Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-11-02 / 22. szám

kis briganti neveli az én unokámat? Én, az én életstílusom régimódi? Inkább megelőztem a kort, magam ferejéből munkásgyerekekből egyetemet végzett kádert neveltem! És megkövetelem, hogy ha műveltebbek lettek nálam, legalább annyit törődjenek a magukéval, mint én mai napig ővelük. Nincs igazam?

— Dehogy nincs. A maga szempontjából tökéletesen igaza van.

— Mért az én szempontomból? Nem magamat, a világot féltem.

— Azt pedig ne féltse. Maga okos asszony, gondolkozzék: mi sajnáljuk a fiatalokat? Még jó, ha nem kell sajnáltatni magunkat. Soha még akkora különbség nem volt két generáció közt, mint ma.

— Hagyjuk már el, maga is kezdi az életstílust emlegetni.

— Hát persze, szegénykém. A gyerekek nem örökölik a mi tapasztalatainkat. Mindenkinek nullán kell kezdeni, aztán innen is csurran, onnan is cseppen, és kialakul az élete. Különösen az ilyen jó alanyoké.

— Nekem a fiam, lányom, vejem ellen nincsen kifogásom.

— Nézze csak, ez természetes. Mindig a férfi anyja a kellemetlen anyós.- Én nem vagyok kellemetlen! Lelkem adn ám érte!- De nem kéri. Ezzel számolni kell. Ez még a mi régi világunk maradéka, hogy az anya eladja a lányát és előnyös üzletet köt, a fiát meg elrabolják tőle.

— Úgy van, szorul szóra ez történt, elrabolta. Mióta megnősült, nekem csak bánatot okozott és keserűséget.

— Pedig az a fiatalasszony mentesítette minden munkától.- Adnám!- Nem tudja úgy, és azt adni, amit használni tud.

— Megmondtam neki, ha tíz gyereke lesz, én azt mind ellátom.

— Az 6 igényei szerint nem,az biztos. És ezt rá kell bízni, ha neki elég egy gyerek, majd megbánja, majd az övének lesz éppen emiatt több. Az emberiség hihetetlen tempóban szaporodik, ezek a születéskihagyó periódusok nem számítanak.- Maga is férfi, maga is elméletet csinál a bajból.

— Mondom én, hogy maga okos asszony.

— Úgy beszél, akár a fiam. A férfiak mindig bókkal ütik el a dolgot. Azt mondja meg, mit csináljak? Veszítsem el a fiamat, mondjak le az unokámról?

— Szó sincs róla. beszéljen a fiatalasszonynyal. Kérdezze meg, mit gondol, mi szerepe lehet náluk/

■ Azt feleli, semmi.

— Mert igazán semmi. Majdnem semmi. A mi korunkban az ember már nyugalomba helyeztetik. Szemlélődik, pártatlan kívülállóként akkor kerül elő, mikor hívják.

— Azt leshetem.

— Hát bizony, csak lesse. És ha szabad még tanácsot adnom: őrizze meg az önállóságát. Én feladtam, nekem így jó, már amennyire öregnek lenni jó...

— Nem rossz. Másokért reszket, dühöng az ember, a maga baját kibeszéli, aztán megkönnyebbül.

— No lám.

— Hát akkor viszontlátásra, professzor

úr.

Nagyi kézen fogta Bertit, és azzal az elhatározással vitte fel a lépcsőd, hogy csak beadja a lányának, hazamegy és jól kialussza magából a sok nyugtalanságot. De a lakást üresen találta, nem hagyhatta egyedül a gyereket, hát odaállt vasalni. Aztán egymás után hazajöttek a kosztosok, megetette őket, elmosogatott utánuk, már megint késő este lett, mire elbúcsúzott. A lánya pénzt adott a holnapi bevásárlásra, és nagyon szépen, roppant kedvesen, megrendelte az ebédet.

Olvasóink közül sokan kérik, közöljünk több verset, szeretnének jobban megismerkedni a szlovákiai magyar költőkkel. Kérésüket teljesítjük és beérkezési sorrendben sorozatosan közöljük egy-egy költő legkedvesebb versét, rövid életrajzi adatait és fényképét.

Bábi Tibor 1925-ben született Tornácon. Az Irodalmi Szemle munkatársa. Idén jelenik meg IV. verskötete.

Bábi Tibor:

/.

Megyünk —

ahogy a fehér utak mennek, két sorban álldogáló fekete fák árnyékában. Ó, félek, ránk zuhan a tántorgó, sárga holdkorong.

Már semmi, semmi se biztos, már minden összefolyt, mint a sötétség a fénnyel, mint a színek a szürkeséggel. Érzed-e, minden oly bonyolult?

