Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-07-23 / 15. szám
Már nyugodt vagyok. Vagy fásult? KI tudja?! Mindegy! ... Most már mindegy ... Vajon mi bánt jobban? A szégyenteljes, nevetséges helyzet, amelybe kerültem, vagy a kárbaveszett fáradozás? S ma még magyarázkodnom kell! Mit fog szólni az egészhez Máriusz? Máriusz a férjem. Szörnyen előkelő neve van. Előkelő a viselkedése is. Magam sem tudom, hogyan ereszkedett le hozzám? Mert ml voltam én akkor, amikor feleségül vett? Senki, semmi! Gyári munkásnő! S mi vagyok ma? Senki, semmi! Gyári munkásnő. Ezenkívül a férjem felesége is vagyok. Ez már rang! Ez már karrier! Legalább is Sáncon annak számít... Sánc kisváros. Tele van emberekkel, akik tele vannak előítéletekkel. Egy idegen, idejét múlta világ előítéletével. Gyűlölöm őket! Ma különben mindenkit gyűlölök! Azért Sáncon más, megértőbb emberek is laknak. Egyszerűbbek, mint Máriusz rokonai, ismerősei. Férjem szüleinek vegyeskereskedésük volt. Ezt múlt időben mondom, mert az államosítás felszámolta az önállókat. Nagy nap volt az! A naptár is megemlékezik róla egyszer egy évben. Máriusz anyja meg majdnem minden nap... Az anyósomhoz csupa jobb ember jár látogatóba. Igyekeznek közvetleneknek látszani. Sokszor úgy érzem, már nem is beszélgetnek, hanem konverzálnak. Mintha az Udvarias társalgás kézikönyvét Idéznék. Beszédjük hemzseg az ilyen és hasonló szavaktól: Volt bankigazgató, jegyző, tanácsos, nyugalmazott kapitány, stb. Sokáig tartott, míg megszoktam ezt a környe zetet. Megszoktam? Hát... Nem szoktam meg! Beletörődtem. Máriusz miatt. Szeretem Máriuszt. Azt hiszem, ő is szeret. A maga módján! Minden ember a maga módján szeret. Ez már így van! Erről nem tehetünk! Néha azt hiszem, csak azért vett el, mert mindenhez értek. Mert az első naptól a kedvét keresem. Az esküvő előtt sorra jártuk a rokonságát, az ismerősei táborát. Bemutatott... Mustráltak ... Kikérdeztek... — Mihez értek? — Mindenhez — válaszoltam — de leginkább a háztartáshoz! — Iskolai végzettségem iránt érdeklődtek. Gombócot éreztem a torkomban, de sohasem hazudtam. Bevallottam a hét osztályt. Azt mondták, becsüljem meg magam, meg a tanult férjemet. — Máriusz okos, érettségizett, intelligens és csinos fiú — duruzsolt'ák az öreg hölgyek. Abban az időben mit nem adtam volna az érettségi bizonyítványért! Most is ezt érzem. Ha mindenre visszagondolok, csendes, szétömlő bánat kerít hatalmába. Szeretnék sírni, álomba sírni magam, hogy elfeledjem ... Hogy ne legyen igaz, ami ma velem történt! Szörnyű nap ez a mai! Egyre magam előtt látom a vizsgáztató bizottság tagjait. Igazságtalan szavak tódulnak ajkamra. Visszafojtom őket. Mi van velem? Teljesen megkergültem! Hiszen nem cselekedhettek másképp! Tulajdonképpen mit képzeltem, mit vártam? Csupa olyan kérdés jut eszembe, melyekre nem tudok válaszolni. Mint a vizsgán a gerincesek felosztása. Minek is élek, ha még a gerincesek felosztását sem tudom? Hát kellett ez nekem? Azelőtt boldog voltam, most meg el-elszorul a szívem. Mindennek Máriusz az oka! ö ráncigálta elő az esti iskola gondolatát ... Máriusz könyvelő a gyárban. Sáncnak csak ez az egy gyára van. Én is ott dolgozom. Az export csomagolóban. Munkám nem nehéz, de minden erőm és ügyességem latba kell vetnem, ha teljesíteni akarom a reám szabott napi feladatot. Gyakran túlórázunk... Máriusz csak a hónap végén, de akkor éjfélkor jár haza. Azon az estén is alig győztem kivárni. Szombat volt, és kacsát sütöttem. Imádja a ropogósra sült kacsát. Vacsora után félóráig is eljátszogat egyegy csonttal, szopogatja ... Ilyenkor lemállik róla az a fene nagy előkelősködés. Olyan mint egy éhes kamasz. Boldog vagyok, ha megdicsér, örül a szívem, ha fesztelenül lerágja a kacsacsontokat. Ekkor úgy érzem, maradéktalanul