Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-08 / 1. szám

m

m

Galambos Lajos:

— Bort hoztam tőle — mondta Rédeiné. — Jó bort, és nem novát. Tölthetek belőle?

— Mirkit ismerem. Jó gazda volt. Pénzes. Ide kell hozni. Jól tanul az unokája? Helyes. Középiskolába kell küldeni. Beszélek vele.

Katalin most szólalt meg először.

— Elmenjek érte?

— Egén — mondta Eédei Sándor.

Katalin indult mindjárt. A férfi

elkísérte az ajtóig, és kikiáltott megint a sofőrnek:

— Bila.

Bizonytalanul intett a karjával:

— Autón.

A sofőr odakanyarodott pontosan a bejárati ajtó elé. Kinyitotta Katalinnak a kocsit, hogy beszállhasson. Aztán elhajtottak.

A mindent befedő hó kékesen világított, pedig még nem volt éjszaka. S én még megijedtem tőle, gondolta Katalin, pedig hát ki tudja, mennyi dolga van, s talán csak azért ivott most, hogy egy kicsit kikapcsolódhasson.

Rápillantott a sofőrre. A gépkocsivezető mereven, elgondolkodva ült a volánnál. Néha összeugrott a szemöldöke.

— Sokat jár a Rédeiné fiával? — kérdezte Katalin.

— Eleget.

— Talán ma többet ivott a kelleténél.

— Gondolja?

— Nem tudom, elvégezheti-e itt így a munkáját.

— Abban nyugodt lehet — mondta a sofőr.

— Magát tényleg Bélának hívják?

— Bélának — mondta a sofőr. Ismeretlen eredetű feszültség ült

a vezetőn.

Aztán odaértek a házhoz. Katalin nem látta vén Mirki tekintetét a

vetítés_után, de nem is félt tőle.

Unokáját igazán, mint a legjobb példát említették, s ez csak nem sértette meg őket.

Benyitott az udvarukra, amely majdnem olyan magasan feküdt a domboldalban, mint az iskola, csakhogy gyalog kellett fölmenni oda. Az autó lent várakozott. A ku-XIX. folytatás

tya még nem volt szabadjára eresztve, csak a láncát csörgette mindegyre, neki-nekifeszült a láncnak, a nyakörv ráhúzódott a nyaka tövére, ugatásában majd megfulladt, mire a kicsi Mirki kidugta a fejét.

— Tanító néni — mondta.

Odaszaladt a kutyához, összeszorította a száját, a kutya még akkor is trüszkölt, s megmeredt az ugatás utáni vágyakozástól. Kijött mindjárt az öreg Mirki, és kedvesen fogadta Katalint. Míg Katalin a mondókáját közölte, módosán a nadrágzsebébe süllyesztette a két kezét, majd azt mondta:

— Hát akkor elmegyek.

Szántott arcú ember volt az öreg,

magas olyannyira, hogy Katalinnak fölfelé kellett nézni rá, mint valami létrára. Mirki visszafordult a pitvarba, másik kalapot vett, de másik ruhát persze nem, a jobbik kalapjával akarta megtisztelni a hivatal emberét, a bekecsét összegombolta szépen, elrendezte a dohányzacskőját, pipáját, gyújtóját, s előjőve jelentette:

— Mehetünk.

Mikor már kiléptek a kapun, a kicsi Mirki utánuk szaladt, de nem kérdezett semmit, csak a nagy, áhítatos szemét emelte föl Katalinra, s ment mellette egészen az autóig. Nem volt még ember, s tudta, hogy nincs még szava az emberek között, de s orsának sejtése ott vibrált az arcán, s boldog volt.

— Kezét csókolom, tanító néni — mondotta, amikor a lány nagyapjával együtt beült az autóba.

Nézett a kocsi után, s feszítette a boldogság, mert olyan fiúnak tudta magát, akinek feltétlenül és elengedhetetlenül felsőbb iskolába kell mennie, hiszen lám, autóval jöttek a nagyapjáért, hogy elintézhessék az ő ügyét.

Mire Katalin megérkezett az öreggel, Rédei Sándor már a belső szobában ült, s előtte a tálon fel volt darabolva a sült tyúk, azt piszkálgatta: a combot ette éppen. Talán nem volt elég idő arra, hogy átsüljön rendesen a hús, vagy már a tyúk sem volt egészen fiatal, mindenesetre a forgócsont körül szálkás inak maradtak, amit Rédei nem tudott leharapdálni, hát odadobta az egészet a macskának.

