Dolgozó Nő, 1965 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-02 / 7. szám
(// EMLÉKKÖNYVÉBE Édesanyám emlékére A marhavagon rácsos ablakán gyéren szűrődik be az éltető napfény, levegő. A döcögő kerekek ritmusába zokogás, fohász, átok vegyül. Szorongatom jó anyám kezét, talán utoljára érzem, Kusza gondolataim a Bodva völgye mentén szeretett szülőfalum felé szállnak. Fel-felvillan a faint övező szikla büszke orma — elmerengek — vajon látom-e még? A ritmus meg-megszakad, majd pattogó vezényszavak — Aussteigen — hasítanak a fülledt levegőbe. A halálra ítélt csodavárók végtelen sorfalának vénjei összekulcsolt kézzel az égre tekintenek: Jehova könyörtelen! Utoljára ölelem meg jó anyámat, Némán tekintek könnyes szemébe, amelyben huszonöt évi aggódás és szeretet tükrözik. A gázkamrára ítélt áldozatokat balra, A rabszolgamunkára alkalmasakat jobbra terelik. A két- és négylábú vérebek elemükben vannak. Csattognak a korbácsok, ropognak az emberi csontok, csaholnak a négylábúak. A sorok kialakulnak, A falánk gázkamrák friss emberhúsra áhítoznak. Az Obermenschnek viszont friss rabszolga-transzport kell. Így kerültem én az életre ítéltekhez. Nem, anyámat nem hagyhatom el! — s rohantam a túloldalra, Irányában. A német csizma fájdalmas rúgását hazámmal együtt én is éreztem. Szókincsem új fogalmakkal bővült: Apell, Kapo, Lager, Gestapo. Nevem számmá zsugorodott, dús fürtjeim a földre hullottak, Fiatal testemen rongycafatok lógtak. Szégyenérzet? Nem! Az az Gbermenschre szállott. Tengernyi gyötrelmemnél csak szeretett anyám elvesztése volt nagyobb. Gondolatban kezét, ezüstös haját simogatva, könnyeit csókjaimmal szárítottam. Jó anya volt, a jók legjavából, Életét munka, jóság, imádság kísérte. Egyetlen bűne volt, amiért pusztulnia kellett: Más templomban imádta a jóistent... Idők múltával a sebek behegednek, A lüktető élet, a szebb jövő távlata ír a fájdalomra. Húsz év távlatából szeretettel és hálával gondolok rátok: Vaszil, Gregor, Iván, Oj életem Nektek köszönhetem! FOSNERNE RÚTH TERÉZ, KASSA A GYAKORLATBAN Hűvösek még a kora tavaszi reggelek. Odstríil Viera jobban összehúzza magán a kabátot, amikor kilép az ajtón. Alig dereng még. Egy pillanatra visszanéz, a gyerekek mélyen alusznak, a férje helye már üres. ö fél órával korábban indult. Etető. Most négy óra. ö meg fejni megy. Elindul a mély sárban a szövetkezet telepe felé. Várja a munka. Mire végez, sorra felébrednek a kicsinyek. A nagyobbak reggelit készítenek, azután iskolába indulnak. Az apróbbak meg várnak az ágyban. Hiszen anya mindjárt hazaér. Nincs ebben semmi különös. A többi szövetkezetben dolgozó asszony is otthon hagyja apró gyerekeit. Van, aki a nagyobbakra, sokan a nagymamára, de az se ritka, aki teljesen felügyelet nélkül hagyja őket, hiszen olyan jók, eljátszanak magukban is. Ismerős ez a kép? Vagy megszokott? Vagy emlékeztet valamire? „A falu neve: Besenyő. Érsekújvári járás. A szövetkezet összterülete 1665 hektár. A tagok száma 320. A női dolgozók száma 180. A női dolgozók átlagos életkora 35 év. A faluban óvoda van." Ilyenformán válaszolt a helyi nemzeti bizottság a szerkesztőség írásbeli kérdéseire 1964. április 11-én, amikor az asszonyok munkakörülményei iránt érdeklődtünk. Ez így elég megnyugtatóan hangzott. Most személyesen is ellátogatunk Besenyőbe, hogy megnézzük, mi van a számok mögött. Övoda valóban van a faluban. Csak sajnos, kicsi. Csupán az ötödik életévüket betöltött gyerekeket veszik fel, hogy legalább az iskolára előkészítsék őket. De akik olyan szerencsések, hogy ide bejutnak, azok is csak három órán át lehetnek az óvodában — nyolctól tizenegy óráig, — ugyanis az óvoda nem napközis. Enni nem kapnak a gyerekek. — Régen megoldásra váró probléma nálunk az új óvoda építése — mondotta Hrusko Rozália, a nőbizottság elnöke. — De csak mi, a nőbizottság tagjai és a helyi nemzeti bizottság dolgozói szorgalmazzuk, hogy mielőbb anyagi eszközökhöz jussunk