Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-03-20 / 6. szám
tudván, hogy mi járatban vagyunk, a munkáját jól végzett ember szívélyességével üdvözölt. Csak akkor ugrottak haragos ívbe ráncai, amikor gyermekei felől érdeklődtünk. — Ott vannak, ahová valók! — harsogta érdes hangján és szavainak igazolására tanúként hívta második feleségét, Feri és Panni mostoháját, akinek a két gyermek említésére meghatványozódott arcán a száz barázda és csak úgy szórta az átkot. A hangzavarban ott rejtőzött a bűnös lelkiismeret. Feri és Panni édesanyját annakidején az apa gorombasága űzte el a családi fészekből. Halála után lépte át a ház küszöbét a mostoha, saját fiával szaporítva a létszámot. Panni és Feri útban voltak, s a viták közös megállapodást kovácsoltak: árvaházba kell adni a gyerekeket! — Azért vittem oda a Feri gyereket, hogy ember legyen belőle! — bizonygatta elfúlt hangon Lukovics Lajos, majd hevesen folytatta: — de hazaszökött onnét a csirkefogó..., hiába vittem aztán a szerdahelyi, meg az érsekújvári otthonba, mindig csak hazaszökött. — De megbüntettük őket — toldja meg szavát Lukovics Rozi, a mostoha —, elvertük az alávalókat, enni sem adtunk nekik, de hiába, semmi sem segített, csak rosszban sántikáltak. ...És a szomszédok, falubéliek ecsetelték a büntetési módszereket: ...félholtra verte a gyerekeit a Lajos, de bezzeg a Rozi fiához sohasem nyúlt!... Még a házba sem engedték be őket, gyakran még a goromba tél idején is ott háltak a fészerben..., Rozi, a mostoha, édesfiával, Bélával lehurcolta Pannit a pincébe és az ölfa fűrésszel befűrészelték a lábát. Mi csak azt láttuk, hogy a Feri gyerek hátán vonszolta orvoshoz az ájult kislányt... — így akarták elrettenteni őket az otthontól. "5 ~V «■» • «5 « > ! 5 £ * « ® £ •9 JÉ “ Í о 0 > £ 0 о и * « *0 *J — Öt -1 í i ! Ö § s- 0 • E Ы c < < MIT MOND AZ ELNÖK ÉS A TITKÁR Fekete László elvtársat, a HNB titkárát és Szajkó Aladárt, az elnököt, a szövetkezet termőföldjének szántás-vetési gondjai-bajai között találtuk. De alighogy megemlítettük látogatásunk okát, mindkét ember ránkszegezte tekintetét. — Lukovicsék?... nehéz ügy! — szólalt meg vontatottan a titkár. — Több, mint egy évig tartott, hogy elintéztük Panni eltávolítását a családból. Mivel nem árva, nem jogosult a társadalmi intézményre. A két gyerek életkörülményeire rátérve, mind az elnök, mind a titkár megerősítették a faluban hallottakat, sőt megtoldották olyan történetekkel... melyek szerint Feri néha egy hétre is meghúzódott egy gyümölcsösben, a kert nyújtott neki élelmet és szállást. Amikora nemzeti bizottság tagja sokszor éjjel is ellenőrzésre ment a Lukovics-hózhoz akkor a két gyereket, az ágy helyett, üstbe bújva találta meg. — Hiába beszéltünk Lajos lelkére, semmisem javított a gyerekek helyzetén — mondotta Fekete elvtárs. Sőt, amikor intézeti nevelésre ítélték a ,,bűnözőket”, apjuk megszakította munkaviszonyát, hogy ne kelljen tartásdíjat fizetni a gyerekekért. Több mint két évig tartott, amíg meggyőzték, hogy mégiscsak helyesebb, ha munkába lép. AZ ISKOLÁBAN Feri volt osztályfőnökét, Schneeweiss Máriát tanítás közben zavartuk meg. — Úgy jártak az iskolába, mint az ágról szakadtak, de ami a tanulási előmenetelüket illeti, jó tanulók voltak. Ferinek talán csak két, vagy három hármasa volt, ami körülményeihez képest kitűnő eredmény A fiatal tanítónőnek a kolléganője, Kulcsárné sietett segítségére A pedagógiai naivitás és aszentimentalizmustörékeny leplébe burkolták az ,,ügy” ecsetelését. — Amikor úgy láttam, hogy éhesek, akkor megetettem őket kiflivel, vagy levessel. De sajnos jóságunkat azzal fizették meg, hogy megloptak. A legjobb akarat mellett is, csak kör./öradományként minősíthetjük a pedagógus „belenyúlását” tanítványai életébe. Mert a szülők kötelező látogatásán, az intelmeken és a kiflik adogatásán kívül nem tettek semmit, hogy megelőzzék a gyermekek erkölcsi süllyedését és rendes mederbe tereljék két, aránylag jó tanuló és tehetséges diák életét.. Ez lenne Feri és Panni története dióhéjban. Tagadhatatlan, hogy bűnös volt e két gyerek, mert megsértették a társadalom erkölcsi normáit, törvényeit. Azonban, hogyan teszik jóvá „mulasztásukat” mindazok, akiknek kötelessége volt a gyermekeket emberré formálni? E történetben csakis az lehet a vigasztaló, amit a két Ifjúsági Otthon igazgatója mondott: „Az elesettek talpra állnak, ha ők maguk is akarják!” Erre minden segítséget megad társadalmunk. B. Sok Gita ként, aznap még vele is jóban tudtam volna lenni. Aztán mikor bementem, köszönni sem volt időm, nekem esett s megfogta a fü lemet. Tekergő csibésznek mondott, akin a javítóintézet semmit sem javított. Mondtam, hogy elkérezkedtem — ezt különben ő is tudta —, a végén mégis leszidott. Mert a kilépőcédulám csak tizenkettőig szólt. