Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-07-23 / 15. szám
A Nyugat lánya főhőseként: Sacrainentó ban LOVAG A DUNA MELLŐL A pihenés ritka percei: Kónya Sándor és Lady, a hűséges öreg kutya A Hír gyorsan jár. Átlépi a hegyvonulatokat, átrepül az óceánok felett... Mi gyakran hallunk hírt önről, a New York-i Metropolitan világhírű, magyar származású művészéről... Így kezdtem mondókámat. De Kónya Sándor nem hagyta befejezni, ízes szóval, élénk taglejtések kíséretében azonnal közbevágott: — Én nem csupán magyar származású, hanem magyar is vagyokl Függetlenül attól, hogy világcsavargó művész lett belőlem ... Sarkadon születtem, Pesten jártam iskolába. Édesanyám ma is Csillaghegyen él... A világégés elől menekültem külföldre, 1944 december elsején, mint mások is annyian ... New Yorkban ma is, ha választanom kell egy hűvöselegáns estély, s egy magyarnótás baráti találkozás között, biztosan az utóbbit választom! Ilyenkor elmerülök a régi nótákban, remegnek a falak, s az amerikai szomszédok csodálkozva fülelnek a számukra ismeretlen melódiákra ... — és a felesége? ... ■ Annelise bécsi származású. MégTurandut — Kalaf szerepében is olyan kitűnő káposztáskockát, lecsót, halászlét, töltöttkáposztát, paprikáscsirkét tud főzni, hogy az egész Metropolitan hozzánk jár vendégségbe!... A mi családunk egyébként is nemzetközi jellegű. Én magyar vagyok, németül és olaszul énekelek, a feleségem bécsi, s tizenkét éves hűséges öreg kutyám, Lady: skót származású! Egy ember életében mindig izgalmas pillanat: hogyan találkozott először élethivatásával. Művész a művészettel ... — Tréfával szoktam, elütni erre a kérdésre a feleletet. Valahogy így: mindig bolond voltam, mert mindig énekes akartam lenni! De ha komolyan végiggondolom és visszapergetem az életemet, most már érett fejjel tudom, melyik volt ez a pillanat... Tizennégy éves kisfiú voltam, amikor Dömsödre kerültem, egy tanyára. Egy parasztcsalád vett magához néhány hónapra. Gyermeküdültetés címén, valójában ingyen kis cselédnek, őriztem a libákat, a disznókat, s a mezőn szabadon nekiereszthettem a hangomat... Évekkel később első A nagy tenorista /Látogatás Rína Giglt-nél Beniamino Gigli lányánálj és leánya Olaszországi utam egyik legmaradandóbb emléke, élménye egy látogatás volt. Alig vártam a napot, hogy Rómába érkezzünk, ahol Beniamino Gigli, az 1957-ben elhunyt nagy olasz tenorista családja élt. Levelezésben álltam Beniamino Giglivel, úgyhogy látogatásomnak volt egy megvalósulási jogosultsága. A Via Serchio 1. számú Villa Gigli előtt állok és Costanza asszony, a nagy tenorista özvegye jogad, valódi olasz vendégszeretettel és kedvességgel. A jogadószobába megyünk, ahol a falon egy impozáns családi festmény ábrázolja Beniamino Giglit, családja körében. Costanza asszony sóhajtva mondja: „Bizony oly gyorsan hagyott itt bennünket, 36 órán belül veszítettük el szeretett, drága férjemet“. Emlékszem én Is — hirtelen némult el a világ egyik legszebb tenorhangja, mely magas kora ellenére megőrzi üdeségét és kifejező erejét. Emlékiratait fejezte be éppen, melyek „Memorie“ (Emlékek) címen jelentek meg, amikor egy szívroham áldozata lett. A szomorú emlékek azonban elosztanak, mert belép a szobába Rina Gigli. Édesapja mosolyát, közvetlenségét