az enyém és nagyon megértjük egymást. Talán ezért szerepel étlapunkon oly gyakran a sültkacsa. Oh, miért nincs a kacsasütés is a tantárgyak között?! Későn jött haza. A kacsa ráérősen pirult a tűzhely szélén... A két sertést is megetettem már, kitisztítottam az ólakat. A tyúkok tele beggyel gubbasztottak a léceken és a nyulaim is rég megrágták a sárgarépát és kenyérhéjdarabokat. Az állatokat én gondozom. Máriusz nem ért ilyesmihez. Már az is nagy kegy, hogy engedélyezte tartásukat. Mennyi rábeszélésembe került! Később megnyugodott. Neki az a fontos, hogy őt békén hagyjam. A disznóölés napját mindig, nehezen viseli el, de harmadnapra úgy rendbe-’ teszek mindent, hogy nyoma sem marad a nagy felfordulásnak. A füstölt kolbász azután végleg kibékíti. Mihelyt belépett, sietett kezet mosni. Amikor a törülközőt odakínáltam, belekezdett aznapi gondja-baja ecsetelésébe. Türelmesen végig szoktam hallgatni, különben sem szereti, ha félbeszakítják. Szóval „kipakkolt“ és utána alaposan „bepakkolt“ a kacsasültből. A vöröskáposztát kétszer is megdicsérte. Mondhatom, olyan, de olyan jól éreztem magam. S akkor azt mondta: — Grísáné Pozsonyba költözik. Megüresedik a helye. Valaki a kollégák közül azt javasolta, hozzalak be téged. Először azt akartam mondani, hogy a mostani munkakörödet imádod, ott nem hagynád semmi pénzért. Azután beláttam, kár a gőzért! Inkább bevallottam az igazat. Nincs meg a kellő iskolai végzettséged. Micsoda kár ezért a kitűnő helyért! Grísáné egész nap semmit sem csinált, csak a tíz körmével törődött és az arcát ápolta. — De meg volt a kellő iskolai végzettsége! — vágtam rá nyomban. Elszorult a szívem. Rossz előérzetem támadt. — Arra gondoltam, beiratkozhatnál a Dolgozók Középiskolájának esti tagozatára. Igazán semmi különös az egész. Három év, és kezedben van az érettségi bizonyítvány. Na tessék! A rossz előérzet! — Nem vesznek fel! — próbáltam védekezni. — Csak hét osztályt jártam, ezt te is tudod. Amikor elvettél, akkor is tudtad! Csodálkozva rám nézett, összeráncolta a homlokát. Röviden csak ennyit mondott: — Szeretném, ha beiratkoznál! Papucsot húzott. Bement a szobába és hozzálá tott egy keresztrejtvény megfejtéséhez. Én mosogattam, s az edénycsörömpölés zaja sem bírta elkergetni a borzalmas, fenyegető kérdést: Ml lesz velem? Már csak néhány nap választott el szeptember elsejétől. Még ingadoztam. Egész lényem lázadozott a gondolat ellen, hogy iskolapadba üljek. Azzal vigasztalódtam, úgy sem vesznek fel a hiányzó két osztály miatt. Felvettek. Az első tanítási napon állítottam be. A folyosón elmondtam leendő osztályfőnökömnek, hogy amikor az ideje lett volna, akkor nem tanulhattam. Apám meghalt, rajtam kívül még két apró árva maradt utána. Anyám belebetegedett halálába. Tizennégy éves fejjel munka után néztem. A gyárból fáradtan értem haza, főztem, mostam, vasaltam, anyámat és a két porontyot gyámolítottam. A tanár bólogatott, hümmögött. — Hétfőn, szerdán és pénteken vannak a tanítási napok. Félévig feltételesen fog járni — mondta. Félév előtt különbözeti vizsgát kell letennie. Ha ez sikerül, már jogosult a félévi osztályozásra. Talán furcsán hangzik, de megszerettem az iskolát. Sohasem hiányoztam, kettesnél rosszabb jegyet ritkán kaptam. Csak egy nagy baj volt. Időmből nem futotta mindenre. A különbözetire készülni egyszerűen nem volt mikor. A félév meg rohamosan közeledett. —■ Kétszer ilyen hosszúak lehetnének a napok — sóhajtoztam. Máriuszt Idegesítette örökös fohászkodásom. Néha segített a számtanpéldák megoldásánál, de erről Is megvolt a véleménye: — Kínlódj egyedül, nem tanulhatok helyetted! — Egy-kettőre otthagyott, elbújt valamelyik szobába és kedvenc szórakozását űzte. Rejtvényt fejtett... Nagyanyám szokta mondogatni: Sokat akar a szarka... Éreztem, velem