Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-07-09 / 14. szám
КАЩО'г Шб fL \ßt tosan. — Tizenkét pengő az ára, egy fillérrel sem kevesebbI — hangzott a pult mögül. Braun Ármin bácsi Is felfigyelt a vitára. Odafött, s ő Is kikérdezett. Aztán így szólt: Ha valóban te fogsz, festeni rajta, akkor vigyedI S a család? Vajon mit szólt a kisfiú vágyaihoz? — Apámnak meg sem mertem mondani. Nagy bérházban laktunk akkoriban, sok volt benne a kiadó lakás. Nem kérdeztem senkit, beköltöztem egy Ilyen üres lakásba. Ott volt a műtermem, a búvóhelyem, álmaim tanyája. Apám egyszerű, kispénzű ember volt. Hivatalnokot, „rendes“ embert akart nevelni a fiából. Amikor évekkel később a Képzőművészeit Főiskolára jelentkeztem, csaknem kitagadott. Titokban abban reménykedett: úgysem vesznek fel, s akkor majd neki lesz Igazat Boldogan siettem haza: Apa, felvettekI Orrára bukott pápaszeme fölött pislogott ki az újság lepedőt mögül, s csak ennyit szólt: elég baj azt 1946-ban végezte el a főiskolát, s 1948-tg ott Is maradt. Tanársegéd volt. Rajztanár szeretett volna lenni. Fogta magát, s elment tanítani, a Hernád utcába, egy vasas tparitanuló Iskolába. Tizenkét évig tanított ott: leendő esztergályosokat, lakatosokat, műszerészeket. Néha-néha meg kellett látogatnia tanítványait a műhelyben Is. Itt találkozott a fémmel... — Kérdezgetni kezdtem, s az öreg mesterek szívesen tanítgattak. Egyszer szereztem egy lemezdarabot. Hazavittem, kivertem, hamutál született belőle. Bevittem az iskolába, megmutattam, s mindenkinek nagyon tetszett. Elmagyarázták, hogyan kell ólmon, fán, szurkon kalapálni, hogyan lehet szépen, finoman, szinte láthatatlanul forrasztani. ök sem gondolták, én sem számítottam arra, hogy valamikor ezt még majd felhasználom ... Most már tudom, hogy mégsem árultak el mindent. Ilyen például a patlnázás. Kérdeztem: hogyan, mivel csinálják? Azt felelték — kénmájjal. Vettem kénmájat, próbálgattam, kevergettem. Nem sikerültI Mindenki mást mondott, mindenki mást tanácsolt. Magamnak kellett rájönnöm véres verítékkel erre az Igazán egyszerű titokra. Elajándékozott hamutálját egy neves belsőépítész vette észre, ö nyomozta ki az alkotót, s így vezetett Perez János út la a Képzőművészeti Alaphoz. így lett belőle ötvösművész! Munkál bejárták már fél Európát. Kiállításról kiállításra vándorolnak. Lakásának apró személyzeti szobájában minden nap új modell születik. Of falikép, szobor, tál, nyakék, váza, melltű, plakett. Munkácsy-díjat kapott értük ... Így lett belőle otthonunk, környezetünk díszítője, a nők feléki - tője. Most már újra megkérdezhettem: — Szereti a fémeket? Nem kell viaskodnia velük? — A fémmel nem kell viaskodni. Ha valaki érzi, mit enged meg az anyag, anélkül, hogy az anyag lényegét megsértené, az vajként formázhatja, nyújthatja, tömörítheti, vághatja, hajlíthatja, homoríthatja, domboríthatja a legszilárdabb fémet Is. A fémnek Is van lelke, s ezt szeretni kell... — Milyen művészt ambíciói, vágyat, tervet vannak? — Rábízom magam az impressziókra. Volt már halas, madaras, figurális korszakom Is. Ilyenkor könyökig beleásom magam a témába, felkutatom minden apró részletét. Nem hinném, hogy van a világnak olyan hala vagy madara, amilyent én ne formáztam volna már ... — Hogyan születnek alkotó ötletet? Erre a kérdésre Ismét nem válaszolt, csak széttárta a karját. Felesége a segítségére stetett. Megpróbálkozott a válaszszál. Engem is Izgatott ez a kérdés. Nap mint nap látom, hogyan dolgozik. Segítek Is neki, amiben