árasztja magából. Beniamino Gigli eleinte nem volt nagyon boldog, hogy lányából operaénekesnő lett. Emlékezéseiben ezeket írja. „1936. február 7-én abban a kivételes élményben volt részem, hogy jelen lehettem leányom, Rina énekesnői fellépésén. Egy római jótékony célú hangverseny keretében zajlott le ez az esemény. Rina leányomat már eljegyezték, úgyhogy titokban reménykedtem, hogy énekesnőt karrierje nem lesz hosszú tartamú. Sosem hittem volna, hogy az operaszínpadon ő folytatja majd énekesi pályafutásomat. Most büszke vagyok Rinámra, de be kell vallanom, hogy nem nagyon támogattam művészi pályafutását. Mint az olasz tradíciók értelmében cselekvő és gondolkodó családapa, szívesebben láttam volna, ha fiam, Enzo lép nyomdokaimba. Az operaszínházak viharos és veszélyes világa szerintem inkább neki való lett volna. Enzo sajnos minden zeneképzést kísérletemnek sikeresen ellenállt, míg Rina már hároméves korában a zongora szerelmese lett.“ Így mutatta be Beniamino Gigli, Emlékirataiban a lányát, Rinát, aki most itt állt előttem és nagy szeretettel emlékezett világhírű apjára: — 8 Mindig a legnagyobb örömmel emlékszem szeretett apámra. Életének zömét az éneklésnek, színpadi munkának szentelte, és boldog vagyok, hogy még módomban volt együtt szerepelni vele. Most jött ki közös hanglemezünk, melyen apámmal énekelt kettősök vannak megörökítve. A lemez nagy nemzetközi sikernek örvend — majd küldök egy példányt magának is — jelenti ki nagy örömömre Rina. Most megint Costanza asszony szól közbe beszélgetésünkbe: — Férjem büszke volt Rínánk nagy tehetségére és gyakran volt jelen fellépésein. A Pillangókisasszony egyik előadása után azonban, /Rína énekelte Cho Cho San szerepét) — könnyes szemmel lépett be lánya öltözőjébe: „Nem jövök többé előadásaidra Rínám, — mondotta — látod, könnyekig meghatottál“I Rína Gigll egyik legszebb szerepel közé tartozik az előbb említett Pillangókisasszony, és örömmel tudatom kedves olvasóimmal, hogy van rá kilátás, hogy a művésznő egy csehszlovákiai vendégszereplés keretében e szerepében fog nálunk fellépnil Vajon ki énekel még a nagyszámú Gigli családban? — kérdezem Rinát. — Az az érzésem, hogy én pontot teszek az operaéneklési tradícióra e családban, — válaszolja mosolyogva Rina. — Fiaim már a Beatlesek után érdeklődnek és papagájunk, habár nagyon szeret énekelni, bizonnyal nem lép majd operaszínpadra. Rina Gigli, habár nem tartozik az olasz operaéneklés mondén sztárjai közé, felülmúlja azokat sok szempontból, ami a kifejezőerőt, klasszikus énektechnikát tlletti. Örömmel veszem tudomásul, hogy sokat szerepel és külföldi szerződéseinek száma is nagy. — Kedves szerepemen, a Pillangókisasszonyon kívül sokat éneklem a többi Puccini hősnőt is. Most nemrég egy Mascagni-ünnepség keretében énekeltem az apám által is annyira kedvelt zeneszerző operáinak egyes áriáit. Kedvenc partnereim? Elsősorban Ferruccio Tagliavinit és Giuseppe di Stefanot kell említenem. Ök még a régi klasszikus iskola neveltjei és el kell árulnom, e két kiváló operaénekesünk hangszínezete kissé apám hangjára emlékeztet. — Szívesen jönne hazánkba? kérdem Rinát. — Nagy öröm lesz számomra, ha megismerkedhetek a muzikális csehszlovák operaközönséggel. Már egyszer tervbe volt véve csehszlovákiai
