Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-11-30 / 24. szám

— No, mi lesz? Egy... kettő... Ugorj! Meglátta a felesége arcát. Mi volt arra írva? Nem együttérzés, nem aggodalom, de nem is gúny. Egyszerűen a legtermészetesebb női kíván­csiság tükröződött rajta! És ezt Nyikoláj nem bírta elviselni. — Miért nem ugróm le? — kiáltotta mérge­sen. — Azért, mert te egyáltalán semmit sem értesz! Azt sem tudod felfogni, hogy itt nem tudok nekiszaladni! Ha nemezcsizmában lennék és nem cipőben, amely csúszik a tetőn, már régen leugrottam volna, és nem látnám a mosolygós képed! Érted már? Még sokáig remegett a méregtől, amikor a verandán becsapódott az ajtó. Lábnyomát a tetőn fokozatosan befújta a szél. Majd Tomocska jött ki az udvarra, báránybőr bundában, és így szólt: — Apuka a tetőn áll... — Menj sétálni, kislányom — mondta Nyiko- Idj. — Miért nem nézed a televíziót? Már befe­jezték az adást? Tomocska a szűrcsizma orrával böködte a havat. — A televízió állandóan pislog. Sűrűn, nagyon sűrűn. Anyuka' már régen kikapcsolta. Engem meg a sarokba akart állítani. Miért? — Csak úgy — felelte Tomocska és elgondol­kozott. — Semmiért. Nem tudom. Apuka, az ég sohasem hal meg? Nyikoláj fölött szürke fellegek húztak el. A rézhuzalok régen beho mályosodtak. „Mennyi ideig lehet Így állni?— töprengett. — Úgyis le kell ugranom, mert nem tudok lemászni. Vannak, akik az emeletről is leugranak, ha nincs más kiút... De még a kedvenc költőjére vonatkozó szent­ségtörő gondolata sem tűnt furcsának, „öt lépésre van szükség — latolgatta. — Öt lépés és még egy... Csak nem vagyok gyáva? Az lehetetlen!...” Mint akit megbűvöltek, gépiesen a párkány szélére lépdelt, lendületet vett és... lerepült. Esés közben eszébe jutott, hogy vissza kellene mászni a tetőre, csak egy pillanatra, hogy ügye­sebben és szabályosabban ugorjon. Ez a kíván­sága olyan legyözhetetlennek- bizonyult, hogy egész testét visszarántotta, és úgy puffant le a hóra, mint egy homokzsák. Először még fájdalmat sem érzett. Csak meg­ütötte az oldalát. Majd teljesen közömbös lett minden iránt. Megkereste a hóban a szem­üvegét és sdntikálva. gönyedten befelé indult a házba. • ...Lefeküdt a díványra. Felesége a tükör előtt púderozta magát, készült valahová. De ez nem is érdekelte Nyikolájt. Kibotorkált a konyhába, forró vizet töltött a gumitömlőbe, és újra lefeküdt. Az egyedüllét, a fájdalom, meg a meleg fokoza­tosan álomba ringatta. Akkor ébredt fel, amikor már bealkonyodott. Valakinek a keze megérintette. A kéz puha volt, akaratos és az arcát simogatta. — Te méregduda! Nem is borotválkoztál. Hadd simogassalak meg. — Nem kell! — mondta Nyikoláj. — Ne za­varj, Jelena. — Nem tudtam, hogy ennyire megütöd magad.. ■ Jelena haja enyhe kamillaillatot árasztott, és csiklandozta Nyikoláj ajkát. Az asszony azt suttogta: — No, ne haragudj. Mondok neked valamit, de csak akkor, ha nem haragszol... — Mit mondasz? — kérdezte. — Mit lehet még mondani? — Arról a... létráról. Nagyon bután visel­kedtem. — Tehát áthozhattad volna? — Nyikoláj meg­vetéssel fordult el a feleségétől. — Csak azért álltái rajtam bosszút, mert nem engedtem elron­tani a televíziót? Látod, milyen vagy, Leljo!... Hagyj békén, kérlek. — Egyáltalán nem azért csináltam... — vá­laszolta az asszony... — Csak látni szerettem volna, ahogy leugrasz a hóba. Nem hiszed? — Dehát ez barbárság! — berzenkedett Nyi­koláj. — Elhoztam volna — felelte a nő — én azt akartam, hogy fuss neki és ugorj le. Egyáltalán nem rosszindulatból. Egyszerűen... nem is tudom megmagyarázni... itthon mindig csak ülünk, te az egyik sarokban, én a másikban, és neked másra sincs gondod, csak a töltőtolladra. Az élet pedig elröpül! Az asszony újra megpróbálta átölelni. A fér­finak az oldalába nyilallt a fájdalom. Eszébe jutott az az egyszerű női kíváncsiság, amit a felesége arcáról odakint leolvasott, és durván eltolta magától az asszony kezét. A díványon feküdt. Nem volt otthon senki. Nem gyújtott villanyt, kósza árnyak bolyongtak némán a szobában. Kint, úgy látszik, lehűlt a levegő: az ablak kékre színesedett, az üvegén csodálatos, elvarázsolt erdő rajzolódott ki: csip­kézett fenyők, óriási fákra emlékeztető páfrányok és törékeny, eljegesedett csillagok, amelyek a fákra hulltak. — Miért tette ezt velem? — morfondírozott magában. — Asszonyi szeszély? Vagy mégiscsak bosszú? Elűzte ezeket a gondolatokat, de nem tudott szabadulni tőlük, makacsul visszatértek. „Ha csak szeszély,azt...egyszerűen megmondta