Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-11-02 / 22. szám
Szpendiarova GYERMEKDAL Mi tudjuk, Lenin nagy gonddal, Vigyázva figyelt reánk: Ha élne, térdire vonna, S kérdezné, miként apánk: „Nos, gyermekeim, hogy éltek?“ És csengene énekünk: „Ahogy nekünk megígérted, Oly boldog az életünk. Október az ország földjét Az ifjaknak adta át, Miénk a kastély, a zöld rét A tábor, a nagy világ. Köszönjük, hogy napjainkat Nem nyűgözi baj s teher, Hogy boldog gyermekek, ifjak Víg éneke szárnyra kel.“ Vajda Endre fordítása A PART A harcból, a viharos évek nagy sodrából érkezett — és akárhol is győzött és vérzett, ott mindenütt ring a vetés. S ahol ma az építést látod, a gyárat, a munkáserőt, ott biztos légy benne, barátom, hogy megleled mindebben öt. ADY ENDRE Horia Arama A csillagok csillaga___ Sohse hull le a vörös csillag: Nap, Hold, Vénusz lehullott régen S ő dölyföl a keleti égen. Sohse vörös a hulló csillag: Rózsás, lila, zöld, kék vagy sápadt, Szeszélye az égi világnak. Hullócsillag, hullj, hullj, rogyásig, Ezer eséssel, ezer jajjal: Egy csillagból is jöhet hajnal. Vörös csillag, ragyogj és trónolj, Mióta ember néz az égre, Vörös csillag volt a reménye. VERESS ZOLTÁN Új csillagok Sok millió éve fénylik csillag-útján fönn a Göncöl, s a Fiastyúk is — be vénen pislog ránk az esti ködből! Vén az égbolt! De fiatal minden földrőf-feljött csillag, miket zúgó, nagy rakéták az égboltra felhajítnak. Megalkották dolgos kezek, megtervezték szorgos elmék, s kiröppennek, hogy a Kozmosz ezer titkát felfedezzék — tudjuk róluk: merre, meddig tart a röptűk és mióta, s ki ül bennük, melyik bátor szovjetföldi űrpilóta. Izmos, ifjú lendülettel röpködő új égitestek, szép földünkről, szép hazánkból mind ujjongva intünk nektek: ragyogjatok! Ti vagytok a diadalmas béke fénye, amiket a szovjet ember piros jelül tűz az égre! VERSENY AZ ERDŐBEN Hűvös őszi szelek fújdogáltak, lepergették a fákról a levelet, avarral szórták be az erdei kis tisztást. A róka alig győzte elseperni lompos farkával. Segítségül hívta a mókust, aki éppen arrafelé sietett a közeli mogyorósba. — Most nagyon sok a dolgom — mondta a mókus — ennivalót gyűjtök magamnak télre. — Nélküled pedig nem boldogulunk — siránkozott ravaszul a róka. — Ha nem segítesz, soha sem készülünk el. — Kár, kár! — kiabált a varjú egy fa tetejéről. — Szívesen veletek tartanék — folytatta a, mókus — de megérett a mogyoró, össze kell szednem, mielőtt belepné a hó. Különben éhen pusztulok a nagy hidegben. — Ez mindig csak a hasára gondol —■ szólt közbe a sün, s szúrós tüskéivel belehentergett egy sárga levélkupacba. A nyuszi is lemondóan legyintett hosszú fülével. — Nem is kell a segítséged — dörmögte mérgesen a medve, s tovább cipelte a futópályáról a nehéz köveket. A rigó egy nagyot füttyentett: — Csend legyen! Semmi helye itt a veszekedésnek. Mókuska tudja legjobban, mit tegyen. Mókuska halkan elpityeredett, s nagyon nehéz szívvel ment az erdőbe. Még a bőtermésű mogyoróbokrok sem tudták megvigasztalni. Késő estig dolgozott, mégsem jött éjjel álom a szemére. — Önző voltam, nem segítettem megrendezni a holnapi versenyt — ismételgette magában. — Virradat után mindent jóvá teszek — határozta el, s ettől kissé megnyugodott. Hajnal tájban el is aludt. Késő reggel vidám sugarak táncára ébredt. Kinézett odúja nyílásán. Éppen a tisztásra látott. Készen állt ott már minden. A pók megszőtte a hálókat, a csiga meghúzta a vonalakat, a vakond feltúrta az ugrógödör homokját, a béka kitisztította az úszómedencét. Mókuskát nagyon elszomorította, hogy ilyen hosszút aludt. Hangos zokogásba kezdett. Sírását azouban senki sem hallotta. Az erdő apraja-nagyja a tisztásra igyekezett. A rigó is ott illegette magát legszebb kabátjában. A tücsök fekete frakkot öltött, s pici ezüst hegedűjét a hóna alatt vitte, a szarka kísérte az előkelőbb vendégeket. Mikor mindnyájan a tisztásra értek s elfoglalták helyüket, a bagoly felszállt a legmagasabb ágra, mellénye zsebéből előhúzta aranykeretes szemüvegét, az orrára illesztette, s fennhangon huhogni kezdte az ünnepi beszédet. Alighogy befejezte, mély álomba merült, mert az éjszakai egerészés nagyon kimerítette. A rigó füttyentett, megkezdődött a verseny. A medve kicammogott a tér közepére, s ott egy hatalmas fatönköt emelgetett. Szinte beleremegett az erdő, amint a földre ejtette. Szegény tücsök úgy megijedt, hogy a hegedűjét is elejtette. A félénk őzike majdhogy futásnak nem eredt. A róka tapsolt, éljenezett. A zajra még a bagoly is felébredt. — Zavarnak ezek itt engem — gondolta, s nagy szárnysuhogással elrepült beljebb az erdőbe. A mókuska fájára ereszkedett le. — Hát te ? — kérdezte csodálkozva a bagoly, amint az odúban a mocorgást észrevette. — Te miért nem mész az erdei versenyre ? Én nem mehetek —, szepegett a mókus — tegnap megbántottam őket. Élelmet gyűjtöttem, ahelyett, hogy nekik segítettem volna. — Sose búsulj — vigasztalta a bagoly — már megbocsátották neked. Én ismerem az erdeieket. — Milyen jó vagy, — hálálkodott a mókus — azt hittem, elüldöznek, ha közéjük merészkedem. — Ne gondolj rá többé. Siess! Nemsokára kezdődik az ugróverseny. A mókuska futott, szökellt, lábacskája alig érte a hervadt füveket. A bagoly elégedetten, hosszan nézett utána, pedig nem is látott semmit az őszi verőfényben. Szíve mégis örült, hogy a mókus ügyét ilyen bölcsen cliivézte. SZENK SÁNDOR 15
