Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-02-07 / 3. szám

— Gyertya! Gyertyafény kell ide! — rikácsolta Tyimofejev, mint aki elmondhatatlanul szenved. — Ki hallott már olyat, hogy Gogolt villanyfényben állítsák ki! Abszurdum!

A kiállítás megnyitásán szép számmal jelentek meg festők, szobrászok. A képzőművészek beszélgetését hallgatva, a beavatatlan látogató nem mindig tudta volna megállapítani, vajon dicsérik-e Tyimofejev műveit vagy ócsárolják. Tyimofejev azonban látta, hogy kiállításának sikere van.

Egy lobbanékony, ősz hajú festő odament Nasztyához, és megveregette a kezét.

— Nagyon köszönöm. Hallom, maga cibdlta a nyilvánosság elé Tyimofejet. Nagyszerűen csinálta. Mert minálunk, tudja, sokan fecsegnek müvészetpártolásról, gondoskodásról, finom érzékről, de mihelyt tettekre kerülne a sor, az ember süket fülekre talál. Még egyszer köszönöm!

Megkezdődött a vita. Sokat beszéltek, magasztalták Tyimofejevet, tűzbe jöttek, és minden felszólalásban megismétlődött az öreg festő odavetett gondolata, hogy figyelmet kell szentelnie az embernek, ki kell vívni az elismerést az érdemtelenül elfelejtett fiatal művészeknek.

Tyimofejev magába roskadva gunnyasztott, a parkettre szögezte pillantását, s közbe-közbe a felszólalókra sandított, mintha mérlegelné, hihet-e nekik, vagy pedig korai még az öröm.

Az ajtóban egyszer csak megjelent a Szövetség kézbesítőnője, a szeles, jólelkű Dósa. Integetett Nasztyának. Nasztya odament hozzá és Dása egy táviratot nyújtott át neki széles mosollyal.

Nasztya visszament a helyére, lopva felnyitotta a táviratot, elolvasta és semmit sem értett belőle.

,,Kótya haldoklik, Tyihon."

— Miféle Kdtya? Miféle Tyihon? — tűnődött Nasztya. — Bizonyosan nem is nekem szól.”

Megnézte a címzést: a távirat mégiscsak neki szólt. Csak akkor vette észre a vékony nyomtatott betűket a papírszalagon: ..Zaborje”.

összegyűrte a táviratot, arca elborult. Most éppen Persin beszélt.

— Napjainkban — mondotta előre-hátra himbálózva, és szemüvegét igazgatta közben — napjainkban a gondoskodás az emberről immár örömteljes valósággá vált, s ez segít bennünket munkánkban, fejlődésünkben. Boldogan állapítom meg, hogy a mi köreinkben, a képzőművészek köreiben is megmutatkozik már ez a gondoskodás. Tyimofejev elvtdrs kiállítására célzok tezzel. És ezt a kiállítást... kérem vezetőségünket ne sértőjék meg ezen a megállapításon... ezt a kiállítást teljes egészében Szövetségünk egyik dolgozójának köszönhetjük, a mi kedves Anasztaszija Szemjonovndnknak.

Persin meghajolt Nasztya felé, mindenki tapsolt. Sokáig tapsoltak. Nasztya könnyekig meghatódott.

Valaki hátulról megérintette a vállát. A lobbanékony öreg festő volt.

— Mi történt? — kérdezte súgva, és szemével az összegyűrt táviratra intett Nasztya kezében. ■ Remélem, semmi kellemetlen.

— Nem — felelte Nasztya. — Csak a... egy ismerősömtől...

— Ahá — mormolta az öreg, és tovább hallgatta Persint.

Mindenki Persint nézte, de Nasztya egész idő alatt magán érezte egy szempár súlyos, átható tekintetét. Nem merte fölemelni a fejét. ,,Ki lehet az? — gondolta magában. — Talán valaki kitalálta? Eh, ostobaság. Megint az idegeim..."

Erőlködve fölemelte tekintetét, de nyomban le is sütötte: Gogol nézett reá merően, gúnyosan. Halántékán szinte lüktetett a fmom, elmeszesedett ér. És Nasztyának úgy tetszett, összeszorított fogai közt ezt sziszegi: ,,Te gonosz!"

Gyorsan felállt, kiment, lent sietve felvette kabátját, és kiszaladt az utcára.

