Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-02-07 / 3. szám
Emberbotanika Megint született valaki má éjjel. Ki lesz belőle? Mozart, Buddha, Hegel, vagy ismeretlen senki? Ily szélsőségesen teremni egy virág se képes, csak az ember. A rózsabokrokon egymásra hasonlít minden tearózsa, csak az embervlrágnak nyit oly sokféleképp a sorsa, hogy paradicsom nő a narancsfán, s az ibolyák szárán margaréta. Monoszlóy M. Dezi 6 Mária az ablaknál állt és a vőlegényét várta. Nem sok idő múlva a kerti úton megcsikordult a hó Zoltán léptei alatt. — Mi újság, Zolti? — fogadta örömmel a vőlegényét Mária. — Az, hogy nagyon szeretlek! — Különben meg az az újság, hogy gyárunk szakszervezeti bizottsága jövő szombaton álarcos jelmezes bált rendez. — Nagyszerül —Sokba kerül az ilyen cicái — hűtötté le Mária örömit Zoltán. Meg a ruhakérdés sem egyszerű. — Csak ez a baj? — vidult fel Mária. Egy fillért sem költünk ruhára, in magam varrom meg mindkettőnk jelmezét, kitelik a rongyoszsákból! — Ha így meg tudod oldani, hát nem bánom, menjünkI — adta be a derekát Zoltán. Több ötlet merült fel, végül is Mária részire ,,kártya" jelmezben, Zoltán részire pedig ,,bányász” Jelmezben állapodtak meg. A következő estiken Mária nagy buzgalommal kiszítgette a jelmezeket. Pár nap múlva készre varrta mindkét ruhát, Zoltiit haza is küldte. Ám a nagy készülődésből mi lett. Egyik nap Zoltán fáradtan érkezett Máriához, akinek szintén kemény napja volt. Mindketten idegesebbek is ingerlékenyebbek voltak a szokottnál s egy csekélység miatt összevesztek. Szót szó követett, ez volt az első komolyabb összeszólalkozásuk. Zoltán köszönés nélkül elrohant. Ez kit nappal a jelmezbál előtt történt. Közben már mindketten u ti Valamikor... Valamikor réges-régen, hittem én a szép mesékben - s hittem, hogy a jó tündérek teremtik meg mind a szépet. Most már tudom, hogy „nagy“ vagyok, tündérekre nem várhatok ■ és a földön ami szép van, mögötte szív, s ember-kéz van. Valamikor réges-régen, boszorkánytól nagyon féltem ■ és hittem, hogy a sátánok húznak közénk minden árkot. Ma már tudom, minden rosszat az emberek maguk osztnak - s a halállal cimboráivá, tüzet szórnak a világra. Nagy Olivér e Életem Én csak e furcsa verssorokban élek, Csak bennük tudok szívemből nevetni, Mert szomorú, de forró lángolással Már Téged is csak itt szabad szeretni. A vers nekem egy zenés cirkusz-sátor, Segít kezemben rímeim ernyője, Segít, hogy nehogy elszédüljön egyszer Az élet festett kötiltdncosnője. Alattam mélység, lábam a kötélen. Pereg a dob és kigyúlnak a lángok. Még egy piruett, még egy könnyű hajlós. Felzúg a taps... is in Előtted állok. жА t Pét.rfy Lívia Bizonyosság És mégis... mindig visszatérsz Te hozzám, ha százszor, ezerszer tagadod. Idegen arcokban is engem látsz csak, keresel, ha nem is akarod. Hallod bánatos, mélybúgó hangomat, mely csábit, mint szirének dala. Vezet a távolból, az éteren át szürke szemem féltő sugara. Néha kábultan el-elmész messzire, keresed azt, ki hasonlít rám... Vándorutadról összetépett szívvel mégiscsak visszatérsz Te hozzám! Magány Pét«rfy Lívia Látod, én már Rád nem is haragszom Ballagok tovább... Csak bús az arcom. Szobádban rőzseláng nem duruzsol Hideg kályha mellett arra gondolsz Ki tudja, merre sírok valahol. Kétféle élet a mi életünk Talán a Tiéd a jobb, a könnyebb De mégis az enyém a gazdagabb. Én álmodom, most is látlak, hallak! Sajnállak is És most is vigasztallak! Péterfy Lívia megbánták hevességüket, de büszkeségük nem engedte meg a közeledő lépést. Mária titokban azt remélte, hogy a bál előtti napon Zoltán eljön. Elérkezett az utolsó nap, de Zoltán nem jelentkezett. Mária még átszaladt a szomszédba llus barátnőjéhez, aki szintén készült a bálba. Zoltánnak semmi kedve nem volt a mulatsághoz, de hosszú habozás után mégis elment. Elhelyezkedett az egyik sarokban s onnét szemlélte a hullámzó, jókedvű tarka tömeget. Szemmeltártotta a bejáratot. Remélte, Mária is eljön. Nemsokára belibegett a ,,kártya”. Zoltán azonnal feléje tartott, de a ,,kártya" szó nélkül továbbsiklott és egy ,,klnai"-ba karolt. Zoltán nyelt egy nagyot s visszament előbbi helyére, észrevétlenül akart meghúzódni. De ez nem sikerült, mert egy , .cica" kedveskedve mellételepedett, majd táncolni húzta. Zoltán kelletlenül táncolt az idegennel s állandóan a kártya felé fordult, aki látszólag nagyszerűen érezte magát: egyik táncostól a másikhoz repült. A „cica" nem beszélt, csak kedvesen dorombolva simult a ,,bányász"-hoz. Zoltán szótlanul, kimért udvariassággal táncolt vele. A bál rendezője harsány hangon bejelentette, hogy 10 perc múlva éjfél lesz, amikor az együtt táncoló párok majd megcsókolják egymást, s utána leveszik az álarcot. Tehát pár perc áll mindenki rendelkezésére, hogy kiválassza a társát. A ,,cica" erősebben csimpaszkodott a ,,bányász” karjába. Zoltán udvariasan lefejtette a kezét, a helyére vezette s a ,,kártya"-jelmez felé tartott. Meghajtotta magát s táncra kérte. A ..kártya" felhúzta a vállát, faképnél hagyta Zoltánt s előbbi táncosa karján kacagva továbbiejtett. Ez több volt a soknál! — Ez a lány nem szeret! — gondolta végtelen szomorúsággal, majd határozott léptekkel a kijárat felé ment. A ,,cica'\ a távolból látta az egész jelenetet s az sem kerülte el a figyelmét, hogy Zoltán el akar menni. Nem volt rest... odasietett, s kedveskedve húzta visszafelé. Zoltán megtorpant, majd némi daccal azt gondolta: — Miért is futamodjak meg? Ez a lány egész este senki mással nem táncolt. Most már megnézem, milyen álarc nélkül. — Na kis ,,zsákbamacska", még mindig nem szólal meg? — kérdezte kedvesen. A cica csak nemet intett és dorombolva simult Zoltánhoz. Kavargóit, zsongott az egész terem. A párok váltogatták egymást. A zene hirtelen elhallgatott. Éjfél! A cica karjával körülfonta a bányász nyakát. Zoltán a ,.kártya” felé nézett s látta, hogy az egy csinos álarcos, szmokingos fiatalemberhez simulva várja a csókot. Erre 6 is lehajolt a partneréhez és megcsókolta. — Le az álarccal! — kiáltotta a rendező, ... És Zoltán először meghökkenve, majd túláradó örömmel nézett partnernője arcába, aki nem volt más, mint..\ Mária. F-f
