Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-10 / 1. szám
Tokéci Teri Juhos Ilona A fii I havas utcákon siettünk, hogy otthon I találjuk őket. Róza néni vezetett ben- I nünket. Gyertek lányok, veletek akarunk beszélni. És nem telt bele fél óra, mind az öten ott ültek velünk a HNB termében. — Hová menjünk? — kérdezték. — Az istállóba? Megmutassuk a teheneket? — És a fényképezőgépet méregetik, mert úgy látják, kép is készül ma róluk, hát úgy illenék, ha már fejőnők, hogy ott örökítsük meg őket, a munkahelyükön. Arcukat pirosra csípte a fagy, hajukat rendezgetik. Úgy döntünk, hogy előbb beszélgetünk. a fejéstől, és csupa idős néni — esetleg néhány férfi — marad csak a tehenek mellett. Szerencsére — Vásárúton, az egész vásár vámosi szövetkezetben ismeretlen ez a probléma. Mert náluk nem gond a munkaerőutánpótlás; van elég fiatal. Azonban nehogy valaki azt higgye, hogy ez csak úgy, magától van így. Sok kedvezménynyújtás, meggyőző munka eredménye ez. Hiszen a fiatalokat nevelni kell, hogy olyanokká váljanak, mint ez az öt lány, a szövetkezet fiatal fejőnői. — Az idősektől nekünk kell átvenni a munkát— mondja Szüllő Ilonka — nemcsak a termelésben, a társadalmi munkában is. Mi Terivel például nőbizottsági tagok vagyunk. FEJŐIÉ „CIVILBEN" Fényképezte L. Lisicky A Sziilló Ilonka A Siposs Erzsi és Heizer Margit,az öt vásárúti fejőnő,,civilben“ — Két éve fejünk már — mondja Takács Teri. —Akkor beszélt rá bennünket Oravecz Róza néni, meg a nőbizottság többi tagja, hogy vállaljuk a fejést, mert az idős nénik nem hajlandók megtanulni a fejőgépek kezelését. Az pedig kár lett volna, hogy ott rozsdásodjanak a szövetkezet raktárában kihasználatlanul. A fiatalabb fejőasszonyok is biztattak... — Aztán be is iratkoztunk a fejőgépkezelő tanfolyamra — folytatja barátnője szavait Szüllő Ilonka. Siposs Erzsi, Juhos Ilonka rábólint.— Igen. Azóta. Haizer Margit hallgat, mert ő később került a lányok közé. Még nincsenek is „saját” tehenei, apjával együtt fej. — Már nemsokára én is önálló leszek, szólal meg végül, de folytatni sem tudja, mert a többiek közbevágnak. — Teri és Szüllő Ilonka nemrég volt Prágában. Ök képviselték a „csoportot” — így nevezik magukat, az öt tizenkilencéves lányt — amiért olyan szépen teljesítettük a vállalásunkat. És szavaikból lassan kibontakozik a szövetkezet gazdálkodásának képe. Az elmúlt év elején az is soknak tűnt, amit vállaltak; hogy ezer liter tejjel többet adnak a felvásárlás céljaira. A jó takarmányalap, a gondosan végzett munka eredményeképpen aztán év végéig 25 ezer liter tejjel teljesítették túl a tervet. — Már csaknem kilenc liter a fejési átlagunk; van takarmányunk, meg azért mi is igyekszünk — szerénykednek, pedig jogosan büszkélkedhetnének, hiszen 25 ezer literrel többet termelni eladásra nem lehetett „csak úgy”, könnyen. Ezért kapták a CSISZ-től a prágai meghívást, a kerületről és a járásról a dicséreteket, a szövetkezet vezetőitől az elismerést. — A fiatalok többsége is örül annak, hogy sikerült ilyen jó eredményeket elérnünk — mondják — de vannak olyanok is, akik lenéznek bennünket, hogy „csak” fejőnők vagyunk, hogy büdös munkát végzünk. És sorolják azokat, akiket az ilyen vélemények elriasztottak közülük, akiket hiába hívtak fejőnőnek, nem merték vállalni az egyesek részéről lekicsinylést kiváltó munkát. Nekünk pedig eszünkbe jutnak azok a falvak, ahol hasonló nézetek miatt nem hogy a lányok, de a fiatalasszonyok is idegenkednek A többiek pedig a CSISZ-ben és a CSEMADOK- ban tevékenykednek. Míg beszélgetünk, Róza néni, a HNB titkára Alistálra telefonál. Amit a beszélgetésből hallunk, Ilonka szavait támasztja alá. Mert éppen azt beszéli meg, hogy hánykor kezdjék Alistálban a színielőadást, ugyanis oda mennek vendégszereplésre. — Hová menjünk? — kérdezik újra a lányok. — Menjünk az istállóba. Megmutatjuk a teheneinket. Szépek ám, nem félünk velük benevezni a Földművesasszonyok Téli Iskolájának versenyébe. Az biztos, hogy nem leszünk utolsók — zárja le a témát határozottan. Közben kiérünk az utcára. De nem megyünk az istállóba. Igaz, máskor úgy fényképezzük a fejőnőket, amint homlokukat a tehén hasához támasztva vagy kendős fejüket oldalra fordítva beidegződött mozdulatokkal dolgoznak, a kezük alól a fehér tej haboson surran a sajtárba. Olyan felvételt is készítettünk már, ahogy az asszonyok a fejőgép mellett állnak, hogy mindenki lássa és megismerje őket; fám, nem félnek az új technikától, munkájukat megkönynyíti a gép. Nem, őket nem akarjuk ott fényképezni. Mert azt akarjuk, hogy a képekről mindenki lássa, külsőjük varázsából semmit sem von len, hogy „csak fejőnők”, éppen olyan csinosak mint a többi fiatal lány. Ami megkülönbözteti őket a többiektől, a fölényeskedőktől, az nem az istállószag. Mert ők szeretik a tisztaságot, és ha elvégzik a fejést, az istálló szagát a köpenyükkel, cipőjükkel együtt az öltöző-helyen hagyják. Ők nem külsejükben, hanem elhatározásukban, tetteikben mások. Megbecsülést és tiszteletet érdemel ez az öt lány, aki „kellemetlen“ feltételek ellenére is vállalta a fejést, mert segíteni akar a szüleinek, a szövetkezetnek, az egész országnak. A fogat vacogtató hidegben megyünk. Egyszercsak kirobban a nevetés. Teri kihúzott a zsebéből egy újévi üdvözlőlapot, mutatja a többieknek. Égy fiatalember olvasottTeriről a járási újságban, annyira megtetszett neki, hogy most azonnal látás, találkozás nélkül, ezen a nyílt lapon szerelmet vall neki. Lám, mégiscsak ők vannak többen. Azok a fiatalok, akik értékelik és nagyrabecsülik a fejőlányokat. Harasztiné M. E.
