Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-02-07 / 3. szám
Az éjszakák már hosszúak voltak, súlyosak, mint az álmatlanság. Nasztya, Katyerina Petrovna lánya, egyetlen hozzátartozója, messze volt tőle, Leningrádban élt. Utoljára három esztendeje járt otthon látogatóban. Katyerina Petrovna tudta, hogy Nasztyának most nincs ideje vele törődni. A fiataloknak megvan о maguk gondja, érthetetlen érdeke, öröme, boldogsága. Jobb abba bele nem avatkozni. Katyerina Petrovna ezért nagyon ritkán irt Nasztyának, de naphosszat ,:sak őrá gondolt, ahogy ott ült a besüppedt kanapé sarkában. Levél sem jött Nasztyától, de két-három havonként Vaszilij, a vidám fiatal postás kétszázrubeles átutalást hozott Katyerina Petrovndnak. Gondosan irányította Katyerina Petrovna kezét, amikor aláírta az utalványt, nehogy rossz helyre írja a nevét. Vaszilij elment, Katyerina Petrovna pedig kezében a pénzzel elmerengett. Azután föltette pápaszemét, és újra meg újra elolvasta a postautalvány szelvényére vetett néhány szót. Mindig ugyanaz a néhány szó: Nasztyának annyi a dolga, hogy nem ér rá hazalátogatni, de még levelet írni sem. Katyerina Petrovna gyengéden simogatta a vastag bankókat. Öregségében teljesen megfeledkezett róla, hogy ezek nem ugyanazok a bankjegyek, amelyeket Nasztya a kezében tartott, s úgy érezte, mintha a papirosokból Nasztya parfümje illatoznék feléje. Egy októbervégi éjszakán valaki sokáig kopogtatott a kerti kiskapun, amely már jó néhány esztendeje be volt szögelve. Katyerina Petrovna izgatottan fölkelt, sokáig bugyolálta magát meleg fejkendőjébe, magára borította avitt pelerinjét, és abban az évben először, kilépett a házból. Lassan, tapogatózva lépkedett. A kiskapuhoz érve Katyerina Petrovna halkan megkérdezte: — Ki kopog? — Senki sem válaszolt. — Úgy látszik, képzelődtem — motyogta Katyerina Petrovna, és megindult visszafelé a házhoz. Csakhamar kifulladt, megállt az öreg fánál, belekapaszkodott egyik hideg, nyirkos ágába és megismerte: a juharfa volt! Ezt a juhart régesrégen, kacagókedvü fiatal kislány korában ültette Katyerina Petrovna, s most ott állt kopáron, dideregve, nem volt hová menekülnie a szeles, barátságtalan éjszaka elől. Katyerina Petrovna megsajnálta a juhart, megsimogatta érdes törzsét, nagy nehezen hazabotorkált, és még aznap éjjel levelet írt Nasztyának. ,.Szeretten-szeretett kislányom — írta —, ezt a telet, érzem, nem élem túl. Gyere haza legalább egy napra, ha nem többre. Hadd lássalak még KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ: A TÁVIRAT egyszer utoljára, hadd foghassam meg a kezedet. Olyan öreg és gyenge vagyok, hogy már a járás is nehezemre esik." Manyuska szortyogva elvitte a levelet a postára, sokáig dugdosta a postaládába és kukucskált: mi lehet benne? De nem látszott semmi, csak az üres bádogládika. Nasztya a Képzőművészek Szövetségében titkárkodott. Sok volt a dolga. Kiállítások, pályázatok rendezése — mindez az ő kezén ment keresztül. Katyerina Petrovna levelét is hivatalában kapta meg. Olvasatlanul táskájába tette; úgy döntött, majd a munkaidő után olvassa el. Katyerina Petrovna levelei mindig megkönnyebbülést keltettek Nasztyában: ha anyja ír, életben van. Ugyanakkor azonban sajgó nyugtalanság is támadt a nyomukban, mintha minden levél néma szemrehányás volna. Munka után Nasztyának el kellett mennie egy Tyimofejev nevű fiatal szobrász műtermébe, hogy megnézze, hogyan él. Erről Jelentést kellett tennie a Szövetség vezetőségének. Tyimofejev panaszkodott. hogy hideg a műterme, általában háttérbe szorítják, nem engedik érvényesülni. A lépcső egyik pihenőjén Nasztya elővette kis tükrét, bepúderezte az orrát, és rámosolygott tükörképére: tetszett önmagának. Tyimofejev maga nyitott ajtót, elszánt, mérges kis ember volt. Télikabát volt rajta, nyaka köré vastag gyapjúsált tekert, lábán Nasztya női hócipőt pillantott meg. — Le ne vetkőzzék! — mordult rá Tyimofejev. — Bundában is megfagy odabenn. Tessék! Sötét folyosón vezette végig Nasztyát, majd felment néhány lépcsőfokon, és kinyitotta előtte a műterembe vezető keskeny ajtót. A műtermet maró füstszag töltötte be. A földön, egy hordó nedves agyag szomszédságában, petróleumfőző égett. Állványokon nedves rongyba takart szobrok álltak mindenfelé. A széles ablak előtt ferde pászmákban söpört végig a hó, köddel vonta be a Névát, s végül elolvadt sötét vizében. A szél besüvített az ablakon, és meglebegtette a padlón heverő régi újságokat. — Istenkém, micsoda