Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-06-25 / 13. szám
SZÉP CICELLÉT ELADJÁK Hol, hol nem, élt egyszer valahol a Tisza mentén egy gyönyörűséges lány. Úgy hívták, hogy szép Cicelle. De nemcsak szép volt, hanem jó is, dolgos is, ügyes is. Akármit kérdeztek Cicellétöl, mindenre tudott jelelni. Nem volt olyan dolog, amit meg ne tudott volna csinálni. Ha kellett, tésztát dagasztott, ha ügy fordult, répát kapált és olyan gyorsan, hogy senki se érte utói, máskor meq énekelt, de olyan szépen, hogy a harang is elhallgatott, ha meghallotta. Ebben a faluban az volt a szokás, hogy ha a lány elérte a tizenhatodik évét, elvitték a vásárra és eladták feleségül a legtöbbet ígérő legénynek. Így történt ez akkor is, amikor Cicelle tizenhat esztendős lett. De bizony a lány nem örült neki. Mert akármilyen nehéz dolga volt is otthon, nem akart idegenbe menni. Neki is búsult nagyon, de hiába, édesapja felrakta a szekérre, megcirógatta és azt mondta: — Ne keseregj, édes lányom, ha rossz dolgod lesz, hazajössz énhoz zárn. Ebbe aztán beleegyezett Cicelle, de mit is tehetett volna mást? Ilyen volt a sorsa akkor a lánynak, különösen ha nem volt valami gazdag. Már pedig a mi Cicellénk szegény ember lánya volt. Mondom, feltették a szekérre, vitték a tun vásárra. Ott pedig már volt ám lány, mint csillag az égen, mint fűszál a réten, én meg sem tudtam volna számolni. Egyik szebb, mint a másik, egyik ügyesebb, mint a másik. — No, lányom, meglehet, hogy szégyenszemre nem kelsz majd el — vakarta meq fejebúbját Cicelle édesapja. — Bárcsak úgy lenne — sóhajtott Cicelle; de nem mondta hangosan, mert nem akarta megbántani édesapját. Amikor azután a szekérrel beálltak a leányvásárba, Cicelle apja elkezdte énekelni: Nem kellesz már nékem, szép Cicelle lányom, Eladlak, eladlak, a túri vásáron. Aranyom, ezüstöm, szép kaláris gyöngyöm, Vevőnek, vevőnek, többet ígérőnek. Hej, kipottyant erre a könnye Cicellének és nagy szomorúan így énekelt vissza: faj nékem, jaj nékem, jaj eladó lánynak, Gyenge liliomnak, gyenge virágszálnak. Víg napom, nem tudom, vaj' mikor virradsz rám, Hadd tudjam kinek adsz, én édes jó apám. Erre meg így felelt az apja: Éji Haj! fó szántónak, jó vetőnek, A legtöbbet ígérőnek, Cicelle, Cicelle, Cicelle, Cicelle. Mosolygóra nyisd a szádat, Cicelle, Cicelle, Cicelle, Cicelle! Ahogy így énekelnek, meglátják ám, hogy már annyi legény gyülekezik köréjük, hogy feketül tőlük a föld. A többi lányt mind otthagyták, valamennyi Cicelléért sorakozik. Előáll Cicelle apja és megkérdi: — Legények, legények, ki mit ád a lányomért? Szépséges, dolgos Cicelléért? Kilép az egyik, szép cifra ruhában, arany sár - kantyúsan, cifra tarisznyával, nagy hangon kiáltja: Három zsák ezüstöt, a szép Cicelléért! Cicelle rábámul, megrázza a fejét, odapislant apjára. Az meg int a legénynek, hogy bizony nem adja, drágább az 6 lánya. Jöhet a következő. Ez is olyan cifra, akárcsak a másik, vagy tán még díszesebb. Nagy hangon kiáltja: — Három zsák aranyat, a szép Cicelléért! Cicelle reánéz, utána apjára, s int a szemével, hogy nem megy hozzája. Jött a következő. Cifra, úri ez is. Fennhangon kiáltja: — Három zsák rubintot, a szép Cicelléért! De bizony, Cicelle csak megrázza a fejét. Jön egy másik cifra, még hangosabb szóval: Három zsák gyémántot, a szép Cicelléért! Hiába kínálják aranyuk, ezüstjük, gyémántjuk, rubinijuk, nem kell Cicellének. Már mindenki kérte a túri vásárban, szépséges Cicellét, de neki nem kellett, egy kedvére valót nem talált közöttük. Apja is tűnődik, mi baja a lánynak, sem a gazdag, sem a