Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-02-21 / 4. szám
и Horosz Árpád, Borszká Mária, Száraz Mária és Anda Judit érték el a legszebb eredményt lapunk terjesztésében. Fáradozásukat egy-egy karórával jutalmaztuk. KÖSZÖNJÜK A SEGÍTSÉGET! Január végén került sor szerkesztőségünkben arra a szűkebb körű találkozóra, melyen értékeltük a legtöbb előfizetőt szerzett és a véleménykutatásban legjobb javaslatokat benyújtott olvasóinkat. Az utolsó néhány hónap alatt bebizonyosodott, nagy az érdeklődés lapunk iránt, hisz csaknem ezer új előfizetővel szaporodott olvasótáborunk. Ezúttal is köszönjük mindazoknak, akik lapunk terjesztésében tevékenyen részt vettek. Legszebb eredményt: Horosz Árpád, Borszká Mária, Száraz Mária, Andová Judita, Molnár J., Kovács Elvira, Farkas Lászlóné, Czuczor Erzsébet, Szabó Mária, Zlipková Alzbeta, Wiedermann Károlyné, Kurucz Nándorné, Hodosi Izabella, Dévai Ferenc, Blága Erzsébet, Cservenák Ilona, Mókusz Erzsébet, Csáplár Júlia, Baracskai Mária, Ovszák Anna, Illés Paulina, Kalmár Erzsébet, Gyurcsik Mária, Grosi Berta, Víteková, MNV-Bídovce, Stanovszky Edéné, MNV-Chotín, Andrejkovics Teréz, Novoszák Irma, Nőbizottság-Okolicná, Nőbizottság- Imel, Lelkes Zsuzsanna, Strbová Z., Mentei Mária, Nőbizottság-Zarnov, Szolnoky Irma, Szőllősi J., Nőbizottság-Vieska, Vieska, Gútai E., Schramkóné, Szőllősi Irma, Tamás K. Erzsébet, Pavlovcsik Mária, Nőbizottság- Streda n/B., Varga Anna, Hliníc Etel, Repková, Tóth Sarolta, Rákse Irén, Vakutinyi E. elvtársnők és elvtársak értek el, akiket fáradozásukért könyvjutalomban részesítünk. Szeretnénk, ha lapunk eljutna hazánk legtávolabbi helységeibe is, hogy nőbizottsági dolgozóink segítőtársává asszonyaink és családjaik barátjává, szívesen olvasott tanácsadójává váljék. Ezért továbbra is figyelemmel kísérjük és értékeljük a lapterjesztésben legjobb eredményt elért munkatársainkat. (A laprendeléseket küldjék be szerkesztőségünkbe). Szerkesztőségünk dolgozói nagy érdeklődéssel olvasták át a beérkezett sok-sok véleménykutató szelvényt. Köszönjük a jó tanácsokat és javaslatokat, melyeket további munkánkban érvényesíteni fogunk, hogy lapunk mindenben megfeleljen olvasóink igényeinek. Ami lapunk névadását illeti, olyan sokan tiltakoztak az új cím ellen, hogy olvasóink kívánságának eleget téve, a postás továbbra is a Dolgozó Nővel kopogtat be előfizetőink nagy családjába. Kérjük, továbbra is kísérjék figyelemmel lapunkat és írják meg véleményüket, hogy ilyen baráti együttműködés alapján még szebb és tartalmasabb lapot nyújthassunk olvasóinknak. (Szerkesztőség) Hegyvölgyország felhőt szántó csúcsai alatt, ott ahol alkonyatonként fenyőerdők susogják az altatódalt a lenyugvó napnak, búboscinkék laktak már sok-sok esztendő óta. Itt született, itt járt madáriskolába a két kis cinkebarátnő is: búboska meg Kontyoska. Bóbitás anyó. Búboska édesmamája odaintette őket egy sudár lucfenyő alá és csőrével egy ici-pici fekete magra mutatott, ami ott feküdt a tűlevél-avaron: — Ma hajnalban lemerészkedtem Hegyvölgyország legmélyebb völgyébe — kezdte el a csipogást Bóbitás-anyó. Ajándékot kerestem Cinke-dédanyónak, aki Hónövesztő hónap derekán ünnepli a nevenapját. Ezt a magocskát pedig egy pacsirta adta nekem cserébe fél gyűszű borókabogyóért. Ha puha földbe beültetjük, szorgalmasan öntözgetjük, Dédike ünnepére éppen szárba szökken és a száron ott ring majd egy tűzpiros virág.— Felneveled a magocskát, Búboska?Segítesz neki, Kontyoska?