Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-06 / 5. szám
EGY SZÍNÉSZNŐ ^a/cwdSa, Amikor a prágai Korlát nevű színházban először láttam a „Szomorú karácsonyt”, a „Kilenc prágai kalapot”, s hallottam a ,,Polír" (építkezés vezetője) című nagy slágert, elhatároztam, hogy személyesen megismerkedem Ljuba Hermanovával, s ha már megismertem, bemutatom olvasóinknak is. Közben jó kritikát olvastam a lapokban és irodalmi folyóiratokban a legújabb színdarabjáról a „Hermán asszony rockjai"-ról. Felhívtam telefonon. — Jó napot, igen itt Hermanová beszél. Maga írni akar rólam? Tudja mit, jöjjön el ma este a „Rockokra", szabad jegyet kap a pénztárban és színház után elbeszélgethetünk egy kicsit. Este néhány méter választott csak el a színpadtól. Figyelmemet Ljubára összpontosítottam, hogy külön élvezhessem énekének minden sorát. Ezt a színdarabot mintha neki írták volna. Senki nem lenne képes ilyen módon előadni. Összesen tizenhat dalt énekel benne. Előadás után a színház hangulatos kis presszójában vártam rá. Meghívott egy pohár borra. — Hoztam magának egy pár fényképet a legújabb szerepeimről s egy párat a próbákról is. Persze csak akkor, ha nincs ellene kifogása? Tudja, ma nagyon jó kedvem van, tulajdonképpen mindig jó hangulatban vagyok, ha sikerül az előadás. Nagy örömmel énekelek új dalokat, olyanokat, melyek valami szépre ösztönöznek, amit az emberek kedvvel hallgatnak végig és ami valamit nyújt is nekik. — Kérem, elárulná nekem, ki írja a szöveget a sanzonjaihoz? Hiszen az előadáson kívül, sikerük a jó szövegben is rejlik. — Legtöbbnyire Pavel Kaptával, Jaromír Kinccel és Jaroslav Jakoubekkel dolgozom. Dalaim zenéjét leggyakrabban Vladimír Vodiika komponálja. Tudja, őszintén szólva, utolsó négy évemet életem reneszánszának tekintem. Annak ellenére, hogy harmincegy éve játszom színpadon, csak most érzem magam komoly, igazi művésznek. Annyi az elfoglaltságom, hogy ez az én „örök fiatalságomnak” a titka. — Éppen azt akartam most megkérdezni, hiszen életkedve rendkívüli.Maga olyan személyiség, aki mindig tud valamit mondani az embereknek, mindig friss és örökké fiatal. — Most nevessek, vagy mit csináljak? — fordul mosolyogva a férje felé, aki közben érte jött. — Bocsánat, a férjem. — Jirí Dvofácek — mutatkozik be a szimpatikus, magas, karcsú férfi. Közben Ljuba pár szóval megmagyarázza, hogy miről van szó. — Elárulhatod, hogy a kínai konyhán kívül legjobban a magyar ételekért lelkesedem — mondja, s a feleségére nevet. — Látja, ez ő. Tulajdonképpen „kiénekeltem” magamnak az ismert sanzonommal, a „Pallérral". Építészmérnök. Olyan jó érzés volt nézni őket, szeretek boldog embereket látni. — Tudja mit, folytathatnánk ezt a kis összejövetelt egy közeli borozóban, mert a mi színházunk tizenegykor mindenki előtt bezár... — s máris beülünk Simca kocsijukba, amely nesztelen suhan a prágai fehér téli éjszakában... Egy pohár bor mellett számol be magáról. — Reggelenként kedvem és időm szerint tornászom, mert ezt nagyon fontosnak tartom minden nő részéi c. Szeretem a fűszeres, erős ételeket, ezenkívül a sárgarépát és általában minden zöldséget. Régóta az a jelszavam, hogy mindenben jó betartani egy bizonyos mértéket, mert hiszen még a jóból is megárt a sok. — De most már árulja el kérem, mikor próbál, hogy ilyen sikeresen szerepel? — Tudja, én mindenhol próbálok. Na, ezért ne higgyen minden szavamnak, de tényleg ott dolgozom és akkor, amikor lehetséges. Megkapok például egy szöveget, ami nagyon érdekel. Igazán jól csak akkor élvezem a dalt és akkor énekelek kedvem szerint, ha jó a szöveg. Most tanulok egy ragyogó sanzont. „Egy színésznő vallomása" ez. A szöveget Jön Snajdr Irta, a zeneszerző Jaroslav Jakoubek. Ez az én sanzonom! Nagy kedvem van hozzá, már alig várom, hogy felléphessek vele. — Szólhatna még ezen kívül egy pár szót legközelebbi terveiről? — Tudja, még egy sor új és jó sanzont szeretnék énekelni. Azt akarom, hogy az emberek velem együtt éljék át az énekeimet: hogy izguljanak, nevessenek, sírjanak... Ebben van ugyanis éneklésem értelme. Nincsenek gyermekeim, de kapcsolatom az emberekkel, a közönséggel meggy őztek arról, hogy érdemes értük élni. Bolcfog vagyok, hogy olyan a közönségem, mint amilyen, megért engem, tudja, hogy ma valami igaziról van szó. — És ami a filmet illeti? — A csehszlovák filmekben nem volt alkalmam sokat szerepelni. Nem akadt tudniillik olyan filmrendező, aki részemre olyan szerepet írt volna, amelyben bemutathatnám a filmközönségnek tudásomat. Nemrégen viszont — nagy meglepetésemre — egy szlovák lapban megjelent interviewet olvastam Jasny filmrendezővel. Említette, togy legközelebbi filmjében, melynek elme „A kéményseprő” lesz, talán én játszanám Fialkával és Wericchel a főszerepet. Többet erről eddig nem tudok. Hagyom magam meglepni. Meglátjuk, mi lesz belőle. Másnapra meghívtak lakásukba. Finom kávé mellett Edith Piaff legújabb sanzonjait hallgattuk, akit Ljuba csodál. Joggal állítható, hogy ő a mi csehszlovák Edithünk. Életem egyik legszebb estéje volt ez: az éneknek, a poézisnek az estéje, kedves és ritka emberek környezetében. Tisztelni kell őket, kevés az ilyen ember. Jó tudat, ismerni valakit, aki olyan szerény, természetes, csodálatra méltó, s amellett az embereknek annyi szépet nyújt hosszú évek óta. Ljuba Hermanová művészete és hangja soha nem lesz szürke, mindennapi. Megmarad örökre színesnek, gyönyörködtetőnek. Barcza Katalin
