Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-07-09 / 14. szám
— Igen! — felelte halkan és tovább lapozott, de látszott rajta, hogy fog még beszélni, és hallgatva várták mindannyian. Hallgattak, megegyezésből egyikük sem tegezte. Ez a finom, leheletszerű leány tele a test arisztokráciájának tudásával, s valami fejedelemnői szerénységgel, amely vitás ügyekben mindig elhallgatta a véleményét — és a jó ügy védelme helyett az előkelő passzivitást választotta —, mégiscsak imponált nekik. —Bolond dolog — szokta volt mondani Bózsi —, de olyan következetesen pózol. A hajához éjszakára is hozzákötötte az idegen tincset lila szalaggal, és ezért minden este hamarább ment a többinél a közös hálóterembe. Mindegyik tudta ezt, de úgy voltak vele, mint a férfiak szoktak ilyen esetekben. Hálásan vették, hogy valaki annyit fáradt az illúzióikért. És Bernáték? A háziúr — Józsi bácsi —, távoli rokona Lónának, a félesége révén. Olyan negyvenesbe járó ember lehetett, családapa és akadémiai tag. Írói körökben pénzügyi notabilitásnak tartották, a banknál pedig, amelynek igazgatója volt, jeles politikai írónak. Az aszszonyok imádták mind — Lóna legkivált —, és egyszer, a tárlaton kiállított képét ibolyacsokrokkal tűzték körül a kollégium leányai. A Lóna kedvéért. A ,,Mémoire“-ok róla — neki szólnak. Minden ciklusnál hagyva egy-egy pontosan kimért iniciáléhely —, ott keskeny, lila zsinórral lekötve holmi préselt gazok — az ő levele: „Kis halovány barátnőm!“, a felesége haja — meg a többi. És története mindnek. Ezt séta közben kapta, ezt otthon, a nyaraló kertjében. Mert ez a tartózkodó leány, aki soha egyiküket sem csókolta még, csodálatosan bőbeszédű tudott lenni, ha erről volt szó. Önmagát gyönyörködtette ilyenkor ez a csodálatos, atelier-fantázia, aminek az egész élet csak „művészi beállítás“-ok sora volt. Jelenet a lépcsőházban, jelenet a kandallónál, lila-ködös hangulatok, esetek, amikről épp azért lehet annyit beszélni, mert nem történtek meg. — S az egész lila regényben — mondta egyszer Erzsébet — az a legzöldebb, hogy mi végighallgatjuk, és tetszik nekünk. Tetszett nekik, és áhítattal hallgatták. Mert szép, érdekes volt ilyenkor ez a leány — a rejtelmes, fehér boszorkány —, és a varázsát elismerték azok is, akik háta mögött kinevették. A hangja puhaságában a mozdulatai szépségében volt talán az egész hatalma. Bózsi már sokszor felvetette a kérdést, hogy vélekednek erről a leányról — ha úgy ismerné, mint ők — valami férfiember. Most befejezte az írását Lóna, és lassan az arcához emelve párnaképpen a két kezét, odasimult a karosszék támlájához. — Vége, mindennek vége — tördelte. Csend lett, és mindenki várta, hogy folytassa. A Fánni teája is elkészült, és 6 két kézre fogva a bögrét, odavitte Lónához. — Láttam, hogy sápadt, azért főztem. Ez mindenre jó. Szegény nénikém. Harsogó, kíméletlen kacagás tört ki mindenfelől. — Pompás, nagyszerű! Ez a hölgy három hónapja orvosjelölt. Mind nevettek, egészségesen, szívből, csak Lóna mosolyán látszott, mintha sajnálná, hogy megzavarták. A napos tanítónő jött be. — Ah, hölgyeim! Már itthon? De, ugye, már kértem önöket sokszor, hogy a vacsorához halcsontos derekakban jöjjenek. És itt mintha valaki cigarettázott volna. Sovány, sipító hangú, ráncos arcú vén leány volt, ijesztő, szomorú képe a jövőnek. KAFFKA MARGIT SZOMJÚZÓ FÖLD üj legenda (Részlet) Hol egykor még a kutak is esőért könyörögtek, s a nyár kemencemelegén aszalódtak a földek, holnap már üde, zöld vetés tengerhullámü habja fodrozódik, mikor a szél tavaszi kedve hajtja. Es hol nemrég futóhomok repült a szelek szárnyán, hol faggyúgyertya könnyezett a viskók vak homályán, ma ott a fénylő csillagok tengerszemekbe néznek, kicsiny körtékben áram ég, s muzsikálnak a gépek. Es egyre dúsabb áradás, egyre valóbb igézet viszi a tudás szárnyain magasabbra a népet, s ha feltűnik a délibáb, a róna tündérlánya, varázsos képeket vetít szemének szivárványa. Már látom a boldog jövőt, hol a valóság képe csodásabb lesz, mint álmaink csalóka tündérfénye, mert e viharzó századunk, míg öldökölt és vérzett, a tűz és vértengeren át egy új világba lépett. VÁRNÁI ZSENI József Attiladíjas költőnőt szeretettel köszöntjük 75. születésnapja alkalmából! Verseit a békevágy hatja át. Katonafiamnak című híres költeménye ezreket és ezreket lelkesített az első világháborút követő 18-as forradalom idején, önéletrajzi írása: Egy asszony a milliók