Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-07-09 / 14. szám

U

т/раж

Kaffka Margit (1880—1918)

Születésének 85. évfordulóján emlékezünk a nagy magyar írónőre, akit Ady Endre harcostársának nevezett és nagyra értékelt.

Prózai müveinek fő témája a századforduló új asszonytípusa, aki a férfival egyenrangú élethivatást vállal és útkeresés közben sokszor lelki válságba kerül. Legkimagaslóbb müve a Színek és évek. Elbeszéléseit Lázadó asszonyok címen adták ki. Ebből a kötetből közlünk ízelítőt.

Hatan voltak már itthon — az egyetemre járó leányok rögtönözött kis kollégiumának a növendékei. Kimenő napjuk volt, s ilyenkor a nagyváros legkülönbözőbb társaságaiban töltötték a decemberi estét, hogy diszkrét pletykákkal, futtában elkapdosott benyomásokkal, irodalmi hírekkel vagy kulisszatitkokkal megterhelve kerüljenek össze megint. És míg itt a megkésett vacsorához hívó csengettyűszóra várnak — megbeszélik, feldolgozzák a lelkűkben, kiszínesítik a fantáziájukban azt a sokrétű, zavaros képét egy nyüzsgő, konglomerát életnek —, nézvén azt a vidékről felszármazottak naiv megbotránkozásával, az elzárt élet kíváncsiságával vagy eszes és finom asszonyi lelkek biztos ítéletével, de mindig úgy, hogy egy kicsikét föléje képzelték magukat mindezeknek, pedig csak — egyelőre: kívül estek rajtuk.

A tintafoltos nappaliban, amelyik egyúttal tanulószoba és a fizikai kísérletek helye is volt — poros lexikonok, törött fülű lombikok és egy ócska sálakba göngyölt, kedélyes, öreg csontváz társaságában —, sokszor támadtak furcsa, mély és mégis harmóniátlan ötletek a szintúgy mély és harmóniátlan életről, és a cigarettafüstös, parfümillatos légbe röppenve —, mintha küszködve lebegnének, szikrázva pattannának szét ezek a tépett és szomorú leánygondolatok —, amikor annyi igyekezet ellenére is finomak maradtak és szubjektivek —, mint az egész asszonyi élet.

Hatan voltak csak együtt azok közül, akiket az ország minden részéből elsőknek hajtottak fel a szükség, a nagyravágyás, a tehetség vagy a boldogtalanság — tanulni, tanulni. Ezék, húsz-huszonöt évesek mindannyian — még nem a rendes úton, holmi tantervek szabványos létrafokain át jutottak fel ide, hanem hirtelen elhatározással, rendszertelen vagy hézagos tudással, de öngyilkos türelmetlenséggel akarva mindent, mindent az új eszménynek szentelni. Kissé affektáltan festői pózokban ültek, heverésztek az asztalok, padok tetején.

Bózsi ült középen, a csodaszőke babaleány — azaz: piros empire-ruhájában, mint egy százfodrú, tömzsi mákvirág hempergett inkább a poros asztalon, és a Mária ölébe hajtotta bóbitás fejét. Mária mellette ült. Komoly arcú, nádszál-egyenes leány volt — vagy három évvel idősebb nála. Ezek ketten még a kolostoriskolából ismerték egymást. Akkor fejlődött köztük

az a furcsa, hihetetlen és mégis meglevő viszony, amire mind visszaemlékezhetnek a fiatal asszonyok — boldog kismamák —, akik hamarosan főkötő alá kerültek a kolostori nevelés után. Félig fanatikus áhítat, félig a titokzatos sejtés, az eszményítés vágya és az érzelmek szomjúsága e hazulról elkerült gyermekszívekben — ki tudja, melyik szüli e szokást —, de igaz és általános, az élet fő mozgató eleme a leányinternátusok belső, vízcseppvilágában. Abból áll, hogy minden kisleány ,,ideál“-t választ magának az apáca jelöltek vagy a nagyobb növendékek közül, és környezi a lovagapród rajongásával, a jövendő szerelmes asszony önfeláldozásával, de alig merve megközelíteni, ha csak egy szóváltással is. Az ideálok pedig „keményszívűek és hidegek“, de azért egy profán vállveregetéssel, reális pajtáskodás szavával a világért sem szüntetnék meg ezt az imádatos tiszteletet. Ez már — tisztán asszonyi hajlam.