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy hasba rúgom s elfutok, de aztán mégsem tettem meg. Cirkusz lett volna, s kitesznek. Én pedig már nagyon megszerettem a garázst. Eltűrtem hát a ,.pofont” — nem is fájt olyan nagyon —, s közben arra gondoltam: fő, hagy megvannak a papírok! A mester még megfenyegetett, hogy majd ő megtanít motorozni. Beszél az igazgatóval... Ettől megijedtem. Az igazgató fiatalember volt, szúrós kék szemével nagyon tudott nézni. Néhány sofőr be is akarta panaszolni a főigazgatósághoz. Azt mondták róla, hogy karrierista. Én nem tudom pontosan, mit jelent ez, de azt tudom, hogy ezeket egyszer feketefuvarozásért megbüntette, éppen ezért nem hittem el mindent, amit mondtak róla. Még az elején, amikor idekerültem, lejött a garázsba, meglátott az egyik kocsi mellett, s megkérdezte a mérnököt: ,,Ez az a kisfiú, akit a javítóintézetből kaptunk?" Nem mertem odapillantani. Tudtam, éreztem a bőrömön, hogy engem néz. Viszont ha valaki azt mondja rólam, hogy ,,kisfiú", akkor lehet, nem haragszik rám. Eddig nagyon kevesen mondták nekem, hogy kisfiú. De mindegy, sok mindent nem értek az emberekből. Tudom, vannak jók és vannak közöttük rosszak is, de hogy állunk azokkal, akikről csak halljuk, hogy jók vagy rosszak, és esetleg nekünk pontosan ellenkező az érzésünk. így vagyok én az igazgatóval. Sohasem beszéltem vele, mégis félek tőle, mert hallottam másoktól, hogy rossz. Közben mégis az az érzésem, hegy nem is olyan. Különben van valami állami kitüntetése is. Azért kapta, mert sok kocsi futotta túl javítás nélkül az előírt kilométereket. Szóval, a mester megfenyegetett, hogy felad az igazgatónak. Egész nap lógattam az orrom, még a motor bejáratása sem esett olyan jól. Kint motoroztam az országúton, egy milicista leintett. Előírásszerűén megálltcm, hozzám lépett s tisztelgett. Nekem! Kérte a papírjaimat. Átnézte, beszélgettünk egy kicsit a motorokról, az utakról, tisztelgett s továbbengedett. Én is tisztelegtem neki, pedig hajadonfött voltam. De muszáj volt! Akartam viszonozni a köszönést, akartam, hogy neki is jólessen, hogy udvarias vagyok. Rám kacagott. Megértett. Éjszaka beteg lett a nagyanyám. Hajnalig melegítettem a fedőt a hasára, alig aludtam valamit. Reggel még főztem egy teát s otthagytam. Rohantam a garázsba. Elkéstem. A mester azóráját nézte. Már tudtem, hegy baj lesz. Eldadogtam, miért késtem, erre azt mondta, hogy a késést még megbocsátaná, de mert hazudtam, megbüntet... Az istennek sem akarta megérteni, hogy nem hazudok. Meg sem hallgatott, faképnél hagyott. Ezen csodálkoztam egy kicsit, mert gondoltam; ad egy pofont, mint a múltkor. De egész nap nem történt semmi. Mindenesetre felszusszantam, mikor lecsengettek, s pucoltam hátra a motorhoz. De mikor meglőttem... Mind a két gumi összerottyanva, s a gép furcsán oldalra dűlve. Két kerekén egyszerre defekt? Hihetetlen! Közelebb mentem, s azonnal észrevettem, hogy a benzintartály kupakja is le van csavarva. Csodálkozni sem volt időm, mikor a hátam mögött valaki megszólalt: ,.Azért pofátlanság ilyesmit csinálni". Az egyik sofőr volt, s én már tudtam. A büntetési Rettenetesen elkeseredve toltam haza a gépet Mindkét gumi szét volt vágva, s a benzintartályban homok. Otthon nekifogtam kijavítani, de rögtön kiderült, hogy nincsen megfelelő szerszámom. Egy pillanatig arra gondoltam, bemegyek s hozok a garázsból, de aztán mégsem mentem. Még azt hinnék, nem jóban járok. Egész délután csak ténferegtem, nézegettem a döglött gépet, s közben anélkül, hogy észrevettem volna, irtó dühös lettem a mesterre. Másnap gyalog mentem be, előbb érkeztem, mint a mester. Az első dolgom az volt, hogy egy üveg lisztfinom üvegporral szépen behintettem a munkaruhájának a nyakát, hónalját. Az ingére különösen sokat szórtam. Aztán vártam, hogy jöjjön. Két óra múlva úgy vakarózott, mintha tetves lett volna. Csak az lepett meg, hogy nem tudtam nevetni rajta. De az egyik inas, aki még a reggel,,működés" közben látott, elmondta a szerelőknek. Azok 9
