Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-11-02 / 22. szám

Együtt tartott aztán Hajabáccsal a filmesek csoportja. A pince olyasféle volt csupán, mint a Kanizsai Pali bácsiék veremháza, szóval nem rendes pince, a tető némely helyen beázott, a hordókon penészfoltok ékeskedtek. Az ottievők már nagyon lustán pillogtak, a bor zavaros-színtelenül állt előttük az üvegkancsókbán, és töltögettek szüntelen, s ittak. A filihesek közül néhányan megkóstolták a bort, elhúzták a szájukat, de persze azok, akiknek minden mindegy, megitták, éppúgy, mint az idevalók. Decsi Ferinek végigfolyt a nyakán az ital, ahogy kortyolt, leöntötte a mirtuszkoszorúját, amelyet a gomblyukában viselt. Már az esküvőre volt öltözve.

Csipás és zavaros tekintetek bámultak a gépbe. Aztán énekeltek. "Torkuk vastagra dagadt közben.

— Mindenki igyon — mondta Decsi Feri. — Ma már én törvényesen hálok az asszonynyal. Hijj, az anyja istenit, micsoda kemény dolog ez, fiúk.

Köszörű nem kell ?

Mihez ?

— Kihegyezni a szerszámot.

Katalinra sandítottak, s röhögtek.

Katalin kiment innen.

Ebéd után ünneplőbe öltözötten vonult ki

a tanyavilág népe a Keresztelő Szent János feje vételéről elnevezett kápolna elé. Két sorban várták a lakodalmas menetet. A násznép gyalog közeledett. A menyasszonyt Gaál Imre karolta. A fehér ruha nem volt a menyasszonyra való, kölcsönkapták nyilván, s nagyon is régimódinak mutatkozott. Akár egyik alma a másikhoz, úgy hasonlított a menyasszony a húgához, Biri Jolánhoz. Erős léptekkel közeledtek. Leghátul a vőlegény jött Biri Jolán karján. Nem valószínű, hogy Decsi Feri túlságosan sokat látott a ceremóniából, ment, mert vitték, s erőlködve tartotta nyitva a szemét.

A pap összeeskette őket a szertartás szerint, nem sokat teketóriázott, sietett ő is vissza, a faluba, s bár a filmesek nem mentek be a kápolnába, nyilván az is zavarta őt, hogy kívül várakoznak. A stólával összezárta a fiatalok kezét, megáldotta őket a kereszt jelével, s azt mondta:

— Menjetek a szent kötelékbe békével.

A nászszülők összecsókolóztak, és sírtak.

— A tisztelendő úr nem kísér el bennünket az ajtóig ? — kérdezte a menyasszony.

A pap nem nagyon kívánkozott erre •

— Elbocsátottalak benneteket békével.

— Másokat mért kísért el ? Mennyit kell fizetni érte ?

A pap felvonta a szemöldökét, nem tehetett mást, közéjük karolt, s eljött velük az ajtóig. Ezzel a menyasszony meg volt nyugodva. A vőlegény bambán pislogott bele a kintről becsapó fénybe, s úgy tűnt, még most sem tudja, mi is történik voltaképpen. Mert amikor kiléptek, s megcsapta a levegő, megkérdezte :

— Megesküdtünk ?

Meg, meg.

Na, hálistennek.

ölelgették őket, és sok boldogságot kívántak nekik a bámészkodók, összecsókolózott a kápolna előtt boldog-boldogtalan.

Aztán a vőlegény házába mentek.

Ettek és ittak tovább.

összecsődült valamiféle zenekar is, egy hegedűs, egy kontrás meg egy bőgős. Nyávogtatni kezdték a hangszereiket, mert hát a cigányok bütykös ujja sehogyan sem talált már rá a pontos hangokra. De azért nem panaszkodott senki, jó volt. Ital volt, dalolni lehetett, és ugrálni is lehetett.

Katalin, ahogyan ott ült a terített asztalnál, elnézte őket. Valahogyan nagyon idegenül érezte magát, és mégis idetartozónák. Hogyan lehetne az, gondolta, hogy csupán én egyedül lennék olyan, mint ők, s ezen az áron a többi mind olyan, mint most én ? Nem lenne meg-Щ'Ш

XIV. folytatás

Galambos Lajos

felelően igazságos? Egyedül a sokak ellenében.

De hát sajnos, így is nagyon egyedül van a sokak között.

Imrének elmondta:

— Talán jobban érezném magam, ha mindenki olyan lenne, mint én, s csak lennék olyan, mint ők.

Imre hosszan nézte őt:

— Szégyell bennünket?

— Nem.

— S engem?

— Ugyan, Imre.

— Tudom én, minek tagadja?

— Félreért.

— Nem értem én félre — mondta a fiú. — Én egyszer megcsókoltam magát, s utána tisztességesen nem is találkoztunk. Belém is csak a félelem száll, ha arra gondolok, hogy el kellene magához menni. Miért van ez? Indulnék iskolára szívesen, higgye el, beszéltem az agronómussal, de azért jó lenne, ha maga is beszélne velük.

— Beszélek.

— Hátha utána nem félnék, és maga sem szégyellne.

— De ha nem szégyellem, Imre. Nem szégyellem, nem érti ? — S hozzátette: — Gondolkodni azért szabad még.

Már a fiatalok mind ugráltak. Imre sem tartóztatta magát az italtól, hát elmentek áncolni.

Por szállt, dübörögtek a párok az agyagpadlón.

— Hej, kié a menyasszony.

Imre csak Katalint nézte. Nem tudta elenni a tekintetét a lányról, s csak suttogta:

— Katalin.

