Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-07-09 / 14. szám
A hömpölygő Mississippi folyó partján fekszik Laurel városa, ahol 1927. február 10-én örvendetes esemény állott be a Price családnál: kislányuk született, Leontine. Nagy volt az öröm e muzikális néger családban, persze senki sem sejthette még, hogy a kis Leontine egy szép napon világhírű operaénekesnő lesz. Price mama a helybeli énekkar erősségének számított, Leontinenak tehát volt kitől örökölnie csodálatos hangját. Hét éves korában már ott áll nagybüszkén a laureli templomban és együtt énekli a kórussal a néger spirituálék bánatos dallamait. A kis Leontine hangja mindenkinek feltűnik. A család úgy határoz, hogy a kis „énekesnőt" beíratják valamelyik New York-i zeneiskolába. A választás a híres „Juilliard School of Music”-ra („Juilliard Zeneiskola”) esik, ahol a kislány a lehető legalaposabb zenei nevelésben részesül. A nyilvánosság először 1952-ben olvassa nevét a Broadway neonfényében. Virgil Thompson, amerikai zeneszerző és kritikus új operájában, a „Four Saints in 3 acts” (Négy szent, három felvonásban) lép Leontine Price színpadra, és az előadás szünetében már alá is írja első külföldi szerződéseit, amelyek Angliába, Franciaországba és Németországba szólítják. A világ közönségének Gershwin halhatatlan „Porgy and Bess” című müvében mutatkozik be. 1953-ban Rómában a modern muzsika kongresszusán felkérik, hogy énekeljen egy-két dalt. Leontine vállalja ezt a nem mindennapi feladatot és olyan sikerrel szerepel e legmagasabb igényekkel rendelkező közönség előtt, hogy kénytelen néhány néger spirituáléval meghálálni a lelkes tapsot. E naptól kezdve szivébe zárta Rómát és állandó lakhelyet rendezett be magának az „örök városban”. Л Mississippi leánya Visszatérve az Egyesült Államokba, Bostonban, Filadelfiában ad hangversenyeket. Műsorán a modern muzsika művei szerepelnek, a szerzők: Samuel Barber, Henry Sauget és Igor Sztravinszkij. 1954-ben az amerikai televízióban énekli Puccini Toscájának címszerepét. A sorsdöntő sikeres év azonban csak most következik. 1955-ben Herbert von Karajan, a világhírű karmester, a Berlini Filharmonikusok élén hangversenykörúton jár Amerikában és megismerkedik Leontine Price-vel. Karajan el van ragadtatva hangjától és csakhamar meghívást eszközöl ki Leontine részére a világhírű Bécsi Operaháznál, ahol az Aidát énekli, és óriási sikert arat. Ezek után nyitva áll az út a világ első operaszínpadjára, a Milánói Scaléba. Visszatérve hazájába, a New York-i Metropolitan legkeresettebb szólistájává válik. Herbert von Karajan mutatja be kedvenc énekesnőjét a világhírű Salzburgi Zenei Fesztivál közönségének is. Leontine Price Verdi Trubadúrjának Leonora szerepét énekli. Partnerei a világ legjobb énekesei — Franco Corelli, Ettore Bastianini és Giulietta Simionato. Amikor tavaly a Milánói Scala együttese Moszkvában járt, Leontine Price is részt vett e történelmi jelentőségű körúton. Verdi Requiemjének szoprán szólamát énekelte, ugyancsak Herbert von Karajan vezénylete mellett. Nemrég pedig Itália egy kimagasló kitüntetésben részesítette a nagy néger énekművésznőt az olasz'operamuzsika kitűnő tolmácsolásáért. Leontine Price, a Mississippi e hírneves leánya, vagy ahogy a zenevilág nevezi: a „Fekete Angyal” énekével meghódította az operavilágot. BORÄROS JÖZSEF О ereííe a fémeket? — Nem is Ismertem őket... — Voltak művészi ambíciót? — Tanár akartam lenni, katedrára vágytam .. — Hogyan születnek alkotó ötletet? — Magam sem tudom . .. Első kérdéseimre csupa semleges választ kaptam. Perez János, az európahirű ötvösművész csendben ült, mosolygott, szemüvegét villogatta. Mint aki még ma sem tudja, hogyan lett belőle „valaki“. Aztán mesélni kezdett. Színes szóval emlékezett. — Budai gyerek voltam, de Pesten nőttem fel. Volt egy kis fehér pincsi kutyám, minden este sétálni vittem. Megszabott útvonalunk volt: Szondy utca, Bajza utca, Epreskert, Aradi utca, Székely Bertalan utca és vissza. Útközben bekukucskáltam az Epreskertbe, festők-szobrászok, öreg mesterek és kezdő képzőművészek színes birodalmába. Nagyon Izgalmas dolgokat láttam ott: festettek, mintáztak ... Második megállóm az Aradi utcában volt. Nagyablakos pince mélyén öreg cégtáblafestő éldegélt. Orromat hozzányomtam az üveghez, úgy figyeltem. Az öreg egyszer észrevett, s lehívott a pincébe. Munka után az volt a szórakozása, hogy tájképeket másolt. Nagyon imponált nekem ... Így határozta el, — gyermekfejjel — hogy festő lesz. — Kétfillérenként gyűjtöttem össze az uzsonnapénzt. Vettem egy fehér, egy kék és egy sárga tubus festéket. Nagy pénz volt az akkoriban. Egy tubus festékért huszonnégy fillért kértek ... Az öreg tanított a festékkeverésre, ő adta kezembe először az ecsetet... Kemény papírra festettem, s nagyon csodálkoztam, miért lesz az én művem olyan matt, amikor az övé szép, fényes, jó szaga volt az olajfestéknek. Talán ez fogott meg. Az ételt azóta is először megszagolom, s csak azután kóstolok bele. Belekóstolt a művészkedésbe, s már nem tudta abbahagyni. — A régi Teréz-körúton, Braun Ármin bácsi üzletében kinéztem magamnak egy festőállványt. IgazitI Tizenkét pengő volt az ára. Gyűjtögettem, de csak tizenegy pengő és ötven fillért sikerült összekaparnom. Elmentem, hátha odaadják ennyiért ts. .. Mit akarsz? szólt rám a segéd. — FestőállványtI — mondtam — Kinek viszed? — kérdezősködött tovább. — Magamnaki — válaszoltam magabtz-Vince ne
