Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-11-02 / 22. szám

MÓRICZ VIRÁG:

roa, ahonnaa

Gyalázatos dolog, ha valakit kihasználnak, de mikor visszautasítják a szolgálatait, az elviselhetetlen.

Nagyi a két véglet között őrlődik. Lánya egyszerűen rá alapította a házasságát — menye a szó szoros értelmében elzárja előle. De mivel mind a kettő burkoltan történik, réseket lehet, kell ütni rajta.

— Tudja, professzor úr, fáj a szívem ezekért a kis árvákért — mondta az öreg tanárnak, akivel az óvodában barátkoztak össze. Együtt bandukoltak hazafelé futkározó unokáik mögött. Milyen ember lesz belőlük? Az én Bertikémet pár hónapos korában bölcsődébe, aztán óvodába adta a lányom. Mitcsináljpn szegény, korán reggel elmennek hazulról, nagy felelősséggel hajszolják magukat napestig. Én megteszem, ami tőlem telik, reggel rendbe rakom azt a szerencsétlen vén emberemet, átvergődöm a város másik végéről, kitakarítok, bevásárolok, megfőzöm az ételt.

— Mint a legjobb bejárónő — bólogatott az öregúr.

— Ne gondolja, nem tártnak cselédnek, nálunk a szeretet mindennél fontosabb. A vöm szelíd, finom ember, a lányom hallatlanul okos, figyelmest És én a lelkemet kiadnám értük. Azt meg lehet nézni, azt a konyhát; hát még, ha idejében jönnének enni, de tönkremegy az étel, mindig melegítve fogyasztják el. Fáradtak,törődöttek, nincs energiájuk a gyermekkel foglalkozni. Akárhányszor ott is alszom náluk, helyem van ott, becsülnek, szeretnek. Kimosom, kivasalom, megvarrogatom a ruhájukat. Bírom én, erős parasztlány voltam, ha gyerekkoromban nem, megtanultam dolgozni a kisiparos párom mellett. Hajjaj. Semmi bajom sincs, még csak hatvankét éves vagyok, bírom a munkát, csak szeretet legyen a viszonzás. Azt hiszi, nem mennék el akár mindennap a menyemhez mosogatni? Toronyban áll ott a szennyes, legfeljebb a gyermek pancsol néha. De hát,

hogy menjek én oly< sítnak? ША- Kiutasítottááw ? 40^

— Még tavaly télen történt. Ott voltam náluk, és rám esteledett. Nagy hideg volt, hóvihar, fagy és a fiam lefektetett. Azt mondta, majd ő elalszik a feleségével, megvetette a maga díványát, elfogadtam. Jön a menyem a fürdőszobából, rám mered, hogy ez mi? mi jutott eszembe? Hogy ennek semmi értelme, nem lakom vidéken, mért kellene itt aludnom, takarodjak haza.

— így mondta?

Hát valahogy így. Haza is mentem. Azt maga nem tudja elképzelni, micsoda rideg, kegyetlen személy. Az én jó fiam; istenem, megfogta a gyalázatos. Hogy mennyire megfogta! Azt mondja nekem múltkor egy fiatalasszony barátnője: tetszik tudni, hogy valamikor Imre nekem udvarolt? Igen, igen. Miminek jobb partija akadt, és átadta nekem Imrét. Csak aztán hoppon maradt és visszavette. Nahát, professzor úr, így labdázott az én szelíd fiammal! Akiért én, ma már el sem képzelhető, mennyit kínlódtam. Kitaníttattam abból a keserves életből, jó tanuló volt mind a két gyermekem, nem mondom, úgy fog az eszük, mint a borotva.

Nagyon jó gyerekek. A fiam nem volna fiatalon főmérnök egy óriás gyárban, még negyvenéves sincs, és őt küldik külföldi tárgyalásokra — ha nem lenne zseniális. És ennek ae áldott jó, tehetséges embernek kellett egy ilyen bestiába botolnia. Tudja milyen nő ez? mindent kikövetel! Kolóniái bútort negyvenezer forintért, autót duplájáért, kozmetikus, fodrász, ruha, egy vagyont ^Iherdál. Mindenre van esze, mindenre, csak. a gyerekre nem. Úgy kellett kirimánkodni belőle, ezt se akarta; és többé hallani se akar a szülésről! Az ő alakja mindennél fontosabb. Koplal, hallott már ilyet,a kislányát is koplaltatja: Ne egyél, elég már, tedd le, olyan kövér vagy, nem lehet rád nézni. Ilyen kegyetlen, mit mondjak! És így megy azóta. Egyedül nő fel az a gyermek.

— Hogyhogy egyedül?

