Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-11-30 / 24. szám

-4 Шг Nyikoláj a legutolsó létrafoknál előrenyújtotta kezét, atlétaként megfeszítette a testét, és egy lendülettel feltornászta magát a tetőre. Elmászott a szélétől, kiegyenesedett, lerázta magáróla havat, és anélkül, hogy kesztyűjét lehúzta volna, megtö­rölte bepárásodott szemüvegét. A tetőn olyan volt, mint a háztetőkön általában: sütött a nap, fújt a szél, erősen fagyott. A havon halványkék árnyak rajzolódtak ki: a szögletes kémény, a padlás háromszöge, a televíziós antenna keresztje. Az utcán, a tető másik oldalán, Jack, a szomszédék kutyája futkosott, bizonyára a ha­vat szaglászta, és nagyon buta pofát vágott ... Nyikoláj elgyönyörködött a hófehér városban, sóhajtott egyet és már bánta, hogy összetűzött a feleségével. Bár az asszony volt a hibás, még­sem kellett volna elrontani ezt a napot, amely olyan nagyszerűen kezdődött. Nyikoláj jó hangulatban ébredt, noha későn feküdt le. A konyhában a felesége húsos derelyét készített, behallatszott a húsdaráló cuppogása és a hatéves Tomocska síró hangja: — Anyuka! Hadd tekerjem én is! Talán félted? Csak egy keveset engedj darálni. Nyikoláj hunyorgott, annyira bántotta szemét a szoba erős fénye. Az ablak előtt szivárvány­­színű pókhálók úsztak. Heverészett még egy ke­veset, igyekezett megfejteni, miért van ma ilyen kristálytiszta reggel és oly remek, könnyed han­gulata. Majd eszébe jutott, hogy az éjjel sikerült befejeznie disszertációja új fejezetét. Komoly témájú disszertációt írt:- Friedrich Schillerről. Nem ment könnyen a munka. De az elmúlt éjjel, vasárnapra virradóra megtáltosodott a tolla, ami már régen nem fordult elő vele. A gondolatok maguktól folytak a papírra, s ő csak ritkán szakította félbe a munkát, hogy járkáljon, miközben füstölt a cigarettájával. És bár reg­gelre már vágni lehetett a kékes füstöt a dolgozó­szobában, Nyikoláj mégis elégedett volt magával A disszertáció legnehezén túljutott. Amit leírt, az tele volt friss, bátor gondolatokkal, nem is­mételte azt, amit már ezren leírtak előtte is, úgy tűnt, mintha munkáját maga az ,,Ármány ésszerelem" Írója figyelte volna'ezen azéjszakán. Most, hogy eszébe jutott, min kaptak össze a feleségével, újra felsóhajtott. Igen... nem kel­lett volna az asszony orra előtt hadonászni azzal a műszaki leírással és kijelenteni, hogy ő nem tűri, ha össze-vissza csavargatják a televízió gombját. Jobb lett volna, ha szó nélkül veszi a kabátját, felmászik a tetőre és megigazítja az antennát. Akkor az asszony is megértette volna, kinek van igaza... Felkapaszkodott a meredek tetőgerincre, leta­posta maga körül a havat, hogy ne merüljön tele a cipője. Az antenna a padlásnyíláshoz volt erősítve. Nyikoláj kilazította a hosszú szögeket, majd teljesen elszakította az antennát a padlás­tól. Az antenna azonban szörnyű nehéznek bi­zonyult, és Nyikoláj váratlanul csúszni kezdett lefelé a tetőn. Nem tudta, mi történhet vele a következő pillanatban, és hirtelen kiengedte kezéből a rudat- Szerencsére a rúd nem кsapó­­dotf teljes erővel a tetőre, hanem puhán lecsú­szott a kifeszített drótokon. Nyikolájnak a lé­legzete is elakadt. Megizzadt a háta, és a szem­üvege is újra bepárásodott. Elhatározta, hogy most már elővigyázatosabb lesz. Egy pillanatra felötlött benne, hogy vár­hatna az antenna megjavításával másnapig, kihívhatná a szerelőt... de elhessegette ezt a gon­dolatot. Ha kihívja a szerelőt, azzal elismeri, hogy nem ért jobban a televízióhoz, mint a fele­sége. Felemelte az antennát, és megfelelő szögben J. Rcbrov mir* rögzítette. Most már csak azt lenne jó tudni, élesebb lett-e a kép az