Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-06-11 / 12. szám

ши©

Felülről úgy tűnt, mintha egy tréfás manó kétszázhuszonnégy, tető nélküli házikából összeállított mesevárost varázsolt volna az áttetsző kupolájú, hatalmas kiállítási csarnokba. Pedig a színpompás kirakatsoron kívül, ahol nagyszemü babák és furfangos Játékállatkák, műszaki játékcsodák tetszették magukat, minden kirakat és „utcarészlet“ a reális életet tükrözte, amely egyre szigorúbb követelményeket szab a közszükségleti iparcikkeknek.

Brnoban tizennégy napos találkát adott egymásnak a vásárlóközönség a kisipari termelőszövetkezetekkel, a helyi gazdálkodási üzemekkel a nemzeti vállalatokkal. Az eddigi gyakorlattól eltérően a kiállított tárgyak legtöbbjét meg is vásárolhatták az érdeklődők. A „Brno 85“ kiállítás minden napját a nagy érdeklődésnek megfelelő mozgalmas emberforgatag jellemezte, divatbemutatók, kulturális rendezvények, gyermeknapi ünnepség tették vonzóbbá.

A hatalmas Z-pavilonban berendezett tető nélküli üzlethelyiségek százai és kiállítási termei a kisipari termelőszövetkezetek gyártmányait mutatták be. A további kilenc pavilonban a helyi gazdálkodás százhúsz üzemének képviselői állították ki újdonságaikat, de a ruházkodási, lakáskultúra, fehérnemű, villanyégők különálló pavilonjaiban is a látogatók ezrei hullámzottak. A termelőszövetkezetek és minden iparágnzat dolgozói „szaknapokon“ tárgyalták meg közös problémáikat, további terveiket. A cégek legtöbbje nemcsak a vásárlóközönség véleményét tudta meg ezen az országos méretű kereskedelmi vetélkedésen, de a külföldi szakemberek szerződéssel pecsételt elismerését is.

A Michalovcei Egyesített Kisipari Termelőszövetkezet műszalmakalapjai és táskái nemcsak a mi asszonyainknak tetszettek. Ausztrália, Franciaország és Ausztria képviselői is komoly érdeklődést tanúsítottak az ízléses gyártmányok iránt. A dél-csehországi Ledenicei Bútorkészítő Szövetkezet ötletesen megoldott, szép kivitelű gyermekszobája a svéd gyermekeknek is örömet szerez majd, hiszen 1200 berendezésre szól az évi rendelés.

Világító töltőtoll, kézi porszívó, indián gyermeksátrak, női bőrkosztüm, műanyag-redőny és fonott bútor, újfajta kovral szőnyeg és műanyag függöny, villannyal hevített munkaöltöny — a termelőüzemeink leleményességének termékei. Egyúttal reménytkeltő jele annak is, hogy rugalmasabban reagáljunk a dívatújdonságokra, a műszaki haladás követelményeire.

Most már bel- és külkereskedelmünkön a sor, hogy az 1986-os év tervei és áruegyezményei a kiállításon végzett piackutatás alapján valóban a vásárlók igényét és szükségletét tükrözzék. Elvégre ez lenne a „Brno 65“, árusítással egybekötött közszükségleti ipari kiállítás legeredmémtocnhh 1/nnbnáf nlAbonnio

UJbObUU, nuuniui UlUUUU^jU.

KRPELÄN MAGDA

A michalovcei szifcvetkezet divatos műszalma készítményei ► ►

APragodév gyártmánya a színes tűzéssel díszített sportos le*ny-ruha „

A műselyem kislányruha dísze az egyszínű szegőzés és zsebfedők _

A Ledenicei Szövet kezet „S-B6“-os gyér mekszobája egy szék Tényből, emeletes ágyakból, egy szék rénysorból és két illőkéből áll. Ara B200 korona ■4-4-4

A szövetkezetek a legkülönbözőbb lám pákkal és világító testekkel lepték meg a vásárlókat 4 4

Az Uhersky Brod I Népművészeti Sző vetkezet bútordarab |ait az UVA, a bú torüzlete'k és a prá gai Blla Lábút áru sítja

Ködös úton

A prágai „Galanterie“ készítménye az ötletes, három táskából álló együttes, melynek bőröndjét egy hosszúkás, lapos kis táskává lehet összerakni

