Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-11-30 / 24. szám

dés.

Nincs elég ember? — hangzott a kér-Nem nagyon jönnek ezek dolgozni, az isten verje meg.

— Rosszul fizetett tán a szövetkezet ?

— Kérem, azt nem lehet mondani, hogy jól.

— Miért?

Az elnök hallgatott.

— Az elvtárs az elnök, hogyan gondolja: miért ?

— Kérem, az is haszon, ha a birka legeli le azt a tengerit. Kövérek lesznek tőle. Jól tápláltak.

Katalin hallotta, hogy az elnök felesége hisztériás suttogással kérdezi a férjét:

— Ezt te mondtad el ?

— Hallod, hogy én.

— Hülye — mondta az asszony.

Utak és szőlők. Házak és emberek. A fürtök aszottan csüngtek a tőkéken. Egy ember mozdulatlanul ült a háza küszöbén, feje a mellére kókadt, mellette egy denaturált szeszes üveg, és csak volt ott, és ült teljesen mozdulatlanul. Feltűnt Kanizsai Pali bácsi megroggyant veremlakása. Lassú és kegyetlen zene követett mindent. Ott állt az esett és szomorú Kanizsai család, ahogy a nyomorúságot nyomorúságos szótlanul siratja.

Aztán Hajabácsék következtek. A böte lábú nagy fiú kijött a házból, vállára dobta a bakóját, s ment a kapu felé. Aztán a kicsi gyerek lába látszott. Majd hirtelen váltogatni kezdte a kép a kisgyerek és nagy fiú lábát. S váratlanul megszólalt Katalin hangja:

— Szellemi és testi nyomorúság. A szegénység tette ilyenné őket. Annyit láttam itt, hogy néha összeborzongok. Valami rettenetes nagy munkát kellene végezni, hogy ezt a népet felemelhessük az értelem színvonalára. Itt évezredek múltak el nyomtalanul, átokban és szegénységben. A sámánhit helyébe az istenhit lépett, de ez nem jelentett semmit. Az emberhitre még nem tanította meg őket senki.

És ott volt ő maga a képen üdén, tisztán, fiatalon, szőkeségében tűzként lobogva, s rámutatott az öreg iskolára.

— Fel kellene építeni azonnal a központi iskolát, ezt meg lerombolnám. De a szó szoros értelmében tankokkal vagy amivel lehet. Itt áll ez a régi iskola meg a kápolna. Havonta egyszer a faluból kijön ide a pap. Az emberek odacsődülnek hozzá, de alig hiszem, hogy tudják, miért? Lelki vigaszt nem kereshetnek, mért nem tudják, mi az. Élnek, ahogy éltek beláthatatlan idők óta.

És következett a lakodalom. Előbb a borospince, aztán a lakodalom. Közeledett a nászmenet. Hirtelen sötétre váltott a kép, és látni lehetett a pincebeli ivászatot, s azt, hogyan locsolja le mirtuszkoszorúját a vőlegény. S mintha ezalatt már beértek volna a kápolnába, most csak a kinti nép látszott, a várakozók és a bámészok, s fölöttük felmagasodott Keresztelő Szent János szobra. Vadul, a hit kényszerében intett le a népre a szobor.

Aztán visszatért a templomból a nászmenet. A vőlegény semmit sem értve bámult bele a világosságba:

— Megesküdtünk ?

— Meg, meg.

— Na, hálistennek.

Lent a padsorokban nem nevetett senki. Iszonyodva nézték önmagukat, a döbbenet némaságával, a felismerés rettenetességével, amiben ott vibrált már a megszülető düh.

Következett a lakodalom. Ettek és ittak az emberek. A cigányok bütykös ujja nem talált rá a hangokra. A násznép mégis ugrált önfeledten. Gaál Imre elindult kifelé, s akkor valaki hátulról leütötte őt. Szék emelkedett, s elcsattant a lámpa. A verekedés hangorkánja töltötte be a termet. Ütések reccsentek. Elfojtott kiabálások hallatszottak.

S Katalin tisztán jelent meg a képen, olyan

mozdulattal, ahogy a János-szobor mutatott a népre:

— Magányosak itt az emberek. Isszák a rossz bort vagy a denaturált szeszt, amitől hülyék lesznek. Hazamennek, és befekszenek az ágyba. Nem is olyan ritkán a rokoni ágyba. Böte lábú gyerekek születnek. Csenevész fiák, akik az apjuk szájából kapják a pipát. Tizenhét éves korukban csenevész utódokat nemzenek. Fel kell ezt számolni minden eszközzel. Az új iskola talán valamit megmozdítana. De amíg ez a régi áll, a házak sem fognak megmozdulni. Furcsa ellentmondás, de így van. Jelenleg az embereket még munkára se nagyon lehet mozgósítani. Egy menthetetlenül túlhaladott életformáról van itt szó,

a

Galambos Lajos

ШШ

XVI. folytatás

társadalmi betegségről, amit mindenképpen fel kell számolni. Megvan az alap hozzá, hiszen az új emberek kinőnek lassan itt is.

A képen Gaál Imre száguldott el a teherautóján.

Aztán a kis Mirki Ambrus battyogott a sárban az iskola felé.

— Orvos lenne vagy tanár vagy tanító, mindegy: valaki, aki egyszer elérné már innen Európát.

Gyerekek hajkurászták a képen a teheneket:

— De hát a tanyán mi a helyzet ? Az a jó, ha a kezükbe nyomhatják az ostort mindjárt, ahogy járni tud, s uzsgyi: őrizd a libát, kocát, tehenet, ami sorra jön.

