Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-03-06 / 5. szám

Ott él a béke.. Ott él a béke minden asszonyszívben, ki bölcső fölé hajolt, ki gyermekének önfeledten virágos dalt dalolt, ki csókot lopott százszor is a puha gyermekarcra, s átölelte az életet gyenge asszonyi karja. Ott él a béke minden asszonyszívben. Az tudja csak, hogy mi a bánat, kinek elpusztult gyermeke, kinek egy hosszú életen át vérzik, vérzik gyenge szive. Az tudja csak, hogy mi a béke, kit a háború megrabolt, ki elvesztette mindörökre azt, ki a szeme fénye volt. Ott él a béke minden asszonyszivben, Az asszonyoknak féltő szíve a nagyvilágon összedobban, hangjuk felcsap a fényes égig egyre csengőbben, hangosabban, Békét a földön, boldogságot minden nemzetnek, minden népnek, millió asszony ajakáról felzeng a tiszta béke-ének. Ott él a béke minden asszonyszivben. Dénes György A HARMADIK Kedd... Halló? Igen, igen... Te vagy az, kisfiam? Meg sem ismertem a hangodat. Nem, még nincs kisbaba... Vacsorázzatok meg és fe­küdjetek le nyugodtan. Nem lesz semmi ba­jom, ne félj... Majd apunak mindent elmon­dok, add őt a telefonhoz. Gyurka?.. Jaj, dehogy, azt mondják, regge­lig is elhúzódhat. Megengedték, hogy a te­lefonhoz jöjjek, hisz olyan hirtelen jöttem el hazulról. Kár, hogy még munkában voltál, el sem búcsúzhattunk. Megtaláltad a vacsorát ? Nagyon vigyázz mindenre, nehogy a gázt nyitogassák a fiúk! Jóskát takard be jól, tudod, mindig lecsúszik róla a paplan... Nem, nem félek. A mentőautó sofőrje is bátorított, még viccet is mondott... Képzeld, az a doktor van szolgálatban, akihez a tanács­adóba jártam. Tudod, aki veled is beszélt, amikor a kérvényt beadtuk. Az a magas, szőke. Emlékszel, milyen dühös voltál rá akkor ? Talán mégis neki volt igaza. — Lányuk lesz, Vörösné, ha így siet — bíztatott, amíg vizsgált. Hátha igaza lesz! ... Hát, furcsa egy kicsit, még nem szültem kórházban. De jó érzés tudni, hogy nem va­gyok egyedül. Hol a nővér, hol az orvos néz be a szobába, már most is integetnek felém. Sietek... Gyurikám, fektesd le a gyerekeket és gyere be a ruhámért. Ha leengednek a por­tára, legalább látjuk egymást. Nem, mondtam már, hogy nem félek, de azért könnyebb lesz... Szombat... Igen, én vagyok. Köszönöm, aranyosak vagytok! Bizony, úgy sietett, éjfélkor már megvolt. Még kedden. Ha látnátok, milyen kis szája van! És az orrocskája! Mondd meg Jóskának, hogy kék a szeme és nagy fekete haja van... Igen, megkaptam mindent! A gyerekek levelén egészen meghatódtam. Drága nagy­fiaim! Sosem gondoltam, hogy ilyesmi eszükbe jut. Te Gyurka, igazán egyedül írták a levelet ? A kis ágyat is ők hozták rend­be ? Ügy látszik, már az iskolában is eldicse­kedtek Györgyikével, mert Laci tanítónőjétől is kaptam táviratot. A Te brigádodtól is. És tudod, ki küldött virágot? Vera. Szegény feje, a családba érkező minden kisbaba eszébe juttatja azt a jóvátehetetlen lépést. Hisz Feri úgyis elvette és az első gyereknél mégiscsak sokat kockáztatott. Mindenesetre köszönd meg neki. Ha hazamegyek, jöjjön el. Ha látnád, milyen drága. Már csak bírjátok ki azt a pár napot, nem engednek fel senkit. Igazán? Hát bizony, nem lesz rossz, ha az első napokban segít. О is örül a lányunknak? Hát nem volt igaza az orvosnak ? Már mond­tam neki, hogy tulajdonképpen neki köszön­hetjük Györgyit. Hogy akkor elutasította a kérvényt... Csak nevetett, hisz ismered mi­lyen. Sosem látni rajta, ha meghatódik . Be kell fejeznünk, egy másik mama is beszélni szeretne. A nagymamát várjátok a pályaudvaron. Holnap ? Ha akartok, gyertek. Hétfő Itt vagy a portán ? Igen, az almát és a na­rancsot felküldheted, a többit vidd haza. Hogy ti milyen bolondosak vagytok! Teg­nap az egész szoba mosolygott rajtatok — egy fiatalasszony sírva is fakadt szegény.......