Havas eső esett. Az Izsák-székesegyházat szürke zúzmara lepte el. A komor égbolt egyre lejjebb ereszkedett a városra, Nasztyára, a Névára.

Visszaemlékezett anyja utolsó levelére: ,,Szeretten-szeretett kislányom!"

Leült egy padra az Admiralitds téren, és keserves sírásra fakadt. Arcán az olvadozó hópelyhek összevegyültek könnyeivel.

Megborzongott a hidegben, és egyszer csak rádöbbent, hogy őt az életben soha senki úgy nem szerette, mint az a roskatag, elhagyatott öregasszony ott az istenhdtamögötti Zaborjéban.

— Késő! Már nem látom a mamát! — mondta maga elé, és akkor eszmélt rá, hogy egy esztendeje először mondta ki azt a kedves, gyermeki szót hogy ,,mama".

Felugrott és gyorsan megindult a havazással szemben, a szél az arcába vágta a pelyheket.

, .Hogy lehetséges ez, mama? Hogyan? — peregtek a gondolatai. Nem látott semmit abból, ami körülötte volt. — Mama! Hogy történhetett ez? Hiszen nekem nincsen senkim, senkim az égvilágon! Nincs és nem is lehet, aki közelebb áll hozzám. Jaj, csak érjek oda, csak lássam még egyszer, bocsásson meg!"

A Nyveszkij proszpektre sietett, a városi menetjegyirodába.

Elkésett. Aznapra már nem volt jegy.

Ott állt a pénztárnál, ajka remegett, nem tudott szólni, mert érezte, hogy az első kiejtett szóra kitörne belőle a zokogás.

A koros, pápaszemes pénztárosnő kinézett a kisablakon.

— Mi baja, polgártársnő? — kérdezte rosszallón?.

— Semmi — felelte Nasztya. — A mama... Azzal megfordult, s gyorsan megindult a kijárat felé.

— Hova megy? — kiáltott utána a pénztárosnő.

■ Mért nem mondta mindjárt? Várjon egy percig.

Nasztya aznap este elutazott. Egész úton úgy érezte, hogy a ,.Vörös Nyíl” mászik, mint a csiga, holott a vonat sebesen száguldott az éjszakában, s gőzfelhőkkel, elnyújtott figyelmeztető füttyjelekkel töltötte be az erdők csendjét.

...Tyihon bement a postára, összesúgott Vaszilijjal, a postamesterrel, sürgönyblankettát vásárolt, egy ideig ide-oda forgatta, aztán sokáig írt rá valamit szarkaláb betűivel, bajszát kabátja ujjával törölgetve, Végül gondosan összehajtogatta a blankettát, sapkájába dugta, és elballagott Katyerina Petrovnához.

Katyerina Petrovna tizedik napja föl sem kelt az ágyból. Nem fájt semmije, de ájulással határos gyöngeség nyomta kábult fejét, mellét, lábát, és nehezen lélegzett.

Manyuska hatodik napja nem tágított az ágya mellől. Éjszaka felöltözve aludt a besüppedt kanapén. Néha-néha úgy rémlett neki, hogy Katyerina Petrovna már nem lélegzik. Olyankor riadtan hüppögött, és szálongatta az öregasszonyt:

— Nagyanyó, nagyanyó, élsz még?

Katyerina Petrovna megmozdította kezét a paplan alatt, és Mányuska megnyugodott.

A szoba sarkában a reggel sem tudta eloszlatni a novemberi sötétséget, de jó meleg volt. Manyuska befűtött a kályhába. Amikor a vidáman táncoló láng megvilágította a falakat, Katyerina Petrovna óvatosan föllélegzett: a tűz fényében a szoba kedélyessé, lakottá változott, olyanná, mint regesrégen, amikor Nasztya még otthon volt. Katyerina Petrovna behunyta a szemét, és sárga halántékán legördült egy árva könnycsepp, elszivárgóit ősz haja közé.

Megjött Tyihon. Krákogott, orrot fújt, szemlátomást izgatott volt.

— Mi újság Tyisa? — kérdezte Katyerina Petrovna erőtlen hangon.

■ Hidegre fordult az idő, Katyerina Petrovna! — mondta Tyihon bátorító vidámsággal, és nyugtalanul nézegette a sapkáját. — Nemsokára leesik az első hó. Annál jobb. Az út megkeményszik, könnyebb utazás esik rajta.

— Mármint kinek? — Katyerina Petrovna kinyitotta szemét, és aszott kezével görcsösen simogatni kezdte a paplant.