így „imádta“ akkoriban a szőke Bózsi a komoly Máriát. Aztán elkerültek meszsze, haza, vagyonos szüleikhez, és amúgy eladóleány módjára hálóztak végig néhány farsangot. A tanuláshoz — egymásról mit se tudva — egy időben foghattak újra hozzá, mikor Mária visszaküldte a gyűrűt a második vőlegényének. Bózsinak pedig elhaltak a szülei, s a gyámjához — szomorú, rideg, pusztai házba — semmi kedve nem volt költözködni. Itt azután találkoztak, és hangosan kacagva ölelgették meg egymást. Azóta Mária valami komoly, anyai gyöngédséggel őrködik a szeszélyes, makacs cica fölött.

Most középen ültek, és a többi közül még ketten voltak a közelükben, a reformruhák újszerű testtartásával — szinte a térdükig görnyesztve szép, gondosan fésült fejüket. Erzsébet volt az egyik, barna, telt és viruló, akinek pompásan állott a fekete, nyakig begombolt és díszítetlen köntöse, a másik Sára, a kígyó mozgású szép zsidó leány. Ez másik oldalt ült. Most ő beszélt — Bózsi!

— Látjátok — mondta —, igazán nem irigylem őket. A szegény leányokat, akik semmi egyebek se — csakhogy éppen „leányok“. Ez szép, poétikus, de nagyon szomorú állapot lehet, úgy például holmi szerelmi csalódások idején. Mi akkor előkeressük megint a jegyzeteinket, egy kicsit elbolondítjuk, körülbástyázzuk magunkat, amíg elmúlnak a válságos idők. De gondoljátok el — azok a szegények —, a szalonjuk nippjeit törülgetik olyankor, meg csipkebetéteket horgolnak.

— Honnan hoztál ma ennyi bölcsességet? — kérdezte Erzsébet.

— A nagynénémnél volt zsúr . . .

— És ott volt a nagynéném unokaöccse — ingerkedett a másik.

— Hagyd el. Ügy megsirattam ma egy leányt, egy egészen idegen leányt. Az unokatestvérem beszélt róla. Ez a hóbortos nagy fiú évek óta küszködik érte idefenn, és most egyszerre rájött, hogy nem szereti, mégsem szereti. És megszakít vele minden érintkezést. Pedig annyit beszéltem a lelkére, igazán minden ékesszólásommal — ennyire csak a magam dolga szokott érdekelni.

— Te — mondta Mária —, én azt hiszem, gonosz az a fiú.

— Semmiképpen — csattant fel az

nem gonosz. Kicsit dekadens gondolkozású lehet, léha modorú, hóbortos (és mind halkabban, gondolkodóbban mondta), de hát mi tehet róla? Ő sohasem hazudott. Amit mondott annak, igazán mondta akkor. Mit tehet róla, hogy elmúlt. Aztán meg (és Mária kezébe temette bolondos szép kis fejét), aztán meg, ma neki, holnap nekem.

— Régen tudom, hogy szereted — mormogta Erzsébet —, ő is szeret. Csak azt nem tudom, mit okoskodtok. Ő végzett ember, neked vagyonod van, és nem való vagy ide. Asszonynak való vagy, párnás, kicsi fészekbe, szép holmik közé

— és hogy becézzenek.

— Eh — semmi —, nem igaz! Mi ketten, tudod, sohasem érdekelhetjük egymást úgy. Nem ébresztünk egymásban illúziót, az együttlétünk csupa gúny, sivárság és filozofálás. Ha néha, lámpagyújtás előtt, becsületesek és egyszerűek vagyunk egy kicsit, már úgy fél mindegyik a másiknak a csúf, cinikus kacagásától, hogy igyekszik megelőzni a másikat — előbb kacagni. Ügy hajszoljuk egymást a profanizálásba — pedig ez rossz. És a szerelmet is megtárgyaltuk már — orvosi, társadalmi, nevelési meg minden szempontból. Pfuj!