SIC ITUR

(Részlet)

A szerelem gyűlöl, a fagy megperzsel, akár a tűz, s kormoz a láng, ami él, haldoklik, de mondd, fordítva igaz-e?

Én nem tudom

A csók s az ölelés mire jó, csak aggodalmaink, sötét gondunk szapprítja, s nem feledtet, nem vigasztal. Görnyed vállunk az eljövendő terheket sejtve, mitévők legyünk?

II.

Sic itur ad astro.

Szinte hallom

latintanárunk öblös hangját. Pajzán tavaszi napsugár incselkedik velem, s a régen holt nyelv itt sziszeg, gurgulázik béna nyelvemen. Sic itur . . .ó, mondd, merre a csillagok? Vén ostoba! Én indultam el feléjük, és más jut el oda

Anyám, te láttál,

hogy görnyedtem a rossz lámpavilágnál sötétes, kis szobánkban a könyv felett, míg künn a fehér fagy, tél ropogott, s üvöltő, gonosz éj nyargalta a szárnyas, vadszeleket; mi űzte, mondd, a vézna kamaszt, hogy falja hajnalokig a sivár bölcseket?

Láttál te is, asszonyom, láttad a meglett férfit a sápadt villanyldng alatt, töprengő homloka ki nem simult, hasztalan virradt rá a nap.

Gondja a világ gondja, úgy tört a csillagokra.

Vérét sivatag homokja itta fel, a szive elkopott.

Anyám, asszonyom, be messze vannak a csillagok!

III.

Lehevertünk a nyári rétre az alkonyi ég alá. Hallom, hogy sercen a fű, bogár pattan, kicsi

szúnyog

zümmög, selymesen, lágyan érinti arcom

a szél tenyere; derekad alá nyúlok s érzem, hogy zsong által

a vér

lüktető, szűk ereinken. AFöld hűs öle ringat,

repít

a sötét űrben egy láthatatlan Nap körül,

s míg a moccanatlan nyugalom álmába révülünk, minden kis

porcikánk érzi

önnön testünk súlyát. Ó, láthatatlan

köldökzsinórra I fűzött magához e bolygó IPor vagyunk porából,

s érzéketlen,

szunnyadó némasága öt érzékünkben eszmél.

fülünk két

dobhártyáján dübörög, szemünkkel issza

a fényt, táguló

orrcimpánkkal szívja be önnön vad illatát,

bőrünkkel

tapintja érdes bőrét, a hőt s levegőt,

a forrásvizek, óborok ízeit, zamatát ízlelgeti piros ínyünkön,

és szerelmünkben, ösztöneinkben fáradt heve lobban.

Érzed-e?Fél a Föld,

kihűl egyszer, azért adta szívünknek a lángot, a sötét félelmet, rettegést, a piros,

vad nyugtalanságot, s a vonzáson túl azért taszít,

azért szítja képzeletünk, hogy fejtsük meg a kozmosz elképzelhetetlen

tiikait.

hogy bennünk és fiainkban új életre,

öntudatra kelve

más térben és más időben megint csak

önmagát ünnepelje. Sercenj, fű, battanj, bogár, zümmögj,

kicsi szúnyog, selymes, lágy szél, simogasd arcunk, lobogj bennünk,

láthatatlan láng,

ó, szerelem!S jer, asszonyom: tenyereden

új városok, bolygók,

az egész jövendő, mint e pici szentjánosbogár,

mely a langyos

esti szélbe röppen. Szállj, zöld fényű,

parányi csillag, álmunk, az elforgóégitestek árnyékában ballagunk

alattad, s könnyed, Ibiztos lépteink nyoma, bár láthatatlan,

V itt marad utánunk

IV.

Csak ez a fáradtság ne lenne, a meggyötörtek és legyőzőitek fáradtsága. Ezerévek terhe a vállán:ó, hát így megy el, ilyen vigasztalan, ilyen reménytelen a kivénült gyalogos?!

Obsitján pecsét s fukar elismerés, ballag egy elhagyott dülőúton valami megálmodott ház vagy tanya felé, s egyre gyakrabban tart pihenőt.

Parasztösök ágyékából szakadt ki, s mire hazaér, a kopott küszöbre roskad, leszottyan az üres tarisznya, kulacsa koppon, nem volt benne soha se víz, se bor, szomját tócsák vize oltotta

Az a ház is: volt-nincs, valahová a téren s időn túlra libbent, elszállt a kútgém, a karcsú jegenye is Szegény vándor

ott pihen, lásd, a semmi árnyékában, s körül a szikes mező.

Ujja göcsörtös, nem ír soha naplót kalandos űrutazásról, hisz írni se tud. Vad ménes — vagy gulyaként robogj,ó, robogj el fölötte, történelem!...

13