— ahogy ott álltatok az utcán és vártátok a kicsit. Láttátok egyáltalán ? Feltartottam őt az ablak­ban, ahogy akartátok, de hát mit láthattatok belőle a második emeletről? Egy fehér kis csomagot, ugye? Ugyan, ne mondd! Jóská­nak intett is a kezével ?... Egyszóval helyesek vagytok és úgy éreztem, vagy tíz évet fiata­lodtam, amikor ott álltatok az ablakom alatt. A kis harmadik tiszteletére. Mintha kedvesebb volnék most nektek, hogy egy hete nélkü­löztök... ? Talán szerdán. Ma azt mondták a nagyvizit­nél, rendben vagyunk mindketten. Ne felejtsd el a mosodában bejelenteni, hogy szerdán már jövünk a pelenkáért. Mindenki nagyon dicséri. A nagymamát is meggyőzzük majd. Már kérdezte a keresztelőt? Tudtam. Ma­gyarázd meg neki szépen, hogy Györgyikének is lesz keresztelője. Névadó ünnepe. Olyan szép, mint amilyennek az élete ígérkezik. Vigyázunk majd, hogy boldog legyen a lá­nyunk, ugy-e? Te is az vagy? Hát még én! Tehát, siess a fiúkhoz és várjatok. Szerdán jövünk... KRPELANNÉ- ÚJVÁRI MAGDA Sajnálja is a fiát: csakugyan fonnyad­tabban néz ki... De igazában, belül azt fájlalja, hogy akkor minek csinálta ő ezt a szép libacom­bot, meg a tojásos makarónit hozzá ? Combot csak eszel? — kérdezte hitetlen­kedve. — Egye meg, anya — mondja a fia. Adja az urának, s már pár hasáb fával csi­nálja fiának a diétás ebédet; aztán ülnek az asztalnál s eszegetnek. Az anyának reszket d kezében a kés meg a villa. Nyeli a combot, nyeli. Egyszercsak abbahagyja, szemüvege alácsúszik az orrán, s mint aki kicsit becsipett, körülnéz: — Tudjátok-e, mi történt velem ma? Micso­da ajándékot kaptam én tőletek? Apa a fiára néz. Mintha egyik kérdezné a m .­­sikál: talán te hoztál valamit? Meg micsoc-a nap van ma, hogy ajándékot kellett volna hozni? — Most eszem huszonöt év óta, fiam, az első libacombot... összecsapják a kezüket: — Éljen! Éljen! kiabál a fia... Nincs az a falatja annak a li­bacombnak, hogy rá ne dűljön egy liternyi ka­cagás mindhármukból... huszonöt év után az anya libacombot eszik, hurrá!... Ó, nem is ez a fontos neki, hanem az, hogy jó emberek között él, hogy már elült a kacagás, kicsit komolyabb lesz az arc, meghittebb a beszéd. Hogy a liba­comb csak egy dolog, amiről huszonöt éven át lemondott... s az egész elmúlt élet fölmerül: ba­jok, kínok, betegségek, amikor mindig ő hozta el mégiscsak az orvosságot, szerezte meg a pár cipőt s volt pénze még akkor is, mikor az apa már úgy ült, mint a bódult. S nem ennivaló-e az anyu? Hiszen mire lenyeli az utolsó falatot, már sírdogál, már mondja: hagyjatok, hagyjatok... Ó, ha most nem röstellné, csak egyet kérdezne meg: mit szólnak ehhez a szemüveghez? Most kérdezné meg, amikor boldogok, s ilyen jók hozzá... most biztos azt mondanák: még szebb vagy benne... míg ha máskor kérdi, midőn idegesek,futnak, kapkodnak... —■ Bizony, már szemüveget is kaptam, mire 14 ezt a libacombevést megértem — veti el a szó­kat. Bizony — mondja a fia —, eddig mindig az volt a csúnya az édesanyán, hogy kicsi volt a szeme, most meg olyan szép nagyra nőtt, hogy nincs szebb szemű asszony a világon. — S te mit szólsz hozzá, Miklós ? — fordul az urához. Az nem szól, csak ránéz, s már ez is elég. Ez a szemtekintés az urától. Milyen is az őférje, hogy rátart a fiú előtt, nem enyeleg, mint máshol, úgy élnek ők a fiú szeme előtt, mint két barát... Vége az ebédnek. Csak az edények maradtak vissza. Ez a két csont, amit a kutyának dob. Bá­toriné egészen jókedvű: elfelejtett nótácskákat kap föl magából, s elenged belőlük egy-egy dallamot. Esteledik körötte. Lámpát gyújt. Megint asztalt terít: poharak, kések, tányérok és villák — s a pattogó tűznél már főzi is a családnak a vacsorát.

Next

/
Thumbnails
Contents