Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-10 / 1. szám
Ligyija férje mérnök, jól keres, tehát ha csak az anyagi szempontokat nézzük, Ligyija abbahagyhatná ügyvédi működését. Férje azonban azt vallja, hogy az asszony is dolgozzon: — Bárki bármit mond, ha a szeretett, szívemhez közelálló lény emelt fővel halad mellettem az életben, ha neki is megvan a saját érdeklődési köre, álmai és elfoglaltsága, még kedvesebb, még drágább lesz számomra. Mint az én Ligyijám. Többet mondok: a munka, az alkotó tevékenység még vonzóbbá teszi a nőt. Ha majd az amerikai újságírónőnek válaszol, kérem, mondja meg neki, hogy mélységesen téved. Én például úgy vélem, hogy nemcsak a társadalomnak, hanem legelőbb saját ipagának árt az az asszony, aki köténye zsebében tartogatja diplomáját. Ligyija meg arra kért, ne feledjem el megírni, hogy a kedvelt munka olyan, mint valami gyönyörű virág, amitől az ember nem tud megválni, és ami nagy örömöt szerez az embernek! Lena Fridmann a moszkvai Lenin Pedagógiai Főiskolán angol nyelvtanár. Nagyon érdekesen alakult a beszélgetésünk. Lena nemrég múlt huszonöt éves, mindössze három esztendeje végezte el az egyetemet és van egy kisfia. Hát bizony nem volt könnyű egyszerre anyának és diáknak lenni — mondja —, de a magasabb végzettség olyan kincs, amiről vétek lemondani. Megkérdeztem: — És a férje nem javasolta, hogy legalább ideiglenesen hagyja abba a munkát? — Ugyan! Erről szó sem volt. Hogy ne dolgozzam? Nem, ez lehetetlen! A világ minden kincséért sem ülnék otthon. És amikor észreveszi, hogy mosolygok hevességén, megismétli: — Kedvelt elfoglaltságom nélkül üres és egyhangú volna az életem. Nagy megelégedéssel tölt el, hogy tudásomat átadhatom tanítványaimnak. Tudom: ők is így gondolkodnak. Hatalmas munkájukba kerül, hogy „kibányásszák“ a drágakövet, s nem akarják, hogy fáradozásaik kárba vesszenek. Aztán egymásnak adják át értékes ismereteiket, amelyek oly fontosak a kommunizmust építő társadalomnak. Rövid hallgatás után Lena hozzátette: — Ráadásul „a kötényzsebben őrzött briliáns“ feltétlenül veszít értékéből. A tudás könnyen elpárolog, ha nem használják. Nemrégiben egy angol barátnőm a Szovjetunióba érkezett, hogy itt töltse szabadságát. Elmeséltem neki, hogy végiglátogatom most moszkvai ismerőseimet, s érdeklődöm, nem tartják- e diplomájukat oly briliánsnak, amelynek egyetlen rendeltetése, hogy a főzőkanál mellett eltöltött órákat ékesítse. Meg kell mondanom, hogy a barátnőm autógyári munkásnő, szakszervezeti aktivista. Idén a közlekedési és a szakképzettség nélküli dolgozók szakszervezetének végrehajtóbizottsága, amelynek tagja, aranyéremre terjesztette fel, ezt a szakszervezetek évi kongresszusa ítéli oda a mozgalomban szerzett kimagasló érdemekért. Muriel — így hívják a barátnőmet — valahogy gyanakodva pillantott rám. — A szovjet nők nyilván úgy vélik, hogy elment az eszed — mondta meg őszintén. — Vajon azt hitted, hogy az efféle ötlet a csodálkozáson kívül valami mást is kiválthat belőlük ? Szerintem a Szovjetunióban éppoly nehéz lenne olyan asszonyt találni, aki egyetért az amerikai újságírónő „ötletével“, mint valami kihalt őslénnyel találkozni. Csak igazat adhattam neki. HILDA PARHAM, angol újságirónő Átvéve az ,,Aszsoíiyok“ című lapból gyjU m л ji, , Ifi П 1 вяаl /ä\ I <A nü éá a Ídíéadalom AUSZTRÁLIA FREDA BROWN, az Ausztráliai Nőszövetség titkára Ausztráliában sokan még azt szeretnék elhitetni a nőkkel, hogy a családi tűzhely mellett van a helyük. Ezt a nézetet azonban megcáfolja az élet. Egyre több asszony kényszerül rá, hogy munka után nézzen, és így lendítsen a család jövedelmén. Talán elegendő megjegyeznem, hogy a lakbér vagy a hitelakció keretében vásárolt ház részlete felemészti a férj keresetének harmadát, olykor a felét