к

Kora tavasszal a Kelet-Szlovákia-i kerületben volt hivatalos dolgom. Egy barátságtalan, sötét reggelen indultunk útnak Rozsnyóról. Már dél jelé járt az idő, de a köd még mindig nem akart fölszakadni. Lassan haladtunk a kocsival, nem ismertük a vidéket és nem tudtuk pontosan, hol is van az X-ékhez vezető letérő. Az úton vékony kis alak bontakozott ki előttünk a ködből. Az árok mellett kitaposott keskeny utacskán botorkált. Mikor megközelítettük, úgy láttam, kissé biceg.- Álljunk csak meg — mondtam. Kérjünk felvilágosítást ettől a kisfiútól. Valószínűleg idevaló és ismeri a környéket.

A lefékezett kerekek susogva álltak meg a fiúcskának vélt alak mellett, aki leány volt, és meglepődve nézett ránk. Lecsavartam az üveget.

— Nem vagyunk ismerősek ezen a vidéken ... X-éket keressük, úgy tudjuk, hogy lakásuk a falutól egy kissé távol esik .

— Ismerem őket — mosolyodott el a leány. — Minden nap elmegyek előttük, ugyanis még vagy másfél kilométerrel távolabb lakom tőlük. Én itt az ösvényen betérek, mert ezzel rövidítem az utamat, maguknak valamivel tovább kell hajtaniok, a Saca irányát jelző tábláig, ott balra fordulva, aztán egyenesen odajutnak.

— Üljön be, elvisszük legalább X-ékig, — ajánlottam fel. Olyan vigasztalanul sivár volt a szitáló ködlepte táj, hogy borongás fogott el a gondolatra, hogy ennek a kislánynak még kilométereket kell gyalogolnia.

— Sáros vagyok — szabadkozott. Ormótlan gumicsizmáján megtapadt a latyak. Aggályoskodása valóban indokolt volt. Kíváncsi lettem, honnan jöhet, mióta gyalogol így. Föltámadt bennem az érdeklődés élete, sorsa iránt, ami olyan gyakran kerít hatalmába idegen emberekkel való találkozásaim során.

Újságpapírt adtam neki, amivel nagyjából megtisztította a csizmáját, a papírt meg az árokba hajította, aztán beszállt a kocsiba. Jóleső érzéssel dőlt hátra az ülésen. Fiatal, üde arca nem tévesztett meg, elcsigázottnak látszott.

Elértünk az útjelző táblához és mikor már egyenesben voltunk, megkérdeztem:

— Említette, hogy minden nap X-ék előtt megy el. Csak nem munkába gyalogol ennyit naponta?

— Talán egy hete, amióta otthon lakom, mert édesanyám nem hagyhatja el az ágyat. De kell majd találnom valami megoldást ... — Szemöldökét összeráncolva nézett maga elé, hüvelykujja hegyét gyerekes mozdulattal keményre vont ajkai közé szorította. — Jár ugyan autóbusz, de nekem nem a legalkalmasabb időben. Apám és a bátyám reggel és este váltják egymást anyám ágya mellett, én meg így napközben, ha ráérek — tette hozzá csendesen, mintha inkább csak magának beszélne.

Tapintatlanság lett volna kíváncsi kérdésekkel tovább tudakozódnom. Ezt a szinte még gyerek-lánykát súlyos gondok nyomhatják. Talán megnyílna, beszélne magától is, ha lenne időnk, de feltűnt néhány ház körvonala, kutya ugatása hallatszott, megérkeztünk.

Az autózúgásra és vendég-jelző csaholásra kinyílt a ház ajtaja, s fekete, vállra kapott kendő felett korom színű hajtömeg jelent meg, fekete harisnyák, s a sok feketeségben harminckét fehér fog villogott.

Ilonka! — intettem s máris nyomogattam az ajtó kilincsét.

Ilonka kecsesen kerülgetve a sarat, a kocsihoz jött. Az üdvözlések után mosolygó csodálkozással fordult kis kalauzunkhoz.

