnak, Jo2ko! És ne szürcsöld a levest. Szótlanul ettek, a kis Bo2ka lecsöpögtette a blúzát, de apa nem vette észre. Ügy hírlik, hogy teljesen új ember jön. Besztercebányáról. — Besztercén van egy ismerősöd, az a tanító, tudod, akinek az örökösödési ügyében dolgoztál. — Az már nincs ott. Valamilyen csalást követett el és most parkettázó munkás. Felsóhajtottak. Aztán az anya a gyerekekhez fordult: — Fogalmatok sincs róla, mi a munka, és mennyit gürcöl apu értetek. Éjszakákon át nem alszik ... — És mennyi haja hullott ki — toldotta meg Jozef. Bo2enka meglapult, a házastársak felvonták szemöldöküket. — Mars el az asztaltól! — kiáltotta az asszony. A fiú fölállt s vállvonogatva elment. — Beszélned kellene a gyerekkel. PaStinsk^ beleegyezett. Beszélnie kellene vele. Fáradtan összehajtogatta a szalvétáját. Jozef a szomszéd szobában kihívóan fütyörészett. — Tudod jól, hogy nem bírom a fütyülést — kiáltott rá az anyja. Erre abbahagyta, de érthetetlen szavakat mormolt az orra alatt, bizonyára szitkozódott, amit a „rossz barátaitól“ tanult el. Az asszony elkomorodott, Paátinsk? pedig azon tűnődött, mit csinált volna Ilyen esetben az ő édesapja. Lekent volna neki két-három pofont. Bezárta volna. Ez Jozefnak sem ártana. De nem volt hozzá ereje. Amúgyis tudta, nem használna sokat, ö maga engedelmes gyermek volt, de Jozef akaratos. Mindent jobban tud. Talán jó is ez. Bizonyára nem fog megijedni a nálánál erősebbtől, mint ő. Félretolta a tányérját, és ásványvizet öntött magának. Untatták a konyha csempéi, az asszony szolgálatkészsége, Boáena bűntudatos mosolya, az intézet és saját gondolatai Is. — Igen, igen — felelte. — Kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond. — Életében először fordult elő, hogy úgy érezte, nem fejezte ki magát eléggé találóan. Az eszpresszó megtelt narancsszínű intimitással, a cigaretta füstjével, a vermut Illatával. Egy sápadt arcú fiatalember, gyűrött kabátban, pénzt tömött a zenegépbe, a „Parlez moi d’ amour“ című dalt akarta hallani. Andrej lesegítette a Vörös kabátját. Smaragdszínű szvetter simult lágyan a kebléhez, vörösréz színű haja úgy omlott le rajta, mintha fémből lenne. — Nem éhes? Én mindig éhes vagyok. — De itt nem kapni mást, csak süteményt. — Rendelünk két-két darabot, jó? A píncérnő, nyúlszőrszerű szemöldökkel, konyakot szolgált fel mellettük. Komoran fordult feléjük, mindig barátságtalan volt olyan férfiakhoz, akiknek a társaságában szép nők voltak. — Mefisztóra emlékeztet — jegyezte meg a lány. Andrej kávét rendelt, tengernyi tejszínhabbal. Nézte a Vöröst. Ez olyan különös volt. Tulajdonképpen először beszélgettek egymással, a szokásnak megfelelően ez mindkettőjük részéről csak olyan tapogatődzás volt, mint például az ilyen kérdések is: Mit szól Corbusier-hez, nem szeretem a barokk stílust — mert építészek voltak. Vagy pedig: Én úgy szeretem a dzsesszt, a nyáron Romániában voltam, magának is tetszett „A szállnak a darvak“ című film? Mintha a Vörösnek nem lenne szüksége puhatolózásra. Ez nagyon kellemes volt. A férfi szeme örült, hogy láthatja őt, a keze szerette volna megérinteni. Ez a flört igazán kedvére való. Szándékosan ismételgette a „flört“ szót. Minden eddigi kapcsolata flört volt csupán, és gondosan ügyelt rá, hogy továbbra is 'az maradjon. A munka és a szabadság híve volt, más nem érdekelte. Féltette függetlenségét. Ez a lány azonban túlságosan szép volt, tetszett neki. Figyelte, amint leválasztotta a csokoládékúp tetejét és a szájába tette. Ínyenc, mondotta magában, noha valami mást értett a sző alatt. Úgy evett, mint a gyerekek. Akaratlanul is eszébe jutott az az idő, amikor még a zsíros kenyér volt a legnagyobb kincse. Látta az édesanyját, amint két karaj kenyeret és két hagymát hoz neki. Homokos kezébe fogta a kenyeret, a meleg kenyérhéj ropogott, és fogai között érezte a köménymag illatát. Csodálta a lány összpontosított figyelmét, és egyszerre a boldogság erős érzése lett úrrá fölötte. Az asztal márványlapjának a hidege, a kávé, a zenegépből kiáradó szomorú melódia — mindez bensőséges és kellemes volt. De az egészből a Vörös volt a legkellemesebb. Erős vágyakozást érzett utána. A nő fölnézett. — Szeretnék hozzád menni mondta a férfi. Egy pillanatra minden zaj elült. Mintha légüres térbe tűnt volna el. A nő megsértődhetett és elmehetett volna. A nők többsége legalábbis illendőségből megsértődött volna. Andrej azzal kalkulált, hogy a lány nem fog sablonosán viselkedni. Tulajdonképpen nem is kalkulált. Várt és félt. Mehetünk — felelte a lány. Ezt olyan játékosan mondta. Kedve lett volna neki valamiképpen fájdalmat okozni. Kicsavarni a kezét, vagy az egész eszpresszó szeme láttára megcsókolni. A nyúlszőr szemöldökű pincérlány köhintett: — Műszakváltás van. Fizetnek, kérem? Egy ismerősük ment el mellettük. Jól szemügyre vette a Vöröst, mintha le akarná festeni. Csak aztán vette észre Andrejt. Üdvözölte őt, majd újból a lányra nézett és sokatmondőan mosolygott. Andrej kereste a szavakat. Nem tudta, mit feleljen. A lány egyáltalán nem volt zavarban. Mintha idegen férfiak naponta elhalmoznák őt hasonló ajánlatokkal, és ő mindig beleegyezését adná. Nem szólt hát semmit, csak felsegítette a kabátját. A sápadt arcú fiatalember lankadatlanul hallgatta a „Parlezmoi d’ amour“-t. A presszógépben sistergett a gőz. — Vandának hívnak — mondta a lány. — Én meg Andrej vagyok. A helyzet egyszerre komikussá vált. Nevetve távoztak, iaz ajtót nyitva hagyták. Az édes dallam velük együtt szállt ki és elveszett a ködben. (Folytatjuk)