és végre megkezdhessük az építkezést. — A szövetkezetnek nincs anyagi fedezete, hogy hozzájáruljon az óvoda építéséhez. A tervkészítéskor egyetlen ilyen irányú javaslat sem hangzott el — mondotta Jurik Mihály elvtárs, a szövetkezet könyvelője. Éliás Ödön, a nemzeti bizottság elnöke, a szociális intézmények megvalósítását hátráltató okok között nemcsak az anyagi gondokat említi. — Lehetne Besenyőn már óvoda, napközi otthon, még üzemi étkezde is. De amikor a lakosságnak szavaznia kellett volna, éppen az asszonyok ellenezték az óvoda létesítését. Megvoltunk nélküle eddig is. — El akarják rabolni a gyerekeinket — mondották. Az előrehaladás útját valóban sokszor járhatatlanná tudja tenni a bizalmatlanság, az előítéletek. De valóban csak ennyi-e az ok? A száznyolcvan női dolgozó közül egyetlenegy sem tagja a szövetkezet vezetőségének, a szakképzett dolgozók között pedig csak egyetlen nő van. A nőbizottság rendszeresen ülésezik, részt vesz a HNB munkájában. Most, tavasszal pedig a községszépítési akció keretében segítenek a gyalogjárók létesítésében. Számítanak ugyanis a lakosság brigádmunkájára, ezen a téren pedig sokat segíthet a nőbizottság. A földművesasszonyok téli iskolájába is bekapcsolódtak. Jól sikerült előadásokat tartottak az üzemszervezés, az állattenyésztés témaköréből. Az ő érdemük is, hogy a felvásárlási feladatok biztosításában nincsenek hiányosságok. De hiába van meleg víz az istállókban — még talán kihasználatlan helyiség is akadna, ha utána néznének — a fejők és a fejőnők átöltözésére egyenlőre nem találnak — nem is keresnek lehetőséget. A pókhálót is eltűrik még abban a helyiségben, ahol a tejet tárolják. A szolgáltatások népszerűsítésében, az asszonyok igényeinek növelésében is tenniük kéne végre valamit. A szövetkezet idei tervei és vállalásai azt bizonyítják, hogy a gyengén gazdálkodó szövetkezet a javulás útjára kíván térni. Tejből tehenenként átlagosan 1900 liter termelését tervezték, egy tyúktól 95 tojást, hektáronként 260 mázsa cukorrépát. Bizony, ezek szerény számok. Am bíztató, hogy terven felül 85 ezer tojás, 1000 kg baromfihús, 30 vagon cukorrépa, 160 mázsa cukorborsó termelését tervezik. Ha a lakosság brigádmunkájával elkészülnek a járdák is, akkor biztosan mindenki saját szemével győződik meg róla, hogy a közösség érdekében végzett munka mindannyiuknak hasznos, és ha az idén nem is, a következő év bizonyára megmozgatja már őket, és nemcsak a nőbizottság elnöke, a helyi nemzeti bizottság titkára, hanem a szövetkezet minden vezetője és minden, szövetkezetben dolgozó asszony ráébred arra, hogy tenniük kell, sürgősen és határozottan cselekedniük kell valamit szövetkezetük, saját — és gyermekeik érdekében. Elsősorban a termelés fellendítéséről van szó, anyagi alapot kell teremteni az óvoda, az öltözők, a zuhanyozó létesítéséhez, arra is, hogy a szövetkezet pénztárából jusson a_ napközis gyermekek ebédjére is. De másra is szükség van. Arra, hogy a szövetkezet vezetőségéből ne felejtsék ki az asszonyokat. Mert lehetetlen, hogy ők kihagynák a tervjavaslatokból az óvodát. Még akkor is, ha előítéletek kötik őket. Hiszen újságot olvasnak, rádiót hallgatnak. Biztosan szóbakerült ott is már az a békéi édesanya, akinek három otthon hagyott gyermeke elpusztult a füstben. A felelősséget most még át lehet hárítani előítéletekre, különböző tervező — vagy terveket jóváhagyó szervekre, személyekre. De — irtózunk még a gondolatától is, mégis — kire hárítanák1 a besenyőiek a felelősséget, ha az ő falujukban történne hasonló eset? Nem árt megelőzni a bajt! Biztosak vagyunk benne, hogy még az idén is találnának az óvoda építésére — vagy a meglevő javítására lehetőséget — csak egy kis jóakarat kellene hozzá minden részről. Ha így lenne, a járás sem állná útját az óvoda létesítésének. Hiszen a besenyői szövetkezetben száznyolcvan asszony dolgozik. Átlagos életkoruk csupán: harmincöt év! St. Sokolt felvétele Kovács Elvira
