Dolgozó Nő, 1964 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-03-20 / 6. szám

Az építészmérnöki főiskola hallgatója lett, melynek elvégzése után, minden különösebb nehézség nélkül, a Kísérleti Intézetnél kapott munkát. Mégsem volt teljesen elégedett. Később megszületett a kis Mitya, s Jeléna sokáig szabadságon volt. Amikor a kisfiú nagyobb lett, hetes bölcsődében helyezték el (ez olyan intézmény, ahonnan csak szombaton viszik haza a gyerekeket). Jeléna pedig egy új elektronikus számítóközpontba ment dolgozni, amit építőipari és tervezési gyakorlati problémák megoldására szerveztek. Lépése szerintem jellemző a mai fiatal szovjet nőkre: részese akart lenni a modern tudomány és technika legújabb eredményeinek.

— Képzelje csak — mondotta egy ízben Jeléna —, olyan területen dolgozom, amely még nálam is ifjabb. Nálunk általában csupa fiatal dolgozik. Az iskolapadból kerülnek hozzánk, hogy megtanulják a tervezést...

Ebben az új szakmák iránt érzett vonzalomban ugyanazt a forradalmi, harcos szellemet vélem felfedezni, amelylyel sokmillió szovjet fiatal több mint harminc évvel ezelőtt, az első ötéves tervek idején kezdett neki az új iparágak megteremtésének.

A szovjet társadalom fejlődését nagy mértékben lendítik előre a nők, akik gyorsan és akadálytalanul jutnak el a szakmai hozzáértés legmagasabb fokára. A szovjet társadalom nem akar semmiféle előitéletet támogatni a „nem női foglalkozásokat“ illetően, hanem éppen ellenkezőleg, mindent megtesz annak érdekében, hogy a nők tehetségük javát nyújthassák az új társadalom felépítéséhez. Ezért van az, hogy a szovjet nők gyorsan emelkednek a „ranglétrán“ és ragyogó „karriert“ futnak be. Sikeres munkájukat semmi nem gátolja.

RALPH PARKER

titkára, a Munkáspárt tagja — Helen Joseph a fajvédő hatóságok állandó üldöztetése közepette rendületlenül kitart elvei mellett, fáradhatatlanul szervez, agitál a faji és társadalmi egyenjogúság érdekében. Közéleti tevékenységének tömeghatására és személyes népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy johannesburgi kénysserlakhelyén nem fogadhat látogatókat, állandóan otthon kell tartózkodnia, kivéve azokat az órákat, amikor mindennap meg kell jelennie ,ellenőrzés” végett a rendőrségen... S mindezt derűsen állja: Helen Josephet nem tudják sem megfélemlíteni, sem elszigetelni a néptől, melynek jogaiért küzd. „Megértettem — vallotta a tárgyaláson —, hogy lehetetlen távol maradnom a nem-európai lakosság harcaitól, hogy melléjük kell állnom.” Ezt minősítették a dél-afrikai fajvédő bírák hazaárulásnak. Súlyosbító körülménynek számított — amire ez a nagyszerű asszony különösen büszke —, hogy már a harmincas évek elején, mint egy indiai leányiskola fiatal tanárnője, tevékeny szerepet vállalt az ottani demokratikus nőmozgalomban. Bírái azt sem vették jónéven, hogy a johannesburgi egyetemen kiegészített társadalomtudományi tanulmányait capetovmi és transvaali színes bőrű munkások életkörülményeinek vizsgálatával kötötte össze.

De azok, akikért meggyőző-Helen Josephet kapuja rácsai nem választhatják el a néptől

dése minden következményét vállalva harcol, nem hagyják magára. Ezért írhatta kényszerlakhelyéről távoli barátainak: „A hatóságok újabb zaklatásai nem érdekelnek... Mindent összevetve, az újév csodálatos volt. A kert rácsa mögött ünnepeltem, ahol egész nap fogadtam barátaim köszöntését, jókívánságait. Még az arra járó idegenek is hangos „Boldog Űjévet!”-tel üdvözöltek”...

Mi is köszöntjük, s jókívánságainkat küldjük Helen Josephnek.

Az USA demokráciája. Kutyákkal üldözik a néger nőket