szép, kedves kérő nem jó. Mennek is mindnyájan, széjjel a legények, veszik a többi lányt, s ültetik szekérre. Már estébe hajlik, amikor egy szegény, kopott vándorlegény odaáll Cicelle hosszú szekeréhez s mondja az apjának: — Eladó a lánya? Néked nem, te szegény, én is szegény va-24 múltból mentő sajka új nyarat ígérő Spencer monizmusán egy test egy szív íja a feszülő ösztönt ésszé tetté írja egyetlen röppályán ok okozat násza szétugrasztott nyájak terelő kanásza gyök — feleli az apa. — Cicellének sincs más, csak két dolgos karja. — Hagyd ezt, öreg — szólt a legény, azt mondd meg, hogy mi az ára? — Mit kínálsz érte? — Három zsák semmit — kiáltja a vándorlegény — meg jómagámat. Éppen hozzám illik! Neki sincs semmije, nekem sincs semmim, de három zsák semmi már bizony valami. Annyira, hogy ezen nem veszünk majd össze. Ö dolgozik, én dolgozom, megtöltjük a zsákot s így lesz majd valamink. Reánéz az apja, szép karcsú lányára, látja, nagyon látja, hogy annak a lánynak bizony kedvére van a szép vándorlegény. Nevet egy jó nagyot a bajusza alatt, s belecsap a legény markába: — Jól van, én nem bánom, legyen a tiéd Cicelle! Hanem, ahogy kimondja, a legényből egy gyönyörűséges szép vitéz lett, csak ránéztek, máris tudták, hogy bizony nem más, mint a király legkedvesebb fia. — Ne csodálkozz, szép Cicelle! — mondta a királyfi. — Egyszer megláttalak és elhatároztam, hogy amint elhoznak a túri vásárra, hazaviszlek magammal. Tudtam, hogy nem vágyódsz gazdag, gőgös férjre, ezért öltöztem vándornak. Gyere hozzám feleségül^ ígérem, nem bánod meg. Hanem erre már Cicelle is bólogatott. Mert bizony a szép királyfi neki is megtetszett. El is határozta, hogy úgy megbecsüli, olyan töltöttkáposztát főz neki, meg olyan rétest süt, amilyet a király legfőbb szakácsai se tudnak. Így határozott, így is tett. Még az öreg király is megnyalta a lakomán mind a tíz ujját. Mert mondanom sem kell, hogy Cicelle főzte az ebédet. A vendégség meg énekelte: Gyüledelem, sokadalom, Hegyen-völgyön [lakodalom, Szép Cicelle, szép [Cicelle. SZEMES PIROSKA — 21 — Manoszlóy D.: ÁDÁMÉVA JÄTEK Rád emlékezik minden halandó halhatatlanságodba bízón rád emlékeznek a koponyák is kitépett fényivó csengettyűi a szemgödörnek az üres nyílásokba visszapörölnek hangyamászott csigolyákban emléked fehér kocsánya úszkál mint varázsló cilinderére csapódó liliomszál ahonnan tapsifülesen bújik elő az élet fehér lángtalpakon lépve hamumezőire mindannak ami volt játszott és elégett. Vége amelyből felépült a sokszoros első legelsőbbik teste Ultrahangon zúgott az elfelejthetetlen Babilon tornyait csak ezért emeltem krisztus előtti krisztus utáni krisztusok nélküli korban s mikor dór mór s egyéb díszeimmel ott hasaltam ismét a porban reményem vésője már faragta a múltat kihordó erszényt a kenguru reneszánszt Hány sivatagon át ugráltam vele oda-vissza más naprendszerekig nyúlna e kilométereket jelző bolhabetűkön írott lista oda ahonnan ultrahangon zúg az elfelejthetetlen Néha puszta kezemmel hajlítottam lapát fülem e hangok elé ilyenkor ujjaim között csiklandva játszott az istenek szakálla később gépeket szerkesztettem és ezer fogaskerékre mozgó hálókkal kapkodtam utána Lovagi páncélban harcoltam rokokó parókával táncoltam érte nyúllá rókává álcáztam magam a La Fontaine mesékbe de takarhatott csipke állatbőr bársony bizánc mozaikjai alatt flamand heverőn modern nyugágyon műszőr műbőr műdísz volt minden kelme vetkőzni vetkőzni vetkőzni biztatott az ádáméva játék hogy meztelenül gyönyörködhessek benne Koronán tiarán khán süveg rubiniján 1 I
