Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-06-11 / 12. szám
Hét óra. És hirtelen az az érzésem, hogy nem Jön, nem Jön, nem jön... különben ... mindegy. Hiszen az egésznek semmi értelme. Miért is adtunk egymásnak találkát? De azért.. . mégis itt maradok. Sokan várnak velem együtt a postaépület előtt. Bizonyára valakire .. . mint én is. Igen, ez a „garbso“, a korzózás órája. A Gastellana kiskocsmáinak teraszai zsúfoltak, mint mindig. Az Alcalán jönnek-mennek az emberek. Fiatalok csoportjai négyszer-ötször is megkerülik a körutat. Szívesen ülnének le egy teraszon: de nincs pénzük, hogy rendeljenek valamit. Nekem ezen az estén szerencsém van. Meghívhattam. Kérdés, eljön-e? De talán... jobb is lenne, ha nem jönne el. Szépen hazamegyek a kis szállóba, előveszem a „História del Gorazon“-t, amelyet Pacotól kaptam kölcsön és amelyet még nem fejeztem be, s nyugodtan olvasom majd. Ha negyed nyolcig nem jön — hazamegyek. Ha mégis eljönne — a legnehezebb lesz valamiről beszélgetni. Mert ez rettenetes —■ beszélni kell és még hozzá — szellemesen. Tegnap még könnyen mentek a dolgok. Amikor Andressel a kávéházhoz értünk, ö barátnőjével annál az asztalnál ült, amelynél Andres barátai. Mellé ültem. Beszélgettünk. De lassan besötétedett, fizettünk és hazafelé indultunk. Az utcán bátorságot kaptam és megkérdeztem: ÍNem láthatnánk egymást holnap? — Jó — mondta, és csak ebben a pillanatban tudatosítottam, mit is tettem. Boldog voltam, mert igent mondott. Nézem az órát. Hét óra 12 perc. Még öt perc és indulok. Hát persze, jönni fog. Későn jön, mint mindenki, mindig. Kiveszem a zsebemből a cigarettatárcát, kiválasztok egy cigarettát és rágyújtok. Ebben a pillanatban látom: jön. Jön a Castellana felől. Ű az? Igen, ő. Sokkal szebb, mint amilyennek gondoltam. — Jónapotl — Jónapot! — Kicsit késtem, nem? — Nem, nézzük csak ... ellenkezőleg, egészen pontos vagy ... — Hagyjuk ... nem szeretek késni, de Nem kell mentegetőznöd . . . nem érdemes ... nem is vártalak korábban . . . Nevet. Rámnéz. Én is ránézek. Sokkal szebb, mint gondoltam. Mint tegnap, szürke szoknyát visel, piros pulóvert, alatta a fehér ingblúz . . . tiszta, szép, fiatal. TIzenkilenc-húsz éves leihet. — Mit csinálunk? Vállat von. Nem tudja. Tényleg, honnan is tudná? — Itt minden zsúfolt. Ha akarod, menjünk valahová, ahol leülhetünk, jó? Jő, nagyon jő. Elindulunk. És most: miről beszéljek? Hogy vagy? — kérdem végül. Megvagyok... Jól? Jól. A fehér 'kesztyűs rendőr int, átmehetünk az úttesten. — Úgy hiszem, Doloresnek hívnak, nem? — Igen. Nem tudtad biztosan? — Nem nagyon emlékszem a nevekre. Nem baj. Téged meg Diegónak hívnak, ugye? — Pontosan! — Főiskolás vagy. — Igen. — Mi akarsz lenni? — Még nem tudom. Nevet, úgylátszik, nagyon szeret nevetni. Okkal, ok nélkül, nevet és nevet... talán azért, mert jól érzi magát, mert azt várja, hogy udvaroljak neki... — És te? — kérdem én. — Én? Én . .. nem tanulok már. — Dolgozol? — Néha. — Mit? — Ami éppen akad. Nem érdekes . Most... most beszélhetnék a tanulmányaimról. Könnyed téma, de nem érdekes. És a legrosszabb