Csend volt. Csak Mária susogta halkan: kis bolond!

— Nevetséges vagy! — vélte aztán Erzsébet. — Látjátok, ezért mondón én, hogy egészségtelen, kifacsart lelkek vagyunk. Dolgozó méhek, akikben visszafejlődött a köpü királynőjének a fajbeli nemessége. A Bózsi helyén, lám, akármelyik falumbeli csirke kisasszony okosabban csinálta volna a dolgát.

— És te? — kérdezte tőle Sára.

— Mit ... én?

— Miért nem mentél férjhez ahhoz az okos képű kis professzorhoz, aki a nyáron akart?

— Az más! Nem akarom ráfogni, hogy Mariska húgom miatt egészen — de azért is. A kis leánynak első szerelme

— és boldoggá teszi — olyan szerény kis gazdasszony. A nyáron még én is tudtam volna olyan lenni — de ahhoz másforma ember kellene mégis —, hogy a kedvéért. És most már — nem is tudnánk mi többé úgy, derülten tennivenni a mázsás csuprok és bádogsütők közt.

És Sára mondta:

— Megmérgez minket ez az élet, a sok elmélet, a betű. Hidd el, hogy éppúgy vadásszuk az élet finomságait, sűrített és izgalmas gyönyörűségeket, mint ez az egész bolond nagy város ott kinn. Csak épp hogy mi a könyveinkből, a mesterségünkből idézzük fel. Hisz látom, ti együtt éltek a világirodalom valamennyi hősével meg hősnőjével — mindent a magatok külön szemével néztek —, és ez árt. Ez a szegény Fánni hideglelést kap minden komolyabb esetnél a klinikán, és én nem alszom éjszakákon át, ha egy kicsit szokatlanul viselik magukat azok az átkozott, parányi férgek a zselatinon.

— És a fiúkollégáid nem így vannak?

Ah, dehogy. Pompás gyerekek azok. Látnád, hogy átdőzsölt éjszakák után micsoda éber nyugalommal dolgoznak a boncoló asztalnál és milyen biztos, erős a kezük. Mit ér a miénk finomsága — tudod-é, hogy még ügyesebbek se vagyunk?

Mária szólt közbe, komolyan, feddón:

— Nekünk pedig mégsem szabad így beszélni, érted! Belefogtunk, mert jobb választásunk nem volt — és úgy sincs visszatérés. Már hozzáformálódtunk ehhez az élethez, és nem kár értünk. Leányból van elég; és így talán valami hasznára is lehetünk valakinek. És mi volnánk a kezdet, az úttörő gárda, holmi reakció még korán volna és nem egészséges. Mi nem térhetünk vissza.

— Semmi áron, kis anyó! Lásd, most szorgalmas vagyok. Az éjjel fenn olvastam, állva. Schillerről való kritikákat olvastam. „Es siedet, und brauset, und zischt“ — és a vízvezeték csapját nem bírtam elzárni jól. Micsoda nedves hangulat, és hogy fáztam! Szegény Tamás! Ügy — csipkebatisztban.

— Jaj, Istenem — Istenkém, de mikor ott volt a nagy kendőm a szögön! .

A szögletből hangzott ez az éles, sivalkodó panasz. Ott, a kályha melletti zugban, amit egy ócska köténnyel elfüggönyözött könyvespolc segítségével rekesztett magának, ott székelt Fánni, a sárga Fánni, a jó, az élhetetlen — az orvosnövendék Fánni. A kis ketrecében épp olyan komikus, mint 6 maga , a többiek közt is mindig egyedül volt. Az íróasztalát a falnak fordította, a kendőjét — mert örökké fázott — a két fülére is felhúzta, azután se látva, se hallva körmölt, napokon, estéken át — mert ahhoz lelkiismeretes volt —, hogy titokban, éjszaka fennmaradjon. Néha órák hosszáig úgy tanult, beszorított füllel, félhangon mormogva, mint a gyermekek. A csenevész kis alakját most valami óriás, bő ujjú, zöld bársony ruha tette ünnepélyesen éktelenné. „Szegény egyetlen nénémé volt“ — szokta mondani sokszor. A két karjára könyökig érő ujjvédőt húzott, hogy írás közben a ruha ne kopjék, úgy szöszmötölt ott, mint valami boszorkánykonyhában.