is így van. Valamit el kell hanyagolnom. De mit? A háztartást? Máriusz imádja a rendet és a frissen főtt ételeket. Az állatokat? Akkor kevesebbet tudunk megtakarítani a jövedelmünkből. Meg aztán szeretem az állatokat! A tanulást? Az iskolába nem járhatok készületlenül, minden órán feleltetés van. A különbözeti vizsgára való készülést? Tényleg, ezzel még ráérek félévig. Gondoltam, szólok Máriusznak, vegye le vállamról legalább az állatok gondját, ha már vannak, nem üthetem őket agyon. Hiszen csak néhány hónapról van sző! Mégsem szóltam. Ha ő magától nem jön rá... Karácsony előtt tudtomra adták, január tizenötödikén lesz a különbözeti vizsga. Ilyenek voltak az előzmények. — Máriusznak le fog esni az álla! — akaratlanul is ez a mondat motoszkál agyamban és nevetésre késztet. A nevetésből csaknem sírás lesz. — Elment az eszem! — ismételgetem. — Elment az eszem. Erőt vesz rajtam a sírás. Nekidőlök a legközelebbi ház falának. Hirtelen ráébredek arra, mit is jelentett nekem az iskolábajárás. Egy szintre emelt volna Máriusszal, megszüntette volna kissebbségi érzésemet. Imbolyogva megindulok hazafelé ... Majd lesz valahogy! Olyan még nem volt, hogy valahogyan ne lett volna. Csakhogy nekem nem mindegy, mint lesz, hogyan lesz! Végre! Itthon vagyok ... Betámolygok a lakásba. Az asztalon virágcsokor, mellette pezsgőspalack. A pezsgőt mindig a vidámság, őszinteség és a szerelem italának tartottam. A pezsgő a boldogság jelképe. Aki pezsgőt Iszik, az boldog. Máriusz alakja nagyra nő, betölti az egész helységet. Szeme tágranyílik ... — Mi van veled? Csupa maszat az arcod... Elestél? A kabátod... mintha valahol a falhoz dőltél volna. Beteg vagy? — kérdi egy szuszra. — Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom... — Tessék?! — Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom ... — tovább nem jutok. Megérti... Arca elkomorodik ... Micsoda lealázó helyzet! — Gondoltam! Te ... buta liba! Juj! Csak ezt ne mondta volna! Akármit, csak ezt ne! Mert botrányt csinálok! Olyat teszek... kiáltok! — Buta liba! — mondja még egyszer. Betelt a mérték! Már tudom: Kiáltani egészen jó érzés! Olyan, mintha hatalommal rendelkeznék. — Hallgass! Nem vagyok kíváncsi a véleményedre. Túl sokat adtam rá eddig Is. Már régen tisztában vagyok vele, hogy libának tartasz. A körülmények és te libaketrecbe zártatok. De esküszöm, nem maradok őrökké benne! Kirúgom még én a ketrec oldalát! Ezentúl másképpen lesz! Megúntam hallgatni prédikációidat az egyenjogúságról. Egyenjogúság! Te ledolgozod a nyolc órát, hazajössz és leülsz rejtvényt fejteni. Én meg ezalatt ... mint egy utolsó cseléd gürcölök! Tanuljak! Mikor? Nem mondanád meg, mikor?! Fél év alatt „vágjam be“ két osztály tananyagát és közben mutassak jó előmenetelt a harmadikban, melyet háromszor látogatok hetente. Munkahelyemen dolgozzak becsületesen, de itthon se legyen fennakadás. Vajon mernéd-e állítani, hogy elhanyagoltalak téged, vagy a háztartást? Mondd a szemembe, ha mered! Máriusz meghunyászkodik. Látja, hogy túlfeszítette a húrt. — Ilyesmiről szó sincs. Bocsánatot kérek, belátom ... Hogy önző vagy?! Belátom, sok volt ez néked egyszerre ... Nem lett volna sok, ha te is segítesz. Miért nem törődtél legalább az állatokkal? Mindent nekem kell csinálni! — Elsősorban nem szóltál... Megkérhettél volna — Persze, nyújtsak be egy udvarias hangvételű kérvényt a saját férjemnek. Ha nem merülsz bele a rejtvényekbe, talán észreveszed, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem. — Nem vagyok sertés- és baromfigondozó! Házasságunk előtt szó sem volt ilyen házi téeszről. — Azért a füstölt kolbászt nem veted meg! — Mert parasztot csinálsz belőlem. — Máriusz! Ne mondj ilyeneket! Ne légy igaz ságtalan. Hiszen én csak azért... nehogy édes-