— Emiké, hát te hol veszed itt magad? Ütitársunk derekas ellenállást fejtett ki,

mert Ilonka mindenáron őt is be akarta tessékelni a házba. — Ha már ebédre nem tudsz maradni, igyál meg legalább egy csésze teát. — Sajnáltam, hogy a kislány Пет állt kötélnek, hanem mikor megtudtam, hogy ma kivételesen már nem megy vissza a munkahelyére, csak másnap hajnalban, megint felajánlottam a kocsit. Ugyanis kora reggel terebesen volt dolgunk, hajnalban kellett hogy induljunk.

A nap folyamán nem volt nehéz beszélgetés közben a csizmás kislányra terelni a szót. Megtudtam, hogy X-ék lányának iskolatársa volt, és míg nem került a szomszédos állami gazdaságba „tanyás“nak, elég gyakran összejártak. — Emiké ez alatt a két év alatt megváltozott. Igaz, hogy nagyon el van foglalva a gazdaságban, de mégis . . . Talán már egy éve is lehet, hogy utoljára ránk nyitotta az ajtót. Azelőtt mosolygós, csupalendület kislány volt, most pedig . . . Igaz, édesanyja gyógyíthatatlan beteg és most olyan állapotba jutott, hogy bizony aligha hagyja el többé az ágyat.

A beszélgetésbe Ilonka is bekapcsolódott, a maga fiatalos, heves, a problémákat könnyedén és kategorikusan elintéző módján. О valamivel többet tudott barátnőjéről,

— Az kész katasztrófa, ha egy lány zootechnikusnak vagy agronómusnak megy, egyszóval, ha a mezőgazdasági szakmát választja. De Emit erről nem lehetett lebeszélni. Most issza a levét a keményfejűségének. Igaz, hogy pályaválasztás előtt a kilencedikben — tette hozzá a tárgyilagosság kedvéért — lyukat beszéltek a hasunkba, unos-untalan agitáltak, hogy válasszuk a mezőgazdaságot, micsoda jövő, milyen előnyök, hiszen tudjátok, hogy ha madarat akarnak fogni, szépen énekelnek. Eminek nem kellett sokat beszélni, ő ment volna anélkül is, mert valóban szerette azt a munkát. Elhallgattam néha, amint terveket szőtt,

amint az elképzeléseiről beszélt, emlékszem a lelkesedésére, amikor befejezte az iskolát és ■ ide helyezték őt, közel a falujához. „Annyi új, érdekes lehetőség van a mezőgazdasági munkában, hogy csodákat lehet művelni“, mondta és példákat hozott fel, de már rég elfelejtettem, miről beszélt. Azt hiszem, szakképzettségével együtt, nem fogadták olyan lelkesen, mint amilyen lelkes állattenyésztőnek indult . . . Nem mondhatom, hogy sokat panaszkodott, inkább teljesen elhallgatott, elmaradt.

— Talán bántja, hogy elképzelései illúziók voltak csupán, vagy túl nehéznek bizonyul a munka, lehúzza, kimeríti — jegyezte meg Ilonka mamája. — Dehát az ilyesmibe akármilyen más munkaterületen is belebotolhatik a kezdő fiatal. Mindenütt akadnak elkedvetlenítő jelenségek, ha nem magából a munkából kifolyólag, akkor esetleg a munkatársi kapcsolatokból. Sajnos, ez is sokszor előfordul. De ki győzze le mindezeket, ha nem egy friss, fiatal erő.

Aztán fordult a beszéd, de akkor már elhatároztam, hogy Emikét másnap mégis vallatóra fogom.

A köd hajnalban még sűrűbb volt, az utazás kellemetlennek ígérkezett. Az indulás kitűzött időpontja után legfeljebb tíz percet várok Emire — gondoltam, hisz ilyen időben úgyis jóval lassabban haladhatunk csak a megszokottnál. Nos — nem kellett várnom, a kislány megérkezett, pontosan indulhattunk.