Áradtak és zuhantak és leütöttek a képek. A teremben mélységes csend volt.

A képen az agronómus haladt a csézáján a határban, s úgy mondotta:

— Én megértem egy ország átszervezésének millió gondját. De vajon ez a gond, ami a miénk egy ilyen tanyavilágban, csak a millió után következik? Valami véglegeset szeretnék már én is, nem tekeregni egyik helyről a másikra. Megmaradni, dolgozni s megnyugodni egy helyen. De az ember egy helyet csak úgy szerethet meg, ha odaköti valami. Amire emlékezhet. Amire, ha visszatekintünk, kitölti a múltat. De hát mit csináltam én itt? Egy házat se építettem. Nem vagyok erős ember. Javasoltam már persze sok mindent. önálló tanácsot. Központosítást erős ütemben. Új gazdálkodási rendet. Új szőlők és gyümölcsösök telepítését. S mindenre mi volt a válasz ?

Az elnök válaszolt a képen:

— Jól van.

És újra az agronómus:

— Aztán minden maradt a régiben.

Katalin hallotta, hogy mellette az elnök

felesége tűzszavakkal suttog:

• Ezt te mondtad ?

■ Hiszen hallod.

■ Az én istenem veszítsen meg téged.

S felpattant az asszony, felrántotta maga

mellől a férjét, s nagy zörgéssel kivonult. Bevágta az ajtót maga után, hogy csak úgy zengett.

A mozgolódás átragadt a teremre. Már a dühök és a megaláztatások tüzei az arcokon égtek. De Katalin szavai mégis visszatartották őket, mert a szavak felmerültek újra és újra, a sivár és szomorú képeket fenyegető ismétlésekkel kísérte már, mintha a kétségbeesést akarná belezúgatni a fülekbe:

— Szellemi és testi nyomorúság. Annyit láttam itt, hogy néha összeborzadok. Valami rettenetesen nagy munkát kellene végezni, hogy ezt a népet felemelhessük az értelem

színvonalára. Itt évezredek múltak el nyomtalanul átokban és szegénységben.

A tanyasiak mostohagyermekei voltak a társadalomnak mindig. Sajnos, azok is maradtak.

Emberek áradtak a vásznon. Értelmetlenül topogó lábak. Ereszek, venyigék, kerítések. Petróleumlámpák. Egy gyerek zsíros kenyeret evett. Taknyos orra, koszos ruhája, a világba bámuló értelmetlen pillantása iszonytató volt. Italok jöttek, zavaros borok, imakönyvek és rózsafüzérek. Száraz, döglött békát emelt fel egy kéz, babonásan megfordult vele, s áthajította önmagán. Aztán teherautó zúgott. Traktor szántott.

Csöpögött a náderesz. Egy öreg arc mereven nézte. Később a terem kivilágosodott. Egy moccanás sem hallatszott. Csak a döbbent csend ült a teremben.

Katalin meghordozta a tekintetét. Zsögön Béla félve nyúlt a kezéért, és megszorította. Most néhányan megfordultak a lócákon, s a pillantások őt keresték. Lassan az emberek felálltak a székekről, s gyűltek oda, gyűltek hozzá, és néztek rá.

Katalin félt.

Az emberek néztek rá, aztán kiindultak lassan.

Elhaladt Katalin előtt mindenki, pillantásaik gyűlölséggel voltak tele, torokba szorult sírással, s valami szétszaggatni akaró indulattal.

Nem szólt senki egy szót sem.

Rédeiné sem szólt.

Csak nyeltek az emberek, s vonultak lassan kifelé.

Odakint azonban megálltak. Rá sem gyújtottak, csak álltak, és nem beszéltek.

Már üres lett a terem, Katalin még mindig ott volt a padja szélén, egyik karját Zsögön Béla fogta, a másikat az agronómus felesége. De mintha a levegő még mindig a szétszaggató gyűlölség indulatával lett volna tele.

A csend volt a legelviselhetetlenebb.

A gépházból lejött Stikker Gyula, áttürekedett a népen, Katalint kereste, s amikor meglátta, örömmel kérdezte:

— Na?

Csend volt.

Stikker megfogta Katalin kezét, hogy az autóhoz vigye őt. S amikor kifelé mentek, az emberek utat nyitottak nekik. Tulajdonképpen a lány nem akart a szemükbe nézni, de vajon tehetett volna-e mást ? Igazat mondott, vagy nem ? S az igazság elől szabad-e elhúzódni gyáván? így hát bele kellett néznie Biri Jolán szemébe. Gaál Imre anyjának szemébe. A Hajabácséba. Decsi Feriébe. Mindenkiébe. Mindenkiébe.

Már Stikker is a bőrén érezte a pillantások tüzét. Megizzadt bele a homloka. Alapjában véve nem nagyon értette ezt az egészet, ő is úgy vélte, az igazság tulajdonképpen könynyü dolog, s a hazugsághoz kell a legnagyobb bátorság.

Vagy nem ? j

Akkor Biri Jolán elvisitotta magát:

— Gyalázatos.

Ugrott volna Katalinnak, de egyik oldalon vén Mirki Ambrus, a másikon Gaál Imre fogta le.- Ó, a gyalázatos.

És Katalinnak sikerült eljutni a kocsihoz.

Nem ment be a városba, Stikker akárhogy kérte őt. Ültek az autóban, döcögtek a havas utakon előre. Hátul a két filmtekercs doboza meg-megzörrent.

— Úgy vártam erre a napra — mondta Stikker.

— Mit csináljak ?- Maga nem hisz nekem most sem.

Miben higgyek?

— Hagyja itt ezt az egészet.

És?

Folytatjuk

17