az lenne, ha ezzel untatnám. Doloresnek elég hosszú a haja: sűrű és fényes, bronzos árnyalattal. Természettől hullámos. Előveszek egy cigarettát. Honnan ismered Andrest? — kérdem. — Andrest? Tulajdonképpen nem is ismerem. Merchével, a barátnőmmel voltam, tudod . . — Igen. Rámnéz és kacéran mosolyog. — Miért kérded? — Csak úgy, — mondom, szintén mosolyogva. — Csakhogy éppen mondjak valamit. Kérdőn néz rám. Nagyon csinos. Minél többet nézem, annál szebbnek találom. Az egyik teraszon szabad egy asztal. Nézd, — mondom, — szabad asztal, leülünk? — Igen, nagyon szívesen. — Mit iszunk? — Nem tudom. Valami frissítőt. Szomjas vagyok. CARLOS LARRA: % 1 Én is. Sört rendelek, jó lesz? Nagyon jó. — Nem innál szívesebben valami más italt? 1 — Nem, nem. Jó lesz a sör. Igazán? Nem kérsz mást? ... Komolyan, nagyon szeretem a sört Hívom a pincért, megrendelem a sört. Ülünk a kis fotöjökben és figyeljük a körülöttünk hullámzó tömeget. Valami másról kellene beszélni. Szeretném megismerni az életét. — Beszélj magadról, az életedről. — Az életemről? — néz rám csodálkozva. — Igen, igen, semmit sem tudok rólad. Mesélj ... — Az életem cseppet sem érdekes, tudod ... inkább te mesélj... Bizonyára többet tudsz mondani mint én. Csalódsz. Tanulok, egy kis szállóban lakom, a szüleim Oviedoban élnek. Ez minden ... nem sok, amint látod. Mit tanulsz? — Valamit, ami semmire sem jó: filozófiát. — Ugyan! — és nevetni kezd. — És mik a terveid a jövőre nézve? A pincér hozza a sört és két poharat. Ha befejeztem a tanulmányaimat? Ki tudja? Elmehetek tanítani... Egy korty sört iszom. Dolores is kortyolgatja és nevetgél mellette. Jó természete lehet. Annál jobb ... Emilio és Juan sétálnak el mellettünk, meglátnak és megállnak. — Salut. — Salut. — Sétáltok? — Sétálunk, és te? Látod, éívezem a friss levegőt. Nagyon nézik Dolorest. Szeretnék, ha bemutatnám őket, és aztán egyszerűen leülnének hozzánk. Hozatnának sört és udvarolnának Doloresnek. De nem mutatom be őket. Juan, a merészebbik, mégis Dolores felé fordul: — Kénytelen vagyok magam bemutatkozni, ha ez a mihaszna nem mutat be: Juan Alvarez Costa, szolgálatára. Dolores mosolyog és kissé megbiccenti a fejét. Juan nem tudja, mitévő legyen. Emilio karonfogja és végül is ő szólal meg: — Jó estét, a viszontlátásra! — A viszontlátásra! — búcsúzom en is. Elmennek. — Ne haragudj, hogy nem mutat- 1am be őket. Jó fiúk, de nem szerettem volna, ha melléd ülnek. — Nem? Miért? — kérdi Dolores csodálkozva. Ránézek. Egy kissé sovány, de szép, nagyon szép, szeme csillog. — Mert egyedül akarok lenni veled. Dolores nem néz rám, a sétálókat figyeli. Nemsokára megszólal: — Későre jár. — Sietsz? Nem. Nem sietek. Remek. Akkor hát... együtt vacsorázhatnánk? ... — Vacsorázni? Nem, nem, ez lehetetlen . . . sző se lehet róla. Nyolc nap telt el azóta. Kétszer láttam Dolorest a nyolc nap alatt. Van valami körülötte, amit nem értek. Néha hirtelen szomorú lesz, és bár azt mondja, nem siet, egyszerre mégis sürgős a hazamenetel. Nem értem. Most várom — meghívtam vacsorára. Sokáig kellett kérnem, míg elfogadta. Magam is