Búcsúzkodás, aztán a kerekek megindultak s eltűnt a ház, a kert, a kerítés. Sötét, sűrű masszában úsztunk, csak ha göröngyre futottunk, éreztük, hogy mégis az anyaföld van alattunk. Talán a külvilágtól való teljes elzártság különös hangulata tette, talán az is, hogy néha felgyülemlett keserűségünket szívesebben bízzuk teljesen idegen emberre, mint ismerősre, arra a kérdésemre, hogy mikor végezte az iskolát,

Emi szívén megnyílt a zsilip és beszélni kezdett

— Hatvankettőben érettségiztem Palárikovon, utána idehelyeztek „Keletre“, s ez egyáltalán nem volt kedvem ellenére. Itthon, szükebb hazámban szerettem volna megmutatni, mit tudok. Az állami gazdaság, ahová beosztottak, csak öt kilométerre volt ugyan az otthonomtól, de azért mégis a gazdaságban kellett lakást szereznem. Az „öreg tanya“ vezetésével bíztak meg. Már az elnevezés sejtetni engedte, hogy valami elhanyagolt egységet kapok. Hát bizony valóban nyomorúságos tanya volt. Igen, csak „volt“. Az ottani állatgondozók is valahogy furcsa teremtéseknek látszottak. Barátságtalanul fogadtak, és az is megtörtént, hogy egyikük vasvillát emelt rám.

Mennyit kellett mérgelődnöm, kínlódnom, míg felfogták, hogy másképpen dili megfogni a munkát, ha jobb eredményeket akarnak. Azt szerettem volna, értsék meg. egy vagyok közülük, nem csak azért állok ott, hogy dirigáljak, parancsokat osztogassak. Nem átallottam akármelyik munkásomat helyettesíteni, ha szükség volt rá.

Az autó gyengén megbillent, oldalra húzott, aztán megállt. Defektet kaptunk. Ez legkevesebb fél órai ácsorgást jelentett az országút mentén. Emi gyalog akarta folytatni útját, de mikor megnyugtattuk, hogy igazán nem tart fél óránál tovább, míg újra menetképesek leszünk és leviszszük őt egész a tanyáig, tehát mindenképpen előbb ér oda, mintha gyalog menne — megnyugodott.

— Pontos akarok lenni ebben az utolsó pár hétben, amíg ott vagyok, s ha lehet, mindent még jobban csinálni.

— Megválik a helyétől? — érdeklődtem. Bólintott.

— Éppen ma két éve, hogy elkezdtem ott a munkát. 1959-től, amíg én oda nem

kerültem, hét vezető váltotta egymást, akik közül aki a leghosszabb ideig tartotta magát, az is csak egy teljes évet bírt ki. Sokat próbáltam ez alatt a két év alatt, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt semmi örömöm. Mert igenis, voltak eredményeim, szép eredmények, s az ilyesmi nagyon jóleső, tiszta, felejthetetlen öröm. Aki utánam jön, lesz már miben gazdálkodnia, nem úgy, mint nekem.

Belepirult az arca, mikor sorolni kezdte az eredményeket, amelyeket jól számon tartott, mert fejből tudta.

— 1962-ben, mikor odakerültem, ötszáz hízóval kevesebbet adtak le az előírtnál. Egy évi gazdálkodásom után már csak 280-al maradtunk adósak az államnak, most pedig megvan a kilátás, hogy túlteljesítsük az évi tervet. De a tojáshozamnál is így emelkedett a tervteljesítés, még jobban, mert idén félévben már az egész tervet teljesítettük. Ezek az eredmények azt igazolják, hogy mégsem végeztem rossz munkát... De nagy hiba volt, hogy „csak“ lány voltam. Az is, hogy az első pillanattól nem nyertem meg az igazgató rokonszenvét. Én elég hallgatag vagyok, s ahogy később megtudtam, ő a bőbeszédű természetűeket kedveli. Mindenkinek szemet szúr, mennyire „kitüntet“ ellenszenvével. Az én tanyám másfél kilométerre fekszik a gazdaság központjától, s emellett még a nyári hónapokban tyúkjaimat a további három kilométer távolságra fekvő legelőn tartottuk. Messze estem hát a központtól és rengeteget kellett gyalogolnom. Kértem, vezettesse be a telefont hozzám, vagy pedig adjanak valami járművet, mert a térdem kezdett fájni. De hát erre csak azt felelte, hogy miért jöttem a mezőgazdaságba, ha nem bírok akármennyit gyalogolni. Az is nagy baj volt, amikor megtudta, hogy helyettesítettem a hízók egyik etetőjét, aki megbetegedett. Szememre hányta, hogy képzelem ezt, hová jutnánk így. Én pedig a munkát nem restellem, nem értem, miért lett volna jobb, ha a hízókat éhesen hagyom. Különben sem lesz belőlem igazi jó farmer — mondta, — amíg Emikének hívnak és nem fognak szidni és a hátam mögött kevésbé kedves nevekkel illetni. Igaz, ahhoz volt szokva, hogy a tanyán napirenden csúnya veszekedések voltak, de a jó gazdálkodáshoz én ezt nem tartottam nélkülözhetetlennek. Az igazgatóságon minden kérésemet elutasították, mindjobban megvolt kötve a kezem. Pedig ha nincs így, még sokkal szebb eredményeket is elérhettem volna. Aztán már nem is kértem, nem is javasoltam semmit . ■ ■ Egyedüli ember, aki segített, ahol tudott, aki törekvéseimet megértette, a könyvelő volt.