is. A dolgozó asszony ismeri fel természetesen a legjobban, hogy milyen a helyzete a társadalomban. A törvények értelmében az ausztráliai asszonyok egyenjogú állampolgárai hazájuknak. Az elsők közé tartoztak a világon, okik szavazati jogot kaptak, majd 1902-ben, a szövetségi kormány megalakulását követően a választójogon kívül választhatóságuk jogát is kimondták. Ám fennállásának hatvan esztendeje alatt mindössze tizennégy asszony foglalhatott helyet a parlamentben. A képviselőházban ma egyetlen női képviselő sincs. A szocialista országokban a nőket éppúgy beválasztják a parlamentbe, mint a férfiakat, tagjai a kormánynak, diplomáciai szolgálatot teljesítenek, magas vezető állásokat foglalnak el. A nők előtt még a nemrég függetlenné vált országokban is nyitva áll az egyenjogúság útja. Az ausztráliai nők helyzete tehát nem felel meg a világszerte tapasztalható fejlődésnek, hiszen nálunk még mindig,.másodrendű állampolgárokként” kezelik őket. Számunkra ma az egyik legégetőbb feladat az, hogy egyenlő bért kapjunk. A női munkával szembeni megkülönböztetés ellen folytatott harcban éveken át vezető szerepet játszott a pedagógus szövetség, amely népes deputációkat küldött a parlamentbe. A tanítók sok ezer egyéni és közös levelet írtak a képviselőknek, s tüntetéseket szerveztek. Akcióikat a férfiak is hathatósan támogatták. A pedagógusok harcát végül is siker koroházta, idén január elsejétől ugyanis Új-Dél-Walesban valamennyi iskolában egyenlő munkáért egyenlő bért kapnak a férfi és a női tanerők. Az anyáknak a fizetett szülési szabadságot is biztosították. Ez a győzelem lelkesítő példa minden dolgozó nő számára. A nők ugyanis a konfekció üzemekben, a villamosiparban, a textilgyárakban — ahol pedig többségben vannak — 25 százalékkal alacsonyabb bért kapnak, mint a férfiak. Az országos munkabérátlag a férfiaknál heti tizenöt font, a nőknél pedig tizenegy. Csakhogy az élelmiszerekért a nőknek is ugyanannyit kell fizetniük, mint a férfiaknak. A közlekedésért, a színház- vagy mozijegyekért sem fizetnek kevesebbet. Azt mondják egyesek erre, hogy a ,.férfi a családfenntartó”. De hát vannak özvegyasszonyok, akik egyedül gondoskodnak családjukról, s olyan nők is, akik szüleiket támogatják. S ha a férj megbetegszik? Vajon meg tudngk-e mondani azok, akik mind a mai napig védelmezni igyekeznek azt az özönvíz előtti elméletet, hogy ,,az asszony maradjon a főzőkanálnál:,, mitévő legyen az asszony, ha aférjfizetésenem elég a lakbérre, az élelemre, a ruházkodásra és a gyerekek taníttatására. Végüli s, ha a nő ugyanolyan érféket hoz létre, mint a férfi, miért tagadják meg tőle az egyenlő munkáért az egyenlő bért? Az ausztráliai nők megkülönböztetése azonban nemcsak az alacsonyabb munkabérben nyilvánul meg. Gyakran előfordul, hogy nem kaphatnak magasabb szakképzettséget igénylő munkát. Mérnökök vagy gépészek például nem lehetnek. A társadalom azzal, hogy nem adja meg a nőknek az egyenlő jogokat, meg is fosztja őket annak lehetőségétől, hogy bebizonyítsák rátermettségüket, tehetségüket. Az ausztráliai asszonyoknak még az anyaság is nagy gond. A terhes nőknek az állami kórházakban minden orvosi vizsgálatért tíz shillinget kell -fizetniük; a mellkas- átvilágítás és q vérvizsgálat öt fontba kerül. Szüléskor az állami kórházakban heti tizenkét font tizenkét shillinget, magánklinikán pedig harmincöt-negyvenkét fontot kell fizetni. Ráadásul minden tablettáért, minden kötszerért külön kell fizetni. Ha pedig az a kívánsága a kismamának, hogy állandó orvosa legyen, további harminc fontot követelnek tőle. A konzíliumra hivott orvosnak ötven-száz fontot kell fizetni. Érthető, hogy helyzetük nyugtalanítja a nőket, akik közül mind többen ismerik fel, hogy az igazi szociális haladásért harcolni kell.