— Tessék.

— Elmennék magáért a világ végére.

— Ugyan, micsoda butaság ez — mondta.

S azt gondolta: csupáncsak sajnálom, vagy

mi? Ha ketten lennénk a világon, nyilvánvalóan könnyebb leime.

Észrevette, hogy Biri Jolán Gaál Imre anyjával dugta össze a fejét, őt nézte a két nő fekete tekintettel, aztán Biri Jolán nemsokára idejött, s azt mondta Imrének:

— Elegét táncoltál már a kisasszonnyal.

— Na és ? — mondta Imre.

Jolán Katalinhoz fordult:

— Miért nem hagyja már ezt a férfit ?

— Hallgass el — mondta neki Imre.

— Dehogy hallgatok, közöm van hozzád.

S erős karjával magához ragadta a fiút.

Imre szabadkozott:

— Hagyj nekem békét, csak vigyázz.

Újra magához húzta, s Imre kitépte magát

a szorításból.

— Nem érted, hogy engedj el ?

Biri Jolán pofon ütötte őt.

— Csak ne bírj magaddal — mondta —, kaphatsz még egypárat. — Ránézett Katalinra:- Magának meg jobb lett volna, ha nem jön ide.

Már akkor elcsendesedett a ricsaj, á kezdték körülvenni őket. Csupán a zene nyávogott még.

Ugyanis ki hívta ? — kérdezte Biri

Jolán.

Imre a pofon megszégyenítő tüzében állt:

— Én — mondta.

— Mert mi nem — mondta Jolán.

Katalin megindult kifelé. De Imre nem

maradt el tőle és követte öt. Anyja utána kiáltott a fiúnak:

Itt maradsz.

Nem — mondta Imre.

— Azt mondtam, fiam, itt maradsz.

Imre nem hallgatott rá.

Hirtelen ütés érte hátulról.

Egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, de aztán megfordult mégis, és ütött. Nem nézte, kit talál. Egy szék leverte a lámpát. Visításba fulladt minden és káromkodásba. Reccsenések és ütések hallatszottak.

Katalin reszketve sietett haza. Stikker Gyula utolérte őt. Ment egy darabig mellette, szótlanul.

Megfoghatom a karját ? — kérdezte

aztán.

— Menjen a fenébe — mondta Katalin. S elöntötte a sírás.

Néhány nap múlva azt beszélték, hogy a Decsi Feri lakodalma igazán jó lakodalom volt, hiszen verekedtek is benne.

A BUMERÁNG

Még körülbelül egy hétig maradtak a filmesek. Katalin csak a tanítás szüneteiben foglalkozott velük. Aztán, amikor befejezték a munkát, elbúcsúztak tisztességesen. A Dalai Láma a magnón magával vitte Katalin szavait. Elutazás előtt még sokáig beszélgettek. Stikker ott lebzselt állandóan, meresztgette a szemét, és szeretett volna valahogyan közel férkőzni a lányhoz, de nem jutott hozzá, amikor belekezdett volna a mondókájába, mindig előbukkant valaki. Hát úgy ment el, hogy nem válthattak négyszemközt egy szót sem. S jó volt ez így. Katalin nem kívánta másként.

Tanított rendesen.

A lakodalom után egy ideig a gyerekek nagy szemekkel néztek rá; Hajabács Karinak koraérett, görbe mosoly játszott a szája sarkában, de aztán elmúlt ez is.

December közepén lehullott az első hó. — Hát megjött — mondogatták az emberek.

Akkorra a birkák lelegelték teljesen a kukoricát. Nem maradt meg másj csak a sok puszta kóró.

Hamarosan bokáig érő hó temette be a világot. A posta üdvözlő lapot JÄott Katalinnak Pestről. A lap nem volt tereirva, mindössze egy szó állott rajta: üdvözlettel. Na és persze az aláírás: Stikker Gyula.

Bolond — gondolta Katalin.

Nemsokára másik üdvözlő lap jött, s arra sem írtak többet, csak éppen rajta volt a Stikkeré mellett a Dalai Láma neve is.

Nem érdekes — gondolta Katalin.

Beledobta a lapot a tűzbe.

Karácsony és újév közben két napig egyfolytában hullott a hó. Betemette az utakat és a dombokat teljesen. A házak úgy ültek a hóban, mintha bújócskát játszanának a dombokkal. A gyerekeket újra Gaál Imre szállította az iskolába, teherautója kerekeire hóláncot szerelt. A lakodalom után nem nagyon szóltak egymáshoz. Imre rá-ránézett, aztán elfordult, de nem ment el, ott állt, és Katalin látta, hogy a nyakán, a vastagérben hogyan játszik a vér.

Múlt-e az idő vagy nem, mintha állt volna mindenesetre, mert egyformák voltak a napok. Tanítás, ebéd, tanítás, és este Rédeiné szavai:

— Meglátod, egyszer meglátogat a fiam.

A teherautó kiemelkedett reggel a hóból,

délben elment, és megint visszajött, s este újra elment. Más estéken Rédeiné azt mondta, mielőtt kezébe vette volna a rózsafűzért:

— Ügy kell beosztanunk magunkat, hogy jusson belőlünk öt ven esztendőre. Csak ezt kell megtanulni.

Karácsonyra Katalin hazament, de otthon sem érezte jól magát, éppen a nagy hóesésben jött vissza. Itt még az a kikapcsolódása sem volt meg a szünet miatt, hogy taníthatott volna. Semmi. Végtelen némaságban feküdtek a tanyák.

Folytatjuk

17