— Micsoda tyúk — mondta. Nesze.

Mirki köszönésére felállt.

— Ä, Mirki. Jó estét. No csak.

Mielőtt Katalin beérhetett volna

az öreggel, Rédei Sándor bezárta az orra előtt az ajtót, s nemsokára kiküldte az anyját is. Álldogáltak ketten egy darabig Katalin szobájában.

— Bort kellene nekik bevinni, nem? — mondta Rédeiné.

— Édes istenem, az a tyúk. Vén volt? Vagy valóban nem sült át? De hiszen át kellett sülnie. És nem volt vén. A többi része puha volt. A comb töve inas maradt, teremtő istenem. Ne vigyünk be nekik bort?

— Van még ott konyak — mondta Katalin.

— Igaz.

De a rossz érzés újra felébredt benne, s megbánta abban a pillanatban, hogy nem ajánlkozott a bor bevitelére. Miért kellett őt kizárni? S miért kellett kiküldeni Rédeinét is? Titok talán egy tizennégy éves gyermek ügye? S ha valakinek, hát neki igazán köze van hozzá. Országvilág előtt ajánlotta. És tudja, hogy az ajánlásban igaza volt.

Bentről nem hallatszott ki semmi.

Kis idő múlva, teljesen váratlanul, a szövetkezet elnöke kopogott be. Sápadt volt, amikor bejött, alakja meggörnyedt, Katalin pillantását elkerülte, valami gyámoltalan tehetetlenség sírt le róla, s mintha tilosban járna, olyan volt a szava:

— Rédei elvtárs?

— Bent van.

— Bemehetek hozzá ?

— Jaj istenem — mondta Rédeiné —, még az egyik emberrel sem végzett, s már itt a másik. Nem jut már az én fiamnak más, csak a munka. A munka, hogy már nem tud elszabadulni az anyjához egy pillanatra sem. Meg sem tud pihenni. Csak az intézkedés szüntelen.

Az elnök felemelte a kezét:

— Isten őrizz, hogy zavarjam. Nem fontos. Egyáltalában nem lényeges.

És intett az öregasszonynak:

— Tessék már kijönni.

Rédeiné kiment vele. Katalin nem

tudta, mit kezdjen magával. Odabentről nem hallatszott ki semmi.

Miért kellett őt kizárni, ha egyszer köze van Mirki Ambrus ügyéhez?

Leült a heverőjére, s a tekintete odafordult az ablakra. Az elnök akkor rakta be a kocsiba, amit magával hozott: egy nagy demizsont,

szütyőféle zsákban valamit s egy megrakott, letakart kosarat. Közben, míg pakolt, szüntelen magyarázott Rédeinének, Katalin nem érthette őket. Látott. És akkor eszébe jutott a bor. Kiment a konyhába, tálcára tette a kancsőt, két poharat kerített, s bement vele a belső szobába. Óvatosan nyitott be. Már az ajtóban hallotta Rédei Sándor hangját:

— Kétezer, igen. Na és sok? Hát mi az? És akkor el van intézve. Ugye? És akkor slussz.

Mirki Ambrus felemelkedett.- Hogy mennyien jelentkeznek? mondta az ablakpárkánynak dőlve Rédei Sándor. — Há! A kereskedelmibe is négyszázan. És menynyit veszünk föl? Negyvenet. Igen. Velem lehet beszélni. S el van intézve.

Katalin odavitte a bort az asztalra.

— Tessék — mondta.

Vén Mirki Ambrus kiköpött a csizmája elé:

— Gyönyörű emberek maguk — mondta, s a Katalin szemébe nézett. — Gyönyörűen szép emberek maguk.

Katalin csak állt. Rédeire kapta a pillantását, aki duzzadt szájával kínosan vigyorgott az ablaknál.

— És még maga beszél országvilág előtt? — mondta neki Mirki Ambrus. — Az isten verje meg a bandájukat.

Elment.

Bevágta rájuk az ajtót, hogy döngött az egész ház.

— Mit csinált ezzel az emberrel? kérdezte Katalin.

— Én?

Mit csinált vele, halljam?

(Folytatjuk)

Az akasztott ember kötele nem hoz szerencsét

Az előítéletek, a jélelem attól, mit szól maid. a falu, a vallásos túlbuzgóság, emberölés árnyékát vetette egy ártatlan emberre. Ez történt, nem is olyan régen, idén ősszel a Rimarpartl Kokava faluban Anna asszonnyal. Hallgassák meg a történetet, nem minden tanulság nélkül való.