ernyőn. Néhányszor dob­bantott a tető szélén, hívta a feleségét. Nem lát­ta, de hallotta, hogy kijött, mert ropogott a hó a cipője alatt. — Jobb-e a kép, Lelja? — kérdezte. A felesége nem válaszolt. — Azt kérdezem, jobb-e a kép? — ismételte meg. — Jobb, jobb — felelte foghegyről az asszony. Gyere le, összetaposod az egész tetőt. — Valóban jobb lett, ugye? — erősködött Nyi­koláj. Jelena bizonyára visszavonult a házba. ,,Még mindig duzzog — gondolta a férfi. — Jól van, holnap veszek neki parfőmöt. Vagy színház­jegyet... igazán, régen voltunk színházban". Felesége gömbölyű válla jutott hirtelen az eszébe, amely nagyon fehér, különösen a sötét színházi ruhában. Melege lett a gondolattól. Bármi tör­tént, ez a nap gyönyörű továbbra is. Az anten­nára nézett, amelynek most már nem árthatott semmilyen vihar, teleszívta tüdejét friss, fagyos levegővel és készülődni kezdett, hogy leeresz­kedjék a gerincről. A lankás hajlatból még egyszer körülnézett. Három oldalról tetők vették körül. Úgy emelked­tek az utca fölé, mint fehér piramisok. A rézhu­zalok az utca felett vakítóan fényesre voltak csiszolva. És Nyikolájnak úgy tűnt egy pillanatra, mintha a tetővel, a fehér piramisokkal és a vil­lanyvezetékek. vitorlarúdjaival együtt egy hajó fedélzetén állna, és ismeretlen országok felé úszna a végtelen, átlátszó kékségben... Lenézett a földre: a szomszéd udvarban éppen láncra kötötték a kutyát. Jack mord pofával bámulta Nyikolájt, mintha most látná először. Eszébe jutott, hogy a létra, amelyen felmászott, és amely valahol a melléképület falának van tá­masztva, rövid egy kissé; ezért térdre eresz­kedett, kinyújtotta a lábát és arra számított, hogy majd csak ráakad a legfelső fokára. De sehol sem talált támasztékot a lába. Akkor hasra feküdt, megkereste a hó alatt a tető kiálló nyúl­ványát, beléjük kapaszkodott és egész törzsével lassan kúszni kezdett. De a létrát nem találta sehol, hiába tapogatott a lábával. Újra felállt, kiegyenesedett, és erősen rugdalta a tetőt, hogy a feleségét kihívja. — Lelja, kérd el a létrát a szomszédtól! — mondotta, amikor az asszony kilépett. — Nézd csak: a mienk rövid. Nekik van hosszabb, amely­ről a házat meszelték a nyáron. Menj át hozzájuk, én addig várok. Jelena fázósan vállat vont. A viselkedésén lát­szott, hogy még mindig rosszkedvű. Meghallgatta a férjét, összehúzta magán a kabátot és kétel­kedve felnézett a tetőre. — Felmenni sikerült valahogy? — Valahogy, valahogy! — morgott Nyikoláj. — Csak nem akarod talán, hogy újra bemutassam? Jelena lába alatt ropogott a hó, amint a kiska­puhoz indult. Nem telt el egy perc sem, amikor a szomszéd udvarban Jack fülelni kezdett és hangos lánccsörgéssel elfutott a ház mögé. Az egész udvart betöltötte az éles kutyaugatás. Nyikoláj várta, hogy a szomszéd asszony beker­geti a kutyát az ólba. De az ugatás nem szűnt- A férfi már idegeskedni kezdett, amikor a fele­sége visszajött, létra nélkül. Mi újság? — kérdezte Nyikoláj. — Tudod. Ко íja — mondta az asszony,— a létrájuk el van áugva a fészer mögé, Jack pedig nem engedett oda... Egyébként sem olyan magas a tető... Az események a továbbiakbap drámai gyor­sasággal peregtek. Nyikoláj visszahúzódott a párkány széléről és gyorsan megfordult. Mint a madár, teleszivta magát levegővel és az utolsó lépésnél, lélegzetét visszatartva, lenézett a földre. Abban a pillanatban olyan érzése támadt, mint amikor forró nyári napon lelökik az embert a tutajról, bele a jéghideg, dermesztő vízbe. Mesz­­sziről látta a behavazott földet és gyorsan visz­­szahúzódott a párkányról. Újra ott állt a fehér, hideg magasságban. Je­lena hangját hallotta:

Next

/
Thumbnails
Contents