Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-07-23 / 15. szám
nagy igazi opera-élményem a Bánk bán volt. . Tizennégy évvel ezelőtt lépett először színpadra. Azóta ötvennégy szerep maszkját öltötte magára. Volt Kalaf, Lohengrin, Cavaradossi, Edgar, kadames, Stolzingi Walter... hosszú a sor. A legnagyobb siker mégis a Lohengrin voltl — 1958-ban Bayreuthban énekeltem először a Lohengrint. Azóta már több mint kétszázszor. Németül is, olaszul is. Tavaly például az olaszországi Veronában huszonnyolc ezer ember előtti A kritika ezt írta: „... a Duna mellől jött magyar lovag a világ legjobb Lohengrinje!..." » Kónya Sándort évekre szóló szerződés köti a Metropolitanhez. Ritkaság ez, hiszen ebben a színházban csak egyes szerepekre szokták szerződtetni a művészeket. Benne leginkább azt becsülik, azt szeretik, hogy egyforma könnyedséggel * énekel Wagnert is, Puccinit is, egyaránt otthonosan mozog a német és az olasz opera tájain. — Hat évvel ezelőtt meghívást kaptam egy San Franciscótól nyolcvan mérföldre eső városba, Sacrarjjentóba, ahol a Nyugat lánya főszerepét bízták rám. Ennek a Puccini műnek ősbemutatója 1910-ben volt. Toscanini vezényelte, Caruso énekelte ... Miután az opera története Amerikában játszódik le, s az aranyásókról szól: „amerikai" operának tartják. Kicsit izgatott voltam, hogyan fogad majd a sacramentói közönség... A siker után így írtak a lapok: talán nem volt egészen olyan, mint egy igazi amerikai cowboy, de úgy énekelt és úgy játszott, hogy elhittük nekil A Metropolitan ünnepélyes évadnyitó előadása minden alkalommal az Egyesült Államok egyik legjelentősebb kulturális eseménye. A régi „Met" idei nyitásán Kónya Sándor énekelte a Lammermoori Lucia Edgárját... Az épülő új „Met" jövő évi nyitásán Kónya Sándor énekli majd Lohengrin szerepét! S. AGNES utam, de sajnos nem valósult meg. Remélem most létrejön ez a kissé megkésett találkozás! Ebben az örömteljes reményben búcsúztam a szeretetre méltó Rlnától és azt hiszem, operaközönségünk örömmel üdvözli majd Beniamino Gigli, e kiváló művész leányát. Beniamino Gigli, a Mantuaí herceg szerepében Verdi Rigoletto című operájában BORÄROS JÓZSEF Rina Gigli „Butterfly“ H augusztus 23-án egy torinói klinikán kislány született Selyemvékonyságú szőke haja volt. Ragyogó kék szemmel nézett a világba. Bőre fehér volt, mint a márvány. Amikor rátették a babamérlegre, kiderült: hat kilót nyom! Mussa professzor, aki a nehéz percekben végig a mama mellett volt, elragadtatva mondta mindenkinek: — Ennél szebb gyereket életemben nem láttam! A hírverés eljutott a torinói esti újság riporteréhez is. A kis Rita még csupán háromnapos volt, amikor szenzációként először közölték fényképét nyomtatásban. Ezzel a nagybetűs aláírással: „Pici asszony óriásbébit szült!“ Rita mamája akkoriban a torinói városházán dolgozott. Édesapja csak hónapokkal később érkezett haza a háborúból, s a Fiat-műveknél helyezkedett el. Marós volt. tárcsázta a megadott telefonszámot: — Halló! Az Ön hirdetése itt fekszik előttem . . . Kérem, nekem van egy kislányom. Pontosan olyan, amilyent maguk keresnek! Arany torkú gyerek, kivételes tehetség, különleges temperamentum Ritának kínos volt tovább hallgatni apja áradozását. Inkább kiment a szobából ... S másnap ott állt a balettiskola-tulajdonos, Gustav Gerhard úr előtt . . . Gerhard úr német volt. Öreg és kövér. Kifárasztotta