— Hát ki másnak? Nasztaszja Szemjonovnának! — válaszolta Tyihon kényszeredett mosollyal.

és kihúzta sapkájából a táviratot. — Neki bizony, és senki másnak.

Katyerina Petrovna fel akart ülni, de nem bírt, visszahanyatlott párnájára.

— Tessék! — mondta Tyihon, gondosan széjjeihajtogatta a sürgönyt, és odanyújtotta Katyerina Petrovnának.

De Katyerina Petrovna nem vette el, hanem továbbra is könyörgőn nézett Tyihonra.

— Olvasd fel — szólt rá Manyuska rekedtes hangján. — A nagyanyó már nem tud olvasni. Gyenge a szeme.

Tyihon riadtan körülnézett, gallérjába nyúlt, megismltotta gyér vörös haját, és tompán, bizonytalanul olvasta:

,,Máris indulok, tessék megvárni. Maradtam szerető leánya, Nasztya!"

— Nem kell, Tyisa! — szólt Katyerina Petrovna. — Nem kell, kedvesem. Áldjon meg az isten a jó szándékodért, a kedvességedért. — Nagy nehezen a falnak fordult, s úgy tetszett, elaludt.

Tyihon a hideg előszobában ült a lócán, fejét lehorgasztva pipázott, köpködött és sóhajtozott, amíg ki nem jött Manyuska, és be nem hívta Katyerina Petrovna szobájába.

Tyihon lábujjhegyen belépett, és aztán a tenyerével végigtörölte az arcát: Katyerina Petrovna ott feküdt, viaszfehéren, összeaszva, mintha szép, csendesen elaludt volna.

xxx

Másnap eltemették Katyerina Petrovnát. Fagyott és egy kevés hó is hullott. A táj megfehéredett, az ég szárazon világított, de szürkén, mintha mosott, fehérítetlen, fagyos vásznat terítettek volna az emberek feje fölé.

Öregasszonyok, gyerekek jöttek el a temetésre. A koporsót Tyihon, Vaszilij meg a két Mai jav in fivér vitte a temetőbe.

Útközben a tanítónővel találkozott a menet. A tanítónő nemrégiben érkezett Zaborjéba, és még senkit sem ismert.

Jön a tanító néni, itt a tanító néni — suttogták a gyerekek.

Fiatal, félszeg, szürke szemű teremtés volt a tanítónő, még egészen kislány. Meglátta a temetési menetet, félénken megállt, ősz hajú édesanyjára gondolt, aztán lassan elindult a koporsó nyomában. Az öregasszonyok visszanéztek rá és összesúgtak: lám, milyen szelíd, csendes fiatal lány, eleinte bizony nehéz sora lesz a zaborjei gyerekekkel, mert hát azok nagyon önfejűek és pajkosak.

A tanítónő két kézre fogta a bátorságát, és megkérdezte az egyik vénasszonyt, Matrjona anyát:- Egyes-egyedül volt a világon ez az öreg

néni?

— Há-át, kedveském — válaszolta Matrjona anyó készségesen —, vedd úgy, hogy egyesegyedül. És milyen áldott jószívű, aranyos asszony volt szegényke. Csak ült, üldögélt naphosszat a kanapén, és nem volt kivel szót váltania. Szomorú sors! Van egy lánya Leningrádban, de úgy látszik, fölvitte isten a dolgát...

A temetőben a tanítónő odalépett a koporsóhoz, és megcsókolta Katyerina Petrovna aszott sárga kezét. Aztán gyorsan fölegyenesedett, elfordult és megindult a temetőkert málladozó téglakerítése felé.

Nasztya a temetés után két nappal érkezett le Zaborjéba. Friss sírdombot talált a temetőben — о föld rögökben fagyott össze rajta —, odahaza pedig Katyerina Petrovna hideg, sötét szobáját, amelyből, úgy tetszett, réges-régen elszállt az élet.

Nasztya abban a szobában átsírta az egész éjszakát, míg odakinn kéklőn föl nem derengett a borongás, szomorú hajnal.

Lopva utazott el Zaborjéból, azon volt, hogy senki se lássa, senki se zaklassa kérdésekkel. Úgy érezte, senki, Katyerina Petrovnán kívül senki sem veheti le róla jóvátehetetlen bűne súlyos terhét.

Szőllősy Klára fordítása

13