Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-06-25 / 13. szám
< '< __I ш > о z 5 < LO EREDMÉNYES Egy nyári délután Ella Me Carphy a Kensington Gardensben üldögélt, és közömbösen szemlélődött, amikor hirtelen ismerős sziluett bukkant fel előtte. — Jónapot, Bertie! — 'kiáltott fel, amikor a jövevény a mellette levő székre ereszkedett. — Milyen szép nyári nap, nemde? Bertie is megállapította, hogy szép nyári nap van. — Köszönet az ízléses zsebkendőkért — mondta Ella. — Éppen ilyenekre vágytam. Csak egyvalami rontotta el a kedvemet, — folytatta enyhe fintorral. Éspedig? — kérdezte félénken Bertie. Azonnal, írásban, szerettem volna megköszönni az ajándékot — szólt Ella, és Bertie fölött elsötétült az ég. — Tudod, milyen az édesanyám mentegetőzött. — Minden levelemet felbontja, és ha rájönne, hogy valakit megajándékoztam, legalább tizenöt napra lenne beszédtémája . . . — No de mégis . . . hisz már húszéves vagy — Csak szeptemberben leszek húsz ellenkezett Bertie. — Ha valaki tizenkilenc éves és nyolc hónapos, — jelentette ki Ella, — az ugyanannyi mintha húsz éves lenne, és egy húszéves ifjúnak már nem ellenőrizhetik a levelezését. . . — Hát igen, igen, ez így lenne rendjén, dehát nincs mindig úgy, ahogy kellene. Anyám minden levelet felnyit, bárki is legyen a címzett. Ez nagyon kellemetlen, de hiába. — A helyedben megtalálnám a módját, hogy ne tegye többé — mondta Ella merészen, és Bertie úgy érezte; tökéletesen igaza van. — Mi bajod? — kérdezte Clovis barátjától, Bertietől, amikor egy délután összetalálkoztak. Miért kérded? Mert olyan tragikus ábrázatot vágsz. Talán Ellának nem tetszettek a zsebkendők? Bertie megmagyarázta a helyzetet: — Eléggé kellemetlen, tudod, amikor egy lány mindenfélét szeretne közölni az emberrel, és nem meri a levelet elküldeni . . . Soha nem értékeljük a boldogságot, ha már megvan — szólt Clovis. — Ne viccelj — dörmögött elégedetlenül Bertie. — Nem találnád az esetet olyan érdekesnek, ha a te anyád bontaná fel a te leveleidet ... — Azt találom érdekesnek, hogy nem teszel ellene semmit. — Mit tegyek? Már annyiszor kértem ... — és otthagyta Clovist. Néhány nappal e beszélgetés után, Bertie Heasant címére levél érkezett, amelyet kedves mamája kapott kézhez. Mrs. Heasant egyike volt azoknak a lényeknek, akiket csak a mások dolga érdekel. A levelet mindenesetre kinyitotta. „Drága Bertie — olvasta —, azt kérdem magamtól, lesz-e bátorságod a tett elkövetéséhez? Ne tétovázz, meg kell /tenned! Ne feledd az ékszereket! Ez csak részletkérdés, de tudod, hogy engem a részletek is érdekelnek. Örökké a tiéd: Clotilde. Anyádnak ne említs. Ha kérdez tőled valamit, esküdj meg, hogy soha nem hallottál rólam.“ Mrs. Heasant évek óta buzgón kutatott Bertie levelezésében valami nyom után, ami fia feslett életéről, vagy szerelmi kalandjairól tenne tanúságot. Hogy valaki, akinek olyan exotikus neve van, igy ír Bertienek: örökké a tiéd, ez már magában véve is eléggé izgató, de méghozzá az ékszerek említése, és a tett elkövetése? Mrs. Heasant regényekre, színdarabokra emlékezett, ahol ilyesmi előfordult, de hogy a saját családjában . . . ! Bertie csak egy óra múltán tért haza, de húgai otthon voltak, és Mrs. Heasant elhatározta, hogy nekik önti ki a szívét. — Bertie egy kalandornő áldozata! — kiáltotta. — Clotildenak hívják — fűzte hozzá magyarázatképpen. Amikor Bertie hazaérkezett, anyja már minden lehetőséget mérlegelt. A lányok úgy gondolták, hogy fivérük inkább gyenge jellemű, mint romlott. — Kicsoda az a Clotilde? — ez volt Mrs. Heasant első kérdése, amint Bertie betette a lábát a házba. Bertie kijelentette, hogy ilyen nevű nőt nem ismer, majd keserű kacagásban tört ki. — Milyen jól megtanultad a leckét! — kiáltott Mrs. Heasant, amikor rájött, hogy Bertie minden felvilágosítást megtagad. — Nem ebédelsz, míg be nem vallasz mindent! — zúgolódott Mrs. Heasant. Válaszul