a nyivákoló gyerekhad, s az izgatott olasz szülők tömege. Belesüppedt egy székbe, lehunyta a szemét, s úgy tűnt: szívből unja az egész ének-meghallgatást! Rita alig tudott lélegzetet vermi, mert régi világoskék ruhája szűk volt már. De énekelni kezdett, s mindenről elfelejtkezett. Utánozta Paul Ankát, A1 Jolsont, Harry Belafontét. . . Gerhard úr kinyitotta a szemét, fel-Győz: a Moliendo Café Az RCA római stúdiója tele volt papákkal, mamákkal. Ritát is az édesanyja kísérte el Végre beléptek. Teddy Reno meghajolt a mama előtt: — Ne izguljon, signora, minden a legjobban! megy — Egy cseppet sem vagyok izgatott, inkább szeretnék már túl lenni mindenen! — felelte az asszony. — Legalább a férjem is belátja majd, hogy céltalan butaság ez az egész . . . Tedy Reno nevetett, s bevezette őket egy nyolctagú, unatkozó, körmét piszkáló zsűri elé . . . Rita elsőnek az „If I had a hammer“, vagyis a „Ha nekem volna egy kalapácsom“ című dalt énekelte. Másodiknak egy dél-amerikai slágert: ,Moliendo Café“ . . . A Pavone család szűkösen és küszködve élt. Még kicsi volt a két fiú is: Piero Filippo és Carlo. Rita — a hajdani óriásbébi — ahogyan nőtt, paradox módon úgy lett egyre kisebb és soványabb A Pavone gyerekek ötéves korukig makulátlan fehér bőrűek voltak Amint elhagyták ötödik születésnapjukat, elkezdtek szeplősödni. Olyan volt ez náluk, mint valami gyermekbetegség vagy járvány. S a kislány sem volt alóla kivétel! Te úgysem leszel nagyobb Ma már nehéz elhinni, hogy Rita legnagyobb gyengéje az evés volt. Mindent megevett, ami a keze ügyébe került. Minden időben és minden mennyiségben! A családban állandó beszédtéma volt csillapíthatatlan étvágya .... Az akaraterő dolgozott benne. Azért tömte magát, hogy ne maradjon kicsi, vékony, csúnya, csenevész Egyszer az iskolában egy lány így szólt hozzá: — Fölösleges, Pavone, hogy banánnal tömd magad! Te úgysem ieszel nagyobb! Ritát elöntötte a méreg, s dühödten támadt a gúnyolódóra. Percek alatt összeszaladt az utca népe. Az emberek azt hitték, hogy valami szerencsétlenség történt. Még a rendőrség is megjelent! . . . Az eredmény: Ritát büntetésből egy osztállyal lejjebb helyezték, s továbbra is kicsi maradt. Tizenhárom éves volt, amikor édesanyja elvitte egy ingkészítőhöz a Piazza Madame Cristina-ra tanulónak. Kilenc órát dolgozott naponta, s mindezért csak annyi zsebpénzt kapott, hogy minden nap vehetett egy fagylaltot, s vasárnap moziba mehetett . . . Unta az egyhangú szabást, varrást, vasalást . . . Egyszer a műhelyben felfedezték, hogy szeret és tud énekelni! Ettől kezdve vidámabban teltek a napjai, s hangjától zengett a ház . . . A papának nagy tervei voltak a lányával . . . Szorgalmasan olvasta az újságok hirdetéseit, s egy este így kiáltott: — Hallgasd csak, piccola! Itt a nagy lehetőség, a nagy alkalom: „Gyermekszínpad keres kis növésű énekeseket és színészeket!“ Nem is várta meg a választ, már Az ötödik aranylemez után elmondjuk a Wté&témm emelkedett a székről, s megragadta Pavone papa kezét: — Egyéves szerződést ajánlok! Végig Olaszországon . . . Vég nélküli próbák után az újonnan verbuvált társulat előadta a torinói Teatro Alfieriben az „Üdvözlet, marslakók!