Kulcsa van. Váltogatva jár iskolába, délelőtt egyedül marad, vagy ha délben kerül haza, kinyitja az ajtót. Itt laknak a közelben, hát nem jöhetne át a lányomékhoz, mikor én ott vagyok? Ha már nein akarja, hogy hozzájuk menjek. Szó sincs róla. Lehet abból jó, ha egy kilencéves gyermek folyton egyedül van? Mondom neki, nem hallottál még perverz kislányokról? Van ez, professzor úr, maga is tudja. Ugye. Na, ugye, Hát! Nekem ugrott és olyan durván kiabált, majd megöltem. Mit csináljak vele, az uramat még jobban gyűlöli, mért egyszer pofon ütötte miattam. Ót éve nem találkoztak. Bánom is én, de a fiam, de az unokám! És ez még nem minden. Ha a kincsem látni akarom, odamegyek az iskola kapujába. No, gondoltam, közeledik a születésnapja. Mondom neki; Aranyvirágom, nem feledkeztem ám meg róla.'tudod, hogy nekem a te születésnapod a legnagyobb ünnep. Azt hiszem, legjobb lesz, ha sütök egy szép nagy tortát, mondd meg maminak, legalább nem kell vele törődnie, én hozom a tortát, abból jut akárhány vendégnek. Örült a drágaságom, hazakísértem, felmentem vele, rendbe raktam a konyhát, kimostam ezt-azt, ördög tudja, hogy történt, a fehér nylonpulóverét megfogta a fiam fekete zoknija. No, nem olyan nagy baj, vettem neki születésnapjára ugyanolyan pulcsit, meg más is akadt, tojáslikőrt főztem, málnaszörpöt a gyerekeknek,

&

sós süteményt a felnőtt vendégeknek. Mert egész komédiát csap a születésnapból, van ott mindig harminc ember, telik kérem, telik a két fizetésből, ki gondol ott a jövőre? Kül földi utazás, szórakozás, sport, neki minden telik és mindenre van ideje, csak a gyerekére nincs. Ha tudná, professzor úr, micsoda kis önálló lény az a Jutka. Miket tud mondani! Már majdnem úgy beszél velem, mint az anyja. Visszaadja nekem a tányért, hogy nem elég tiszta, úgy nem törüli el. Kinevet, ha segíteni akarok a leckében. Akartam, vegyenek zongorát. Nem kell. Őt idegesíti a klimpírozás.

— Mikor nincs is otthon.

Van otthon, azért van otthon, mert ez akkor dolgozik, amikor akar. Egy ilyen modern nő és nem kell neki a zene. Hogy jár különtornára, nyelvórára, az iskola ellenzi a túlterhelést. Hat éves korában egyedül engedte az utcára, villamoson, autóbuszon: tornászni — de zongora, mikor a zenede két lépésre van a lakásuktól, az nem kell. De nem ezt akarom mondani. Másnap megyek megint Jutkáért az iskoláira, mondom, megsütöttem már a tortát, meg-mTtidenféle mást is készítettem, néger baba is lesz, amire annyira vágytál, Aranyvirágom. És akkor az unokám összecsókol, aztán a legnagyobb nyugalommal azt mondja, hogy nagyszerű, de hozzak el mindent holnap ide, az iskolába, majd ő hazaviszi. Vagyis, hogy én ne menjek el hozzájuk. A kilencedik születésngpjára.

— Hallatlan. És mit csinált?

— Magamon kívül mentem a lányomhoz. Összejött az egész család, gondolhatja, mennyire fel voltak háborodva. A vöm pedagógus, azt tanácsolta, várjak. Holnap semmi esetre se menjek az iskola elé, ha Jutka feljön hozzájuk — mondom, a szomszédban laknak, — megünnepeljük a születésnapot, ha nem, hát nem. Ezt a vöm megtelefonálta a fiamnak. Másnap Jutka nem jött. Belebetegedtem. Szombat este eljött a fiam mihozzánk. Fél éve nem volt az apjánál. Vígan beállít, hogy eljött a finom tortáért. És én odaadtam, persze hogy odaadtam mindent, de megmondtam neki a magamét.

■ Jól tette.

— Tudja mit felelt a szelíd, áldott jó fiú? Ne avatkozzak az életükbe, nekik egészen más az életstílusuk, én egy régimódi kotlós vagyok, akinek semmi más dolga nem volt soha, mint a gyerekeit ajnározni — nekem! Abban a pokoli nyomorúságban, amellett a tehetetlen apjuk mellett, aki azt se bánta volna, ha napszámos lesz a gyerekeiből! — és most a fiam, akiért harminc évig dolgoztam, akit imádtam és imádok, akinek a gondolatait lestem és lesném, azt mondja nekem, hogy neki vadmacska kell, mert az karmol, de milliószor izgalmasabb, érdekesebb és mit tudom én még mibb, a kotlósnál.

— Van benne valami. Ellentétek vonzzák egymást.

Hát vonzzák felőlem, én csak a gyerekért reszketek! Vége a világnak, a szülők lerázzák magukról a gyerekeiket,csak a maguk kényével törődnek. Azt a kevés jót elrontják a rosszak, mert az életben is az diktál, mint az iskolában. Voltam a Jutka szülői értekezletén. Azt is megteszem, nekem mindenre van figyelmem, ne legyen a gyermeknek hátránya az anyja felületességéből. Azt mondja az osztályfőnöknője; mindig a legrosszabb tanuló,, a rendezetlen családi körülmények közt élő csibész a főkolompos. Nahát, egy ilyen