— Mit csinálsz, Fánni? — kérdezték. Látod, hogy herbateát! Ha akarod

Kell az ördögnek — idegeskedett Rózsi —, inkább nagyon kérnélek, hogy itt az orrunk alatt ne rontsd a levegőt az ilyesmivel.

— De kérlek, tudod, ez már sok!

Lassan előrefordult, és ránézett a

többire, a szemében azzal a sztereotip mártírtekintettel, ami (Rózsi mondta) — a boldogságos szűz Máriát is kihozná a béketűrésből. Ilyenkor mind, ezek az alapjában jó és eszes teremtések valahogy belső szükségből kegyetlenek és gyerekesen szeszélyesek voltak ezzel a lelki nyomorékkal — és nem tehettek róla. Pedig ez a szegény lélek igazán jó volt, csak tolerancia, béketűrés nélkül való — afféle erőszakos, provokáló és megbotránkozó jóság —, azonkívül a végletekig nevetséges.

— Hát tudod, ez sok — mondta még egyszer. — Ti egész estéken nem hagytok tanulni, éjszaka is fecsegtek, és nekem ennyi sem szabad. Ha tudná szegény, egyetlen, jó nénikém.

A Bózsi hegyes ujjacskái belemarkoltak a Mária kezébe, az ajka reszketett a türelmetlenségtől, mint egy fiatal, ideges, leánytigris, úgy szökött fel:

— Fánni! Utálatos vagy! A szemed akkorára mereszted, mint egy kávésbögre, és olyan pókhálósán nézel. Hát mi bajod?

— Most hallgasson, Bózsi! — parancsolt rá Mária, és a cicaleány azonnal engedelmeskedett. Mária komolyan haragudni kezdett, amikor magázta őt.

— Igazán — mondogatták halkan a filozopterek (furcsa, hogy itt ezek a különbek) —, jobban kellene bánni szegénnyel.

Ezt már sokszor elhatározták ők együtt. Ez a Fánni árvaleány volt, szegény és törekvő. Tele volt valami csodatevő, szívós energiával, elpusztíthatatlan önbizalommal. Valami akart lenni, és fölnevelni a két öccsét. — Ez az a dolog — mondta néha Mária —, amiért mégis ő a legboldogabb mindnyájunk közt. Ő tudja, miért él, és nem fogják el ilyen modern kétségek.

Bózsival az el-elfojtott harag még felboríttatott egy széket, azután csend lett. A teafőző sistergett, zümmögött és mintha valami ismerős hétköznapi nesz hangzanék, tollpercegés. Bózsi hátrarezzent:

— Ki ír most is? Ah, már itthon van, Lóna?

— A kis fehér boszorkány! Észre se

vettük.

Mindenki arrafelé fordult, ahol, az ablakfülkében, az írása fölé hajolt a másik remeteleány, Lóna.

Szép, stílszerű kicsi íróasztalnál, amit a préseltbőr karosszékével együtt hazulról hozott, csupa igazán szép és összeválogatott apróságok közt ült Lóna. Finom, érdekes arca volt, és olyan színű, mint a valódi csipkék a lila posztópongyoláján. A könyv is, amit a kezében tartott, lilaszínű volt, rajt ezüst betűkkel a cím: „Mémoire“. Valamivel odébb a mottó: „Nem éget már a könny, csupán ragyog.“ Ebbe írt most is lázas gyorsasággal, közben néha olyanformán, mint Duse szokta, a tenyerét kifelé fordítva, simított végig a szemén. Lehet, hogy csakugyan könnyet morzsolt el, de ha nem is úgy volt, ő maga hitte bizonnyal és ez elég.

— Bernátéknál volt ma, Lóna? — kérdezték.