hideg! — kiáltott fel Nasztya; úgy érezte, a műterem levegőjét még jobban lehűtik a rendetlen összevisszaságban falraaggatott fehér márvány domborművek. — Tessék, kérem, gyönyörködjék! — mondta Tyimofejev, s agyagfoltos karosszéket húzott oda Nasztyának. — Nem is értem, hogy-hogy nem döglöttem még ebben az odúban. Persia műtermében úgy árad a hőség a fűtőtestekből, mint a Szaharában. — Nem szereti Persint? — kérdezte Nasztya fölfigyelve. — Tehetségtelen törtető! — pattogott Tyimofejev. — Kontár! Alakjainak a válla nem váll, hanem ruhaakasztó. A kolhozoslánya feltúrt kötényes kőbdlvány. A munkása: neandervölgyi ősember.Falapáttal mintáz, és ravasz, kedvesem, ravaszabb, mint egy bíboros! — Mutassa meg a Gogol-szobrát! — kérte Nasztya, hogy másra terelje a beszélgetést. — Álljon máshová! — rendelkezett mérgesen a szobrász. — Nem, nem oda! Ebbe a sarokba itt, ni. Úgy! Egyik szobráról levette a vizes ruhát, bíráló szemmel megnézte minden oldalról, aztán leguggolt a petróleumfőző mellé, és kezét melengetve megszólalt: — Tessék, itt van Nyikolaj Vasziljevics! Meg lehet nézni. Nasztya mebgorzongott. Hegyes orrú, kissé görnyedt hátú férfi nézett rá gúnyosan, nemcsak nézett: keresztüllátott rajta. Nasztya szinte 12 látta, ahogy a halántékán ver a finom, elmeszesedett ér. ,,És az a levél még mindig ott hever olvasatlanul a táskádban — mondta Gogol éles, fürkésző szempillantása." — Nos? — kérdezte Tyimofejev. — Ez aztán igen, mi? — Rernekf — felelte nagy nehezen Nasztya. — igazán nagyszerű! Tyimofejev keserűen fel kacagott. — Nagyszerű! — ismételte.— Mind azt mondják: nagyszerű. Persin is azt mondja, meg Mátyás is, meg minden szakértő valamennyi bizottságban. És mi a vége? Itt minden remek és nagyszerű, de ott, ahol a művészi pályám eldől, ott ugyanaz a Persin csak hümmög, és mindennek befellegzett. Mertha Persin hümmög, akkor mindennek vége!... Éjszakákon át nem alszom! — üvöltötte Tyimofejev, és toppantva, dobogva szaladgált fel-alá a műteremben. — Reumát kapok a kezemben a nedves agyagtól. Három esztendeje olvasok Gogolról, elolvastam minden szót, amit róla írtak. Disznófejekről álmodom! Nagy halom könyvet kapott fel az asztalról, megrázta a levegőben és odavágta. Gipszporfelhő szállt fel az asztalról. — Ez mind, mind Gogolról szól! — tette hozzá, és hirtelen lecsillapult. — Tessék? Úgy látom, megijesztettem. Bocsásson meg, kedvesem, de isten bizony a legszívesebben verekednék. ■ Nem bánom. Együtt verekszünk! — jelentette ki Nasztya és felállt. Tyimofejev keményen megszorította a kezét, és Nasztya azzal a szilárd elhatározással távozott, hogy bármi áron is, de kiragadja ezt a tehetséges művészt az ismeretlenségből: Visszament aSzövetségbe,felkereste az elnököt, és sokáig tárgyalt vele, heveskedett,vitatkozott, bizonygatta, hogy haladéktalanul kiállítást kell rendezni Tyimofejev műveiből. Az elnök ceruzájával kopogott az asztalon, sokáig mérlegelte a dolgot, s végül beleegyezett. Nasztya hazament Mojka-parti ósdi szobájába, melynek mennyezetét aranyozott gipsz-cirádák ékesítették, és csak ott olvasta el Katyerina Petrovna levelét. „Hogy utazhatnék most le Zaborjéba! — gondolta és felállt. — Hogy szabadulhatnék innét?" A túlzsúfolt vonatokra gondolt, a keskeny vágdnyú vasútra, amelyre át kell szállnia, aztán a zőtyőgó's szekérre, a pusztuló kertre, az elkerülhetetlen anyai könnyekre, a falusi napok nyomasztó, színtelen unalmára — és a levelet íróasztala fiókjába dugta. Két hétig vesződött Tyimofejev kiállításának megrendezésével. Ezalatt néhányszor összeveszett az összeférhetetlen szobrásszal, és ugyanannyiszor kibékült vele. Tyimofejev olyan ábrázattal szállította el műveit a kiállításra, mintha biztos pusztulás útjára bocsátaná őket. — Semmi se sül ki ebből az egészből, édesem, az égvilágon semmi— jelentette кI Nasztyának olyan kárörverídően, mintha a lány nem is az ő kiállítását rendezné, hanem a sajátját. — Hiába vesztegetem az időmet, becsületszavamra mondom. Nasztya eleinte kétségbeesett és megsértődött, de a végén átlátta, hogy mindez a sok szeszély csak játék, színlelés, és Tyimofejev a lelke mélyén nagyon is örül leendő kiállításának. A kiállítás este nyílt meg. Tyimofejev dühöngött, kijelentette, hogy szobrokat nem lehet villanyfényben megtekinteni. — Halott világítás! — zsémbeskedett. — Gyilkos unalom! Még a petróleum is többet ér. Nasztya is felfortyant. — Hát miféle világítás kellene magának, maga lehetetlen fráter?