Október derekán egy keddi napon Anna asszony a faluból hazatérve belépett a házába, s uram isten mit lát: a nyári konyhában vékony láncon felakasztva — férjét, Kuspala Jánost! A tegnap még egészséges, életerős ember arcát a halálnemek legborzalmasabbtka félelmetesen eltorzította, egy szikrányl élet sem volt már benne ...

A látvány villámcsapásként érte az asszonyt. Senki sem csodálkozott volna azon, ha a megrendült feleség fellármázza a szomszédokat, orvost hív, hátha nem késő még, hátha van remény ... Ez az első, természetes reakció ilyen esetben, mindenki így tenné. Kuspaláné fejében is felmerült természetesen ez a lehetőség, a borzasztó látvány azonban összekuszálja a gondolatokat. De nemcsak a látvány...

Anna asszony gondolkodásmódjára sok minden rányomhatta bélyegét. Az első érzés, amely elha-12

ÁRNYÉKÁBAN

talmasodott rajta a félelem volt. A halott látványa is borzongással töltötte el, de ez másfajta félelem volt, hiszen az ura önnön kezével vetett véget életének, jóvátehetlen bűnt követett el. Ez a gondolat most furcsa módon a legfontosabbnak tűnt és háttérbe szorította még a természetes életmentést ösztönt is. Anna asszonyt vallásos túlbuzgósága, hogy férjét a pap nem temeti el, vajon mit szólnak majd az emberek és félelme, végzetes irányba terelte.

Egy szó mint száz, Anna asszony ereibe visszatér a hidegvér. Most már meggondoltan cselekszik. Férje tetemét lefejti a láncról, becipeli a szobába, az öngyilkosság minden nyomát igyekszik eltűntetni, a halottat ünneplőbe öltözteti — s csak azután fordul könnyes szemmel a szomszédokhoz, hogy milyen kifürkészhetetlenek isten útjai, milyen szerencsétlenség látogatta meg házát: a férje hirtelen rosszul lett s meg is halt szegény. A sebtiben kihívott orvos is megjött Utekáőból. Egy körzeti orvosnak sok a dolga az élőkkel is — nem vesztegetett sok Időt a halott vizsgálatára. Az, hogy nem él, már első pillanatban nyilvánvaló volt, s így minden további nélkül kiállította a halotti levelet, miszerint Kuspala János természetes halállal, szívgörcs következtében — ez tűnt ki az asszony zavaros elbeszéléséből — halt meg.

Kuspala Jánost annak rendje és módja szerint eltemették. Szentelt földbe került porhüvelye.

Anna asszony megnyugodott, a mit akart, elérte: pap temette férje urát, lelkiüdvéért minden lehetőt megtett. Egy valamire azonban nem számított: a falu szája rosszabb volt, mint gondolta, az asszonyok nyelve élesebb a beretvánál, előítéleteik rosszmájúbbak minden számításnál. Lehet, az asszony zavaros elbeszélése férje halálának körülményeiről vagy az a tudat, hogy János a minap még pirospozsgásan járt-kelt közöttük, keltette fel a gyanút és aztán a szóbeszédet, elég az hozzá, hogy a pletyka szárnyra kelt. Egyre sűrűbben kezdték rebesgetni, hogy Jánost bizony az asszony tette el láb alól.

így keveredett Anna asszony saját vakhite és a falu előítéletei révén a férj gyilkosság gyanújába. A dolog olyannyira közszájon forgott már, hogy felkeltette a biztonsági szervek érdeklődését is. Anna asszony látszólag htdegvérűen kiagyalt terve teljes egészében dugába dőlt, az eredmény még rosszabb lett, mintha nem kendőzte volna el férje halálának körülményeit. Az öngyilkos felesége helyett, most a férjgytlkos asszony bélyegét sütötték rá.

A biztonsági szervek és a hivatalos halottkémek végül is pontot tettek az ügy végére. Felbontották a sírt, az egy hónapja eltemetett testet felboncolták. A boncolás minden kétséget kizáróan kimutatta, hogy öngyilkosság esetével állnak szemben. Anna asszony feje felöl elhárult a férjgyilkosság vádja. Am nem hárult el a vád a két föbűnösről: a vakhitről és a pletykázó asszonyok előítéleteiről. Mert ezek hajszolták Anna asszonyt abba, hogy még keserűbbé tegye az amúgyis borzalmas tragédiát. VILCSEK GÉZA