Űtitársam rendbehozta a defektet, sáros, olajos kezét megtörölgette és beült a volán mellé. Befordultunk a főútra. Emi elfordította az arcát, kinézett a ködbe s a szeme sarkában megcsillant egy könnycsepp. Hallgatagon vágtuk a ködöt, amelynek sötét tömege világosabb piszkosszürkébe oldódott, jelezve, valahol messze, a láthatár mögött már felbukkant a nap. Emi csöndesen újra beszélni kezdett:

— A hajnali kelések, sokszor az éjszakába nyúló munka, gyógyíthatatlanul beteg anyám, munkahelyemen a meg nem értés, napról-napra megölt valamit bennem. Ma már kevés maradt bennem abból a szép, nagy nekilendülésből, amivel a gazdaságba jöttem. Mégis, ha arra gondolok, hogy itthagyom ezt a munkát, az eredményeimet, és egy hónap múlva a söntésben csapolom a sört, mérem a bort és pálinkát, akárhányszor sírva fakadok. De hiába, felmondani kényszerültem, és két nappal ezelőtt meg is kaptam a levelet, hogy a felmondásomat elfogadták. Jövendő foglalkozásom csöppet sem vonz, de talán majd beleszokom, hiszen a férjem lesz mellettem, ugyanis néhány hónapja asszony vagyok. Amióta férjhez mentem,

az igazgató egyáltalán nem beszél velem. Állandóan érezteti velem elégedetlenségét, nem tehetek mást, el kell mennem. Tudja, milyen butául érzem magam? Mint valaki, aki elveszít valami nagyon fontosat, nagyon szépet az életéből, amire sosem talál rá többé, de hát semmit sem tehet ellene. Egy dolog vigasztal valamiképp, hogy kézzelfogható, kimutatható és le nem tagadható eredményt hagyok magam után.

Vékony kis alakja szinte eltűnt a homályban a kocsi sarkában. Ügy tűnt nekem, mint egy halomnyi ruhadarab, amelyből azonban erős sugárzású boldogtalanság árad. Egy fiatal élet, egy zátonyra futott élet. Mert nem áltatja magát ő sem azzal, hogy sebeire akár egy jó házasságban is, tökéletes gyógyírt talál. Hiszen nemcsak feleségnek készült, hivatást is választott, szíve szerintit. Az igaz, hogy társadalmunk mindent elkövet a fiatalokért, de intézményesen senkit nem lehet boldoggá, elégedetté tenni, az ilyesmi mindig emberek, munkatársak közvetlen kapcsolatán, emberi magatartásán múlik. A másik féllel nem beszéltem, lehetséges, hogy Eminek is voltak hibái, de két konkrétum mellette szól: hogy a furcsa, új módszereket nem kedvelő, vasvillát ragadó beosztottjai megszerették, a másik pedig a munkaeredmény, amit mint helyesen mondta, nem lehet letagadni.

A kocsi megállt, a bekötő úton Emi gyalog ment tovább. Még egyszer megfordult, búcsút intett, aztán vékony kis alakja eltűnt a ködben. Folytattuk útunkat, s én sokáig gondoltam még rá. Rá, és arra, hogy nem egy ilyen fiatal, lelkesedéssel induló Emi akad a mi gazdaságainkban, szövetkezeteinkben, Emi vagy Böske vagy Imre.

A köd fényleni kezdett, ritkult, a nap szívta a gomolygó páratömeget. Talán fölszakad nemsokára.

ORDÖDY KATALIN