csodálkoztam rajta, hogy végre beleegyezett. Néhány perc múlva itt lesz, megiszunk valamit, sétálunk egy kicsit, mint minden madridi vacsora előtt. Azután elviszem egy jó kis étterembe, a San Jeronimo utcába. Nem nagyon drága, de elég jó hely. Nem vagyok vele tisztában. Ügy veszem észre, hogy rokonszenves vagyok neki, és mégis ... mintha mindig távol lenne tőlem. Soha nem beszél a családjáról Tudcm, hogy a szüleivel él és számtalan testvérével. De ez minden, amit megtudtam róla. — Jó estét. — Jó estét. A szürke szoknyáját viseli és a piros polóverét. Soha nem láttam rajta mást. Kérsz valami frissítőt? Nem kérek. Menjünk vacsorázni? Menjünk. Elhagyjuk a kis teraszt, ahol vártam )rá. Kellemes séta után belépünk az étterembe. Dolores félénken néz körül. Sarokasztalt választok, így zavartalanabbul lehetünk együtt. Leülünk. Rágyújtok iegy cigarettára. Dolores, nagyon komolyan, mindent megfigyel, tágra nyitja a szemét. Olyan mint egy kisgyerek. Mintha még sose lett volna étteremben. — Mit szeretnél vacsorázni? — kérdem, és átnyújtom neki az étiapui. Nem tudom — mondja — mindegy ... teljesen mindegy ... — Nem nagy a választék, de jól főznek. Mit kérsz? Húst, halat, rizszsel, babbal? Nagyon jó itt a borjúsült is. Kérsz borjúsültet? — Igen ... — De hát válassz magad . .. — Igen, igen, amit mondtál — Borjúhúst? — Igen. — Jó. És előételnek? — Előételnek? Semmit... nem vagyok éhes... — Csak ne szerénykedj. Meghívtalak, hát meghívtalak. Nos . .. majd meglátjuk. Tehát borjúsült burgonyával és előtte ... levest vagy rizottót — válaszd ki, ami szeretsz ... — Hát akkor ... rizottót... — Rizottót? Nem kérnél valami mást? Dolores zavarban van. Végül megszólal: — Nem, nem, rizottót kérek. Megjelenik a pincér. Rizottó és két borjúkotlett sültburgonyával .. . Sosem gondoltam volna, hogy Dolores ilyen félénk. De . . . annál jobb. Így több lesz az önbizalmam. — Milyen a rizottó? Finom — feleli Dolores. Bort töltök a poharába. — Nem, nem, sohasem iszom bort, Lecsípek tőle . .. — Egy pohár bor még senkinek sem ártott meg. Hogy az igazat megvalljam, nem bánnám, ha egy kicsit a fejébe szállna a bor. Igazán nem iszol soha bort? — Igazán. — És otthon? Az apád, a fivéreid? — Azok sem. — Azok sem? És miért? — Nem tudom. Nálunk senki sem iszik bort. Gyorsan eszi a rizottóját, mintha sietne valamiért. Néha rámnéz, olyan a nézése, mint egy riadt őzé. — Mit csináltál egész héten? — Semmit... semmi különöset — Nem voltál moziban? — Nem. Amióta veled voltam, nem voltam sehol. Jön a pincér a kotlettel. Ebben az étteremben kitűnő a kotlett. Dolores olyan megbűvölten néz a tányérjára, mintha kígyót látna kotlett helyett. — Mi bajod? Nem tetszik? Biztosíthatlak, hogy kitűnően készítik ... Dolores összeszedi magát: — Nem, nem azért... de ... olyan sok ... nem tudom ... nem bírom én még soha ennyit. .. egymagám nem bírom ... Megdöbbenve látom, hogy sír. Sír! Dolores sír, fejét az asztalra hajtva, kétségbeesetten zokog. Megbolondult? De hirtelen, mintha villám sújtott volna, megértek mindent. És szeretnék meghalni a szégyentől. L. A. fordítása