— kérdezte Bóbitás-anyó és a két kis cinke olyan gyorsan rábólintott, hogy a nagy bólogatásba beleberzenkedett még a fejükön pipiskedö fekete-fehér konty is. Egy fenyőtobozból eszkábált edénykébe közösen hordtak televényföldet és csőrükben hordogattdk a beültetett magra egy hegyipatak tiszta vizét. Saját pihés testükkel védték a magból kikelt növény zsenge szárát az őszi széltől s leheletükkel melengették a pirosló virágbimbót a hegyvidék zimankós hajnalain. Mire pedig eljött Hónövesztő hónap dereka, a tobozedénykében ott pompázott a tűzpiros virágkehely. — Hát... jól gondoskodtatok az ajándékról. Нет vallók vétetek szégyent szentigaz! Holnap reggelig betesszük a virágot a kamrácskánkba és reggelre kelve útrakelünk vele Didikéhez. Kontyoska pedig ezen az éjjelen együtt szundikált Búboskával a cinkefészek puha mohaágyán és reggelre kelve együtt készült vele útra is. Hanem amikor Bóbitásanyó be akart tipegni a kamrába a virágért, elhülve állt meg az odú előtt. Mert a kamra tárva nyitva állt és a tűzszínű virágnak se híre — se hamva! Eltűnt...! — Hallod-e te Búboska! Te még tegnap este jártál utánam a kamrácskában! Ha te hagytad nyitva az ajtót, hátra kötöm a csőrödet — mondta szigorúan Bóbitás-anyó és Búboskába úgy beleállt erre a félsz, hogy visszacsipogni is csak alig-alig bírt: — Én... én úgy emlékszem... bezártam — szepegte elszontyolodva, és Kontyoskának, aki ott toporgott mellette, megremegett a szivecskéje a nagy sajnálkozástól: — Búboska volt vagy nem Búboska, csak neki gyűlik meg a baja a virág miatt. Ezt pedig nem hagyhatom — fordult meg apró madárfejében és már meg is szólalt: Nemi Nem ő a hibás, ne őt tessék bántani Bóbitás-anyó. Én is kinn voltam még az este a kamrácskában... virágnézőben... én hagytam nyitva az ajtót... igazán én — csipogta és lesütötte feketegyöngy szemét. óért тт аюсоанвхн uzdted u---- ORVOS Cito ZC NiVtOA-ш rctfiwzl Miit um dŰAfi-.J- z--------\KJ0 Műm ! ÍZKOR. — Jaj... szegényke... szegény Kontyoskai Megharagszik most rá anyu nagyon! Pedig hát inkább ...-rám haragudjék — aggodalmaskodott erre még a rettentő nagy félszét is elfeledve Búboska és egyszeriben megjött a hangja is: Kontyoska rosszul hiszi... az ajtót mégis én hagytam nyitva... én — szaporázta a szót és Bóbitás-anyó elképedve nézett Búboskáról Kontyoskára, Kontyoskáról meg Búboskára Mielőtt azonban megszólalhatott volna, csodálatos dolog történt. Nem messzire a fenyőtől, amelyik alatt álltak, jegeces hókupac gömbölyödött egy sziklaregedés legszélén. S amikor Búboska elcsipogta az utolsó szót, a csillogó fehér hó olvadozni kezdett. Előbb egy cseppecske olvadt le róla, aztán kettő. A vízcseppek végigfutottak a repedés mellett és halk csörgedezéssel odaszóltak Bóbitásanyához: — A kamraajtót egy pákosztos matyimadár nyitotta ki kőkemény csőrével tegnap este, amikor elszunditottatok, Ott leskelődött a fészketek közelében már jó ideje nap mint nap, hogy elcsenhesse magának a tűzpiros virágot és elrejtse ide az én hóhátam alá. Azt hitte, hogy a hó alatt a virág hamarosan bogyógyümölcsöt terem, amit megeszegethet majd kedvére. De amikor Kontyoska megsajnálta a Búboskát és magára vállalta a barátnője hibáját, s amikor Búboska csupa-csupa jóbarátságból elhatározta, hogy inkább ő viseli el a haragodat Kontyoska helyett, csodálatos meleg áradt felém a két csöppnyi madárszívből: az összetartás és szeretet melege. S ez a meleg oly erős volt, mint a legtüzesebb nyári napsugár, amely sose sütött be még ide a sziklarepedésbe Itt'a virágotok, Búboska meg Kontyoska! — — csobbantak a cseppek — s volt hó, nincs hói A sziklarepedésből erecske sietett a közeli hegyipatak felé s mellette ott pompázott a tűzpiros virág! Bóbitás-anyó a vízcseppek csurranását hallgatva mosolyogva csóválta meg a fejét, odanyomott a két cinkecsemete kontydra egy-egy tréfás barackot és jókedvűen megszólalt: — Csippentsd a csőrödbe a virágot, Kontyoska! Félúton te viszed, félúton meg Búboska! Husshuss, röppenjünk fel iziben. Dédike bizonyosan jófajta csemegével vár! — csicseregte vidáman és a három kismadár útnak indult sebesen. Vitték a tűzpiros virágot cinkedédanyó nevenapjáral RÉNYI MAGDA i útv örülök utmjiz te ÚJBÓL CiYJTT /Ш IS NNoűk JÍVZRMlNK ) UN ATKOZTA : конное (шфШТОООк la» mám, uz шоа'жгте-у ■ веткой. /mow. аты Keim.'TM: 'íze m У ORKOSt 15