Bertie bezárkózott a szobájába Egy óra telt el így, amikor a második levél is megérkezett. „Saját kezébe" — írták a borítékra, és Mrs. Heasant úgy vetette rá magát, mint egy kiéhezett kandúr a jó kövér egérre, Ha új szenzációkat remélt, e reményében nem csalatkozott! „Hát mégis megtetted!" — közölte a levéb író. — „Szegény Dagmar. Most, hogy mái nincs többé, szinte sajnálom. Szenzációsan kihúztad magad a csávából, kis szörnyetegem, a személyzet meg van róla győződve, hogy megmérgezte magát. Nem lesz semmi baj! De azért a nyomozás befejeztéig ne nyúlj az ékszerekhez! Clotilde." Szegény Mrs, Heasant-nak már alig volt annyi ereje, hogy fia ajtaján dörömböljön. — Nyomorult! Mit tettél Dagmarral? — Nos, ez esetben Dagmarról van szó — felelte Bertie könnyedén. — A legközelebbi Géraldine lesz. — Nyomorult! Clotilde levele mindent elárul! Elárulja azt -is, kicsoda tulajdonképpen Clotilde? — kérdezte Bertie. — Annyit hallok már róla, hogy magam is kíváncsi lennék rá. Komolyan, ha nem hagyja abba, anyám, kénytelen leszek orvoshoz fordulni. Csak nem gyanúsít azzal, hogy háremet tartok? — Talán én találtam ki a leveleket? — ájuldozott Mrs. Heasant. — És az ékszerek, és Dagmar, és az öngyilkosság tézise? Bertie, az ajtó másik oldaláról semmiféle felvilágosítást nem adott. Este újabb levél érkezett a címére. Tartalma Mrs. Heasant-nak megadta a felvilágosítást, amit fia már úgyis kitalált: „Kedves Bertie — szólt a levél, — remélem, nem okoztam nagy bajt a leveleimmel, amelyeket Clotilde néven küldtem neked. Egyszer említetted, hogy nálatok valaki felbontja a leveleket. Nos, egy kis szórakozást akartam szerezni az illetőnek. Ez az eredményes »kezelés« remélhetőleg meghozza a gyümölcsét. Barátod: Clovis." Mrs. Heasant csak futólag ismerte Clovist, de most félni kezdett tőle. A sorok között nem volt nehéz olvasni. Elképedten ment újra Bertie bezárt ajtaja elé: — Egy levél Miss Sangrail-tól. Ostoba tréfa volt az egész. Ö írta a többi levelet is. Nos, hol vagy? Bertie végre kinyitotta az ajtót; kalapban és kabátban volt. — Megyek, felkeresem az orvost, hátha tud segíteni. Biztos, hogy tréfa volt az egész, de ki hisz el egy ilyen történetet, gyilkosságról, öngyilkosságról meg ékszerekről? — De hát mi egyebet gondolhattam volna? — sóhajtott Mrs. Heasant. — Mindenesetre, felkeresem az orvost szólt Bertie. Tudta, most vagy soha. Anyja is tudta, ha ez a történet elterjed, menthetetlenül nevetségessé válik. Minden áldozatra kész volt, hogy a botrányt kikerülje, — Soha többé nem nyitom fel a leveleidet — ígérte. És Clovisnak azóta nincs jobb barátja Bertienél. L. A. fordítása Nemzedékek Két év alatt elérte, hogy megbecsülték. Hónapok óta nem mondták cigánynak, a háta mögött sem. Az emberek megszokták, meg is kedvelték. Két nehéz esztendő volt, saját magának is rendhez kellett szoknia. Decemberre néhány nap szabadsága maradt, a művezetője ajánlotta, hogy vegye ki. Mindenkitől elbúcsúzott. Szülei messze vidéken laktak. Sok órát vonatozott, amíg odaért. A falun keresztül nekivágott a dombnak. Amikor az utolsó házat is elhagyta, belegázolt a mély hóba, arcát a szélnek tartotta, hosszan elnyújtott hangon énekelt. A cigányok külön telepen laktak, a falutól fél órányi járásra. Már régen járt otthon, most, szinte az idegen felfedezésével bámészkodott a hótakaró alatt kemencének tűnő kalyibák kicsinységén. Amikor belépett, szemének orrának sok időre volt szüksége, amíg a homályt, s a nehéz szagokat megszokta. Rögtön feltűnt neki, mennyire megsoványodott az apja. Az üdvözlések s beszámolók után alig várta, hogy kettesben maradhassanak. Az öreg nehezen nyilatkozott, végül megvallotta, hogy nem tud beleilleszkedni a világ új rendjébe. A régi vásárok lármája, a füvön felhizlalt lovak nyerítése hiányzott. De éppen úgy a sok pénz egyszerre, s nélkülözte a vásárokat követő áldomásokat is. Sokáig