tudok. En vagyok az asszisztense ... Az ötlet születésének pillanatát mégsem tudtam elkapni. Egyszer zsúfolt villamoson utaztunk, valakihez igyekeztünk. Hirtelen megragadta a karomat, és odasúgta. — Látod annak a nőnek a kalapját? ... Látom, feleltem, nincs rajta semmi különös ... Dehogynem, hiszen olyan, mint egy érdekes vonalú tál... Hónapokkal később kihívott a műhelybe és megkérdezte: Emlékszel annak a nőnek a kalapjára a villamoson? Ez a tál született belölel . . . Asszonya sokszor rajtakapta: ül a karosszékben, kezében könyv, ötször-tízszer Is átfut ugyanazokon a sorokon, s aztán becsapja a könyv fedelét. Ceruzát kerít, vázlatot készít. Ha megszületik egy új melltű vagy nyakék, a kész darabbal megáll az ajtóban, s incselkedve odaszól a feleségéhez: — Kell? Ha az asszony — az első szigorú kritikus — kapva kap rajta, kezét nyújtogatja utána, akkor örül. A darab sikerült! De ha csak fanyalogva nézi, akkor már sarkon Is fordul, megy vissza a műhelybe. A darab nem sikerült, félre kell tenni. — A nők velük született ízlésükkel, első pillantásra tudnak kritikát alkotni. En bízom a nők véleményében! S vajon a család, a szigorú papa mtt szól híres ötvös fiához, aki fémből kalapálja kt a világot? A kérdésre az asszony felnevetett: — Amikor János otthagyta a katedrát, s ötvösködni kezdett, apósom félrehívott, s nagy sajnálkozva mondta: Szegény gyerekeim, miből fogtok ti megélni? SOMOS ÁGNES Vingler szobor-kiállítása Szinte Debussy zenéjét hallom s közben haldoklik egy hattyú. Hallom utolsó zokogását, utolsó eszmélését. Aztán zöld tavakon ring újra, ahol napsugár fürdette, szél viharzott fölötte. Micsoda szimfónia, tónusok árnyalata. A művész elérte célját; megértettem. Úgy érzem a gyermekek is, akik itt zsonganak körülöttem, mint a tavaszszal ébredő üj)pdarak és minden bizonnyal a vének is, hisz a vének nagyon bölcsek tudnak lenni, legyen az földtúró paraszt vagy nyugalmazott bányász. A művész elérte célját. A mester, aki a majmok szemébe szomorúságot ültetett. Hát nemcsak az emberek szívében lakozik? Nem. Az állatéban is ott van. Tovább megyek. A baglyok meszsziről jött bölcsességgel néznek rám, a tyúk meg gyöngyözően rámkacag. és itt az antilop. Micsoda méltóság van egész testtartásában. Hallom a sebzett bivaly fájdalmas bőgését. Sorsuk a szemükbe van írva, mert a művész nemcsak néz, lát is. Igen, a művész, aki ott áll a sarokban, szerényen, mintha köze se lenne az egészhez. Egyszerű, mint egy kohász vagy egy favágó. A mester, aki önmagát adja, s önmagán át az állatvilág mélységeibe hatol, megtalálja egyszerűségüket és nagyságukat, természetes értéküket. Művészetének kútforrása a tudás, nem a véletlenekből táplálkozik. Nem, hisz proklamációban, konzervativizmusban, modernizmusban. S itt kezdődik az ő bölcsessége, itt van elvetve művészetének szabadsága. Az osztravai művészek házában régen nem volt hasonló kiállítás, mint Vincenc Vingler szoborkiállítása, aki idén jubilál. Húsz esztendővel ezelőtt tartotta ugyanis első kiállítását Cseh- és Morvaország kisebb-nagyobb városaiban, amely már akkor is erős nyelvezettel hirdette alkotó egyéniségét. Azóta nagy utat futott be. Müveit egyaránt nagyra értékelték nemcsak idehaza, hanem Amszterdamban, Berlinben, Budapesten, Brüsszelben, Stockholmban, valamint Bécsben, Pekingben és Kairóban is. A művész elérte célját. Osztrava is megértette. Megközelítették a gyermekek, eljöttek hozzá a vének, az egyszerű emberek és a szellemileg nagyon igényesek is. MOYZES ILONA