“ című revüt, ezt a sok tánccal és muzsikával fűszerezett bárgyúságot. Rita Pavone néger énekesként lépett színpadra. Szeplős arca fekete volt. Sötétkék frakkot és foszforeszkáló cilindert viselt. A társulat hamarosan feloszlott. Gerhard úr pénze elfogyott Nem énekelek többé Rita szomorúan elkönyvelte: karrierjének befellegzett! De a papa nem nyugodott. Eget-földet megmozgatott . . . Elérte, hogy Ritát meghallgássák a rádióban, a televízióban, felvételt készítettek vele az RCA hanglemezgyárban. Azt mondták mindenütt: jó, de nagyon gyerekes! Talán majd később . . . Rita közben tizenhét éves lett. így fakadt ki: — Apa, én eddig csak rád hallgattam. Ezentúl a magam feje után megyek. Újra ingeket fogok varrni, s talán egyszer majd feleségül vesz valaki.. . Egy azonban bizonyos: nem énekelek többet! A mama örült, a papa hallgatott, Rita ingeket varrt. De csak a felszín volt ilyen csendes. Pavone papa addig nézegette az újsághirdetéseket, amíg ismét rábukkant valamire . . . Teddy Reno, a gazdag papával és nagy népszerűséggel rendelkező olasz slágersztár utánpótlást keresett, s a verseny győztesének szerződést ígért egy lemezgyártó vállalatnál. Giovanni Pavone titokban levelet írt a hirdetésre, s mellékelt egy hanglemezfelvételt, Rita énekével. Néhány nappal később sürgöny érkezett. Teddy Reno — a hanglemez alapján — meghívta Rómába a kislányt. A válogatásra . . . Rita sírt és üvöltött; Nem akarok Rómába menni! A mama helyeselt, de a papa a sarkára állt: — Ha ez nem sikerül: befejeztük! Még egyszer, utoljára TÖRTÉNETÉT Később tudta meg, hogy ez utóbbival sikerült bekerülnie a döntőbe, az ötezer jelentkező közül kiválasztott tizenhat fiatal közé. 1962 szeptember elsején, a Róma mellett fekvő Ariccia történelmi nevezetességű hercegi kastélyban — 25 ezer néző előtt — zajlott le a döntő. A győztes: Rita Pavone lett! Rádió, televízió, hanglemez . . Vendégszereplés Párizsban, siker a New- York-i Broadway-n, turné Dél-Amerikában . . . Ötmillió hanglemez a nagyvilágban . . Aki hattyút lát benne Rita maga mondja: Dél-Amerikában a repülőtérről motoros rendőrosztag kísért be a városba, fülsiketítő szirénázással, mint valami államfőt . . . Röviddel az előadás megkezdése előtt ismerkedtem meg a zenekarral: a szakszofonossal, a dobossal és a két gitárossal... A dobos sötétszemű, karcsú fiú volt. Luiz Thomaznak hívták, de mindenki csak Netinhonak nevezte . . . Amikor kezet fogtunk, elvörösödött, s ettől kezdve arca mindig lángba borult, amikor meglátott. Második este kopogtattak az öltözőm ajtaján. Netinho volt . . . Szótlanul átnyújtott egy csokrot, s villámgyorsan eltűnt. A virágok közé rejtve kis papíron ez állt: „Szomorú leszek, ha elutazol. Szeretlek téged. Netinho, a dobos.“ Még aznap este a kulisszák mögött hozzámlépett, s megcsókolta az arcomat. Valaki megláthatta ezt, mert másnap öles betűkkel írták az újságok: Rita Pavone nagy szerelme . . . Amikor elrepültem Dél-Amerikából, Netinho nem jött ki búcsúzkodni. Csak a barátja mondta, hogy egész éjjel le nem hunyta a szemét . . . Fél évvel később Netinho Itáliába jött, hogy a szüleimtől megkérje a kezemet... Az olasz lapok azonnal rácsaptak a csemegére, s megmérgezték az én szomorú kis szerelmemet. Ügy állították be Netinhot, mint valami szerencselovagot, aki a pénzemre pályázik, s aki az én nevemmel akar karriert csinálni ... A családom sem volt jobb náluk! Mindent elkövettek, hogy egy percig se maradhassak kettesben Netinhoval. Aztán egy szép napon elutazott. . . Soha többé nem láttam viszont. SOMOS AGNES 9