volna. Miért hazudna és ravaszkodna?” Hirtelen átvillant az agyán: hiába kérte volna a felesége, akkor sem ugrott volna le. Nem, nem ugrott volna, hanem inkább kineveti, vagy talál valami kifogást... mint a televízióval kapcsolat­ban. Egy autó suhant el az utcán. A reflektorfény bevilágított az ablakon, szétszórva a jégcsillago­kat, és azok táncba kezdtek felesége arcképe körül. A fénykép akkor készült, amikor még új házasok voltak. Az asszonyka sovány volt, a haját simára fésülte. Alig észrevehető kíváncsiság­gal tekintett le a képről, bizalommal és figyel­mesen, ahogy a gyermekek nézik a világot. Medika korában nézett egyszer így Nyikolájra. Este volt, a lány bundájára színes hópelyhek hulltak. Ez néhány nappal Lelja születésnapja előtt történt. Elértek a kapuhoz és akkor meg­fogta a kezét. Mindketten elnevették magukat. — Tudom, hogy mit kapok tőled ajándékba — mondta a lány. — Nem, nem tudod. — De tudom — erősködött Lelja. — Ajándé­kozz nekem egy szigetet az Indiai-óceánon. — Rendben van — válaszolta komolyan Nyi­koláj. Akkor még a Pedagógiai Főiskolára járt és tudta, hogy a lánynak mindent megtesz, amit csak kiván. — De meg ne feledkezz róla — válaszolta ugyanolyan komoly bizalommal a lány. — Jó az, ha az emberek óceáni szigeteket ajándékoz­nak egymásnak! Nyikoláj felugrott a díványról. „Dehát miatta írom a disszertációmat is! — szólalt meg benne egy hang. — Ő meg zúgolódik, hogy már egy éve nem voltunk színházban... Én nem érek rá! Dolgozom, nem udvarolok más nőknek, a fizeté­sem is teljesen hazaadom...” „Miért beszélsz a disszertációról? — ellenke­zett vele egy másik, kíméletlen hang. — Miért beszélsz pénzről, színházról? Nem arról van szó. Hiszen valamikor nem voltál ilyen... Le mer­tél ugrani a tetőről. Csak úgy. Elnevetted magad és leugrottál még akkor is, ha titokban esetleg féltei. Akkor mertél kószálni az esőben, nem sajnáltad az új ruhád. És nem nyomtad a fele­séged orra alá a televízióhoz mellékelt műszaki utasítást, hanem felültetek Jelenával a fapadosra, átfújt a csavargó, borzas úti szél és hajrá. Most már ezt csak a könyvekben találod meg? Hová tűntek az óceáni szigetek?” Sietve felöltözött. Az oldala még hasogatott. Hogy tompítsa a fájdalmat, teljes erővel odacsa­pott a gumitömlővel, majd félredobta. Úgy érezte, most fel kell mennie a tetőre, el kell rúgnia a lét­rát és nem szabad gondolkozni, hogy miért teszi, csúszik-e a cipő vagy nem: bátran a pár­kány szélére lép és leugrik a meredek mélységbe. Bár nem a tető a lényeg, egyáltalán nem a tető!... BOTTLIK SÁNDOR fordítása GÁLY OLGA Lo­soncon született és ott végezte az iskoláit is. Az újságírás mel­lett elsősorban a köl­tészet felé fordult. A hazai magyar sajtóban közölt írá­sain kívül megjelent munkái: Hajnali őr­ségen c. versesköte­te, versek az Új Haj­tások c. antológiá­ban, azonkívül lefor­dította Peter Jilem­­nicky Cukor c. re­gényét és Milan Lajéiak Ének a nagy barát­ságról c. versciklusát. Fordításaival hozzá­járult a Mai szlovák költők gyűjteményes kiadványához. Legújabb lírai terméséből itt mutatunk be két verset. Rabló voltam Almába haraptam. Hamvas, sárgáspiros ranetbe. Húsa ropogva hasadt kegyetlen fogaim alatt. Nedve fröccsent, mintha a hibátlan, védtelen gyümölcsnek kínjában a könnye peregne. Micsoda kannibáli kéj — marcangolni az élő testet. Köröskörül forgatva látni, amint elfogy az almahéj, és már a csontszínű húst lépegetem mint fékevesztett. S egyszerre — vége. A magházból halvány kis féreg feje moccan. Most döbbenek rá, mily mohó, és milyen barbár rabló voltam. Kifosztottam egy boldog otthont, s a kicsi lény most itt tekereg. Hová rejtse szegény kis meztelen életét? Lepketánc Ma megérintett az elmúlás gondolata. Oly furcsán tört rám. A Dunaparton- siettem éppen — előttem ugrándozott egy kislány. Barna copfjában piros szalag lepkézett, egyik zoknija kissé lecsúszott Mellettejszőke kisfiú vékony zsinegen sárkányt húzott. A levegőben pára s napfény ülte egymásban oldódó nászát, a csillogó Dunában lelve mindkettő ringó sírját és nászi ágyát. Hová sietsz? — szóltam magamhoz. Nem vagy te víz, se hold, se felhő. Lásd, a kislány a barna copfba piros maslit fon, amíg felnő — egy évig még ? Kettőig ? Tízig ? S akkor majd itt a Duna partján fiúval sétál, vakon bízik: Szeretsz? Szeretlek. Meddig? Örökké! S nem látják, hogy egy pillangópár hattyúdal-táncot lejt a légben, s a piros szalag vércsíkként úszik siratatlan, a szürke lében 13

Next

/
Thumbnails
Contents