Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-10 / 1. szám

ifiG

.................................„

A KÖTÉNYZSEBBEN

6

Ligyija Kamnyeva: — Hallatlan önzés volna t

Lena Fridman : — Otthon maradni? Egyszerűen vétekl

Van-e olyan nő, aki briliánst vagy drágagyöngyöt őrizgetne a köténye zsebében, hogy krumplihámozás vagy fehérnemű mosás közben elgyönyörködjön benne ? Számomra rettenetes volna, ha a szappanos vízzel együtt véletlenül kiönteném, vagy pedig a szemetesvödörbe dobnám, s elveszteném. El sem tudom képzelni, hogy ilyen ötlete támadna bármelyik barátnőmnek akár egy pillanatra is.

Egyébként az ötletet nem is tartja olyan furcsának az a cikk, amelyet nemrégiben olvastam a „Ladies“ Home Journal“ című amerikai nőlapban. A cikk címe: „Minek a nőnek magasabb képzettség?“ A szerző, Phillis Macginley azt igyekszik bebizonyítani, hogy nincs abban semmi elítélendő, ha egy diplomás nő a férjhezmenés után teljesen a családnak és a háztartásnak szenteli magát, és tudását csak saját kedvtelésére használja fel. A magasabb képzettség, különösen a humán műveltség — hangoztatja a szerző — „tisztán ragyogó briliáns, amely a kötényzsebben éppoly fényesen csillog majd, mint az ékszerüzlet kirakatában, s nem homályosodik el amiatt, mert nem váltják fel egy karéj vajaskenyérre. A műveltség drága kincs, személyi tulajdon... Nem barbárság hát azt követelni, hogy csak a jövedelem megszerzésének eszköze legyen ?“

Phillis Macginley azt ajánlja: „Mint ékét hordja a nő becsülettel diplomáját... De ha köténye zsebében kívánja hordani... ehhez is joga van.“ Véleményem szerint ez az amerikai folyóirat hasábjain kifejtett álláspont is barbár. Éppen olyan, mintha valakinek nagyszerű képtára volna és egyedül gyönyörködne benne, senkit közelébe sem engedne, csupán a családja tagjait. Természetesen vannak még ilyen emberek.

Szerettem volna megtudni, mit szólnak ehhez a szovjet nők, akik sokkal könnyebben juthatnak a tudás kincseihez, mint sok más ország asszonyai.

— Saját kedvtelésemre a zsebemben őrizgetni a diplomámat? Ez hallatlan önzés volna — tör ki Ligyija Kamnyeva, akivel először beszélgettem erről a témáról.

Ligyija finom arcvonáséi, kedves, csinos szőke nő. Ügyvéd, Moszkvában, a Lenin kerületben a jogi tanácsadó iroda vezetője. Szeme ragyog, mialatt,,csodálatosan érdekes“ munkájáról beszél.

— Az ügyvéd igen fontos szerepet játszik a bajbajutott ember életében. Különféle sorsok, különféle jellemek váltakoznak a szemem előtt, mint valami kaleidoszkópban. A mi társadalmunkban elsősorban arról ítélik hteg az embert, hogy szeret-e dolgozni. Valahányszor egy peres ügyben elvállalom valakinek a védelmét, megtudakolom, hogyan viselkedett az illető a munkahelyén, szeretett-e dolgozni. És majdnem mindig meggyőződöm arról, hogy épp az követ el vétket, aki rosszul dolgozik.

Régóta ügyvéd ? — kérdezem.

— Attól a naptól fogva, hogy megkaptam a diplomámat. És bizony ez a briliáns — a tudásom — e tizenöt év alatt egyáltalán nem homályosodott el. Úgy vélem, hogy a saját élvezetünkre fordított tudás, amelynek a társadalom nem veszi hasznát, súlyos bűncselekmény. — És rögtön hozzáfűzi: — Pedig a törvény nem is bünteti.

Ligyijának van egy tizenkét éves kislánya, Natasenyka; bármilyen elfoglalt is a mama, mindig szakít időt számára. Ellenőrzi leckéjét, olvasmányait, eljár vele múzeumba, színházba.

— El sem tudja képzelni, milyen fontos a gyerekeket már korán munkára nevelni — bizonygatja Ligyija, aki nem sejti, hogy nekem is van gyermekem és szívvel-lélekkel osztom a nézetét.