közül. Új verseiből közlünk egy részletet. GYERMEKEKNEK II —I—0~cr :u)' ^—-— *----------------------Tegnap délután ott sütkéreztünk mi, felnőttek is a napon és néztünk, hogyan játszadoznak, futkároznak a gyerekek. Marika labdázott, Katica kerékpározni tanult, Jancsi egy kis teherautóra rakta a homokot. Irénke Jóskával és Pistivel fogócskázott. Lacika pityeregve jött hozzánk panaszkodni. — Azt mondták, még kicsi vagyok! Nem engednek fogócskázni. Nagyapó csodálkozva tárta szét a karját: — Hát az hogy lehet? Ahelyett, hogy örülnének, amiért szaporítod a csoportot, elküldenek? Mikor mi voltunk gyerekek, összeszedtünk minden kislányt és kisfiút az utcából. Annál jobb volt a játék, minél többen voltunk. Körbe-karikába álltunk, úgy játszottuk a „Lánc-lánc eszterláncot", meg a „Bújj, bújj zöldág"-at. Hát még az „Adjál király katonát" vagy a „Komámasszony, hol az ollót"! Az volt csak a jó játék. Lacika tágranyílt szemekkel hallgatta nagyapót. Elfelejtette, hogy az előbb még pityergett. És a szája is mosolyra húzódott amikor Nagyapó elkezdte mondani a versikét: „Egyedem, begyedem, tengertánc Hajdú-sógor, mit kívánsz? Nem kívánok egyebet, Csak egy darab kenyeret!" De akkor már ott állt a többi gyerek is és úgy kérték nagyapót: — Még, még! Újra felhangzott nagyapó vidám, öreges hangja: „Elmentem én az erdőbe fát szedegetni Utánam jött édesanyám pofonveregetni, Nádsípot csináltam . - " és nagyapó elhallgatott. Látszott, hogy erősen töri a fejét, de hiába. Végül lemondóanlegyintett: — Mit csináljak? Elfelejtettem a végét! A gyerekek csalódottan néztek fel nagyapóra. Mi is bíztattunk. — Akkor valami mást tessék mondani! Nagyapó újra kezdte: Ki kopog, mi kopog? ördög a vasvillán. Mii akar? Virágnevet. Milyet?" о o f ~ De bizony most sem tudta befejezni. Elfelejtette a játék végét, arra sem emlékezett, hogyan választottak maguknak virágnevet a játszók, s hogy mikor vihette magával az ördögnek kinevezett gyerek a virágokat. — Pedig de sok szép játék voltl — sajnálkozott nagyapó. — A „Pilickézés", a „Kutyázás", a „Macska-köcsög" játék. Ha még emlékeznék rájuk, megtanítanálak titeket is, hogyan kell játszani. Most már nem hagytuk annyiban. Odahívtuk nagyanyát is, hátha 6 még jobban emlékszik a régi gyermekversekre, mondókákra. — Olyan is volt, hogy körbe kellett állni, ketten meg középen összefogózkodva, táncoltak. Azt énekeltük, hogy „Adjon isten lassú esőt mossa össze mind a kettőtl Sajnos, többet nagyanyától sem tudtunk meg. Pedig milyen jó lett volna! Ti is megtanulnátok, ugye, gyerekek? Ezeket is, meg a többi régi-régi játékot is, a vidám kiolvasó versikéket, tréfás mondókákat... Tudjátok, hogyan csináljuk? A mi nagyapónknak ugyan nem jutott eszébe, de hátha .. . nátha a tiétek tudja! Kérdezzétek csak meg tőle! Kérjétek meg szépen nagymamát, anyukát, apukát, ismerőseiteket, falutok legidősebb embereit, meséljék el néktek, milyen csoportos játékokat játszottak gyermekkorukban, s ha elmondták, írjátok le pontosan, szóról-szóra, úgy, ahogy hallottátok. Mi majd összegyűjtjük, kiválasztjuk a legszebbeket, legjobbakat és megtanítunk rá minden gyereket. Ugye segíteni fogtok nekünk? A szünidőberf jó szórakozás lesz számotokra is, a többi gyereknek pedig örömet szerzünk vele és értékes népihagyomány gyűjtő munkát végzünk, ha feltárjuk az eddig még le nem jegyzett magyar népi játékokat, mondókákat, kiolvasó versikéket, ügyeljetek, hogy olyan gyermekjátékokat, verseket küldriz jetek be, amit nem könyvből tanultatok vagy olvastatok ki. Ha egyedül nem tudjátok leírni pontosan, kérjétek meg felnőtt hozzátartozóitokat, hogy segítsenek nektek! Aki a legtöbb és a legszebb eredeti, eddig még le nem jegyezett csoportos gyermekjátékot, népi mondókát és kiolvasó versikét küldi, értékes könyvjutalomban részesül. A nyerteseknek az ajándékot szerkesztőségünkben adjuk át. Ne felejtsétek el megírni: Kitől hallottátok, tanultátok a lejegyzett játékokat, versikéket, mondókákat! Hány éves az illető, hol lakik. Sajat neveteket és címeteket. Milyen iskolába, hányadik osztályba jártok. Utca, lakhely, járás. A borítékra írjátok rá gyermekjáték-gyűjtésünk címét: „Bújj, bújj zöldág...!" Elfogadjuk és külön jutalmazzuk a felnőttek küldeményeit is, tehát a pedagógusok, szülők, fiatalok és idősek egyaránt részt vehetnek ebben a népi hagyományokat gyűjtő munkában. ★ Beküldési határidő: 1965. szeptember 15. Várjuk leveleiteket! A SZERKESZTŐSÉG