tűnődött apja sorsán. Még éjszaka is fel-felriadt, s az öreg szuszogását hallgatta, mintha attól félt volna, hogy e megnyilatkozása után megszökik előle. Másnap azt kérdezte: Mit szólna, ha a gyárba bevinném? A gyárba? — kérdezte az öreg elgondolkozva. Mocskos pipát szívott, annak a füstjébe temetkezett. Elbeszélte, hogy milyen a gyár. Az öreg, mintha oda sem hallgatott volna. De ő már látta, hogy soha ilyen nyugtalanság nem volt benne. Négy nap múlva, amikor elbúcsúztak, csak annyit mondott: — Ha majd megírom, jöjjön! — S ez már úgy hangzott, mintha egyezség lett volna. Aztán sokáig nem merte megemlíteni a művezetőnek. Ahogy otthon a többieknél értékesebbnek érezte magát, itt, idegenben, olykor még elfogta a szorongás. Sok töprengés után végre elmondta. A művezető a vállát vonogatta. — Megéri az öregnek? Én nem bánom. Rakodónak eljöhet. Még akkor este megírta a levelet. Két hét sem telt el, az öreg felutazott és beállt a gyárba. Mindenkinek elmondta, hogy ó kinek az apja. Ezért barátságosabban is fogadták. Az öltözőben sem zártak be előtte semmit, mint ahogy kezdetben a fiával tették feltűnően. 10 Az öreg nehezen szokott a munkába. Többször előfordult, hogy rakodás közben történetekbe kezdett, amire a többieknek nevetniük kellett. A művezető szigorúan rászólt, az öreg meg sértődötten dünnyögött a foga között. A hónap végén az öltözőből eltűnt egy szappan. Ügy, ahogyan a gazdája a piros műanyag tokba csomagolva a pádon hagyta. Az emberek bosszankodtak rajta, de az egésznek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Nem is sokára, valakinek a rossz bakancsa hiányzott, aztán húsz forint. Az öltözőben megdermedt a hangulat. A tréfák elhallgattak, mindenki komoran igyekezett, s ha fürödni ment is, fél szemmel a holmiját figyelte. Senki nem gyanúsította a másikat, egyetlen név el nem hangzott. Csak azt látta egyszer, hogy ha a szekrényhez ment, egy ember odaállt, s megvárta, amíg felöltözik. Vagy, ha a táskáját csomagolta, motozó tekintetek figyelték. Félni kezdett. Benne is motoszkált egy gondolat, de még kimondani nem merte. Egy este végül kihívta az apját a szállásról. A vasúti töltésig vitte, hogy a beszélgetésüket senki meg ne hallja. — Hová tette a szappant? — kezdte mindjárt, s alig tudta fékezni az indulatokat. Az öreg szánalmasan vinnyogott. — Mondja csak! — szólt rá keményen. A cipőt is! A pénzt is! Az apja tátott szájjal lélegzett. — Megmondasz nekik? — kérdezte ijedten. Ezt a hangot és ezt az arcot jól ismerc te. Még, amikor közöttük élt, látta ezt a megdöbbenést, amikor tettüket felfedezték. Valamit megtenni elszántak voltak, de leleplezéskor az ijedtség megbénította őket. — Mit gondolt? — kiabált haraggal. — Ezek az emberek nem kupecok, akik magát becsapják, s maga is úgy csalja őket, ahogyan tudja! Az öreg felnézett az égre. Peckes felhők terpeszkedtek sötéten, mint hajdani, vásáros kereskedők. „Fene a bőrödet, cigány!“ — hallotta, mintha az előbb ordították volna a fülébe. Hirtelen mozdulattal a kabátja béléséhez nyúlt, felszakította. Elővette a pénzt, meg a szappant, s a fiának nyújtotta. — A cipőt eladtam. Ez a pénz, meg ■ szappan. A tartóját az Ilusnak akartam. A fia elvette, s most nehezedett rá a gond: hogyan adhatja vissza? Szúrósan nézett az apjára. — Soha többet! Értette? Én nem akarok futó cigány lenni, s kalyibában lakni! Az öreg nem értette a fiát. Ö már megkövesedett abban, hogy szereznie kell Amit tud, s ahonnan lehet. Csak azt látta, hogy a másik mérges, s ha a többieknek megmondja, elláthatják a baját. — Menjünk haza! — mondta a fiú. Tágra nyitott orrcimpákkal lélegzett. Boldog volt, hogy az apjának leckét adhatott. Nem készült rá, ösztönösen tette. Aztán arra gondolt, hogy az embereknek meg kellene mondani úgy, ahogyan történt. És türelmet kérne. Az öreg szomorúan baktatott. Kiszakított kabátbélésébe belekapott a szél SIMON EMIL
