Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-06 / 5. szám
K.e< *Ó9«fc - illat*1-Л^ЛУ I jСеду Ышске, awz&vy. Légy büszke, asszony, de ne szép hajadra mely súlyos palástként hull ha megoldod, sem lágy csípődre, pompás termetedre mit férfinép vágyó szemekkel követ s érte ölre megy, vagy búg mint a gerle. Légy büszke, asszony, de soha nem erre. [Légy büszke, asszony, de ne izmaidra, pyőzöd a munkát ha kell vad irammal, karjaid lengnek, mint két élő daru acélként ágál benne az őserő — bírni a hajrát csak mulatság neked — de elköszön tőled, ha múlnak az évek. Ne légy büszke, ha selymektől roskad szekrényed s pincéd aranybort hűsít. Míg hordód tele, dicsőítenek s ahogy apad, apad a hízelgők hada Velük dőzsölni elvetélt idő hagyd futni őket, vár rád a jövő. Arra légy büszke, hogy a teremtés sorsát tartod asszonykezedben. A fiúgyermek is belőled szakad s erőre kapva harcol, győz vagy bukik, de minden anyagban, szerelmes nőben téged keres és rólad álmodik s hozzád menekül, ha összeomlik benne mit elérni volt dölyfében hite. Csak tőled függ hogy megtanítod-e utódaidat lankadatlanul az igaz útra, az élet titkára, békére, szépségre, harmóniára. Súlyos tisztséget mért reád a sors de célhoz csupán küzdelem vezet. Add hát utódod kezébe fáklyád s ha majd ő tovább szítja a lángot s fényét szétszórja az egész világba, légy büszke, asszony, nem éltél hiába. SIMKO MARGIT Alekszandr Szoboljev: A szent név A bátor eszme nagyszerű erő, Mert századokra fényt vetít a lángja, De végtelen, mert végtelenre nő Az anyaszív szerelmetes súgóra. J. HEREC felvétele Anyánk szemében nem napfény s nem ez A mai nap verődik vissza némán, De örök tűz forrása csörgedez — Nincs élet anya nélkül e planétán. Míg él 6 borulj a lábai elé. Midőn elhagy — sírjá* londozd, vigyázzad: Utat neked ő tárt a csúcs felé, A vére a te ereidbe áradt. Ha szádat nem is hagrja el ima, Szentségként melenge d e szót: Anya. XXX Ember vagy és itt minden a tiéd, Ellát a föld ajándékokkal szépen. Ad enni-inni folyó és .Lt, Sütkérezel a fény, a szén hevében. Két duzzadt mellre lám,csak rátapadt Kis szád tüstént, mikor aprócska voltál, A tej anyád melléből nem apad: S te jóízűen, jól lakásig szoptál. Szülőanyád keze, akár a szárny, Féltőn takart testéhez nagyvigyázva, S az éltető, becéző hősugár Az életedet gondosan vigyázta. Ha nincs anyatej s-teste melege. Csak addig éltél volna, mint a lepke. XXX Vajon lemérhető-e azaz út. Amelyen végiggyalogolt a lábad? Bejárta tán egész e földgolyót, Hosszú az út, az. ember belefárad. Lépcsőkre hágtál, és szikiéra föl. Hol nyoma sem volt a lépcsőfokoknak. Pedig nemrég ott is, hol sík a föld, Kis lábaid megcsúsztak, botladoztak. Elédbe áll akkor szülőcnyád, Kitárt karjai lépteidet kérik, Egész lényével buzdít — gyere háti S te ingadozva lépkedtél a székig. Elhagytad mégis az anyakezet, Folyó pedig forrás nélkül nem lehet. XXX Szorgos munka gyümölcse a világ: Az építők nagy házakat emelnek, Földművesek keze kenyeret ád, Munkásokról ódákat énekeinek. Midőn tavasszal felenged a fagy, S Anyád lazítja már a kerti földet, Mellette állsz, s 6 kis kezedbe ed Egy ásócskát, hogy szegezd a göröngynek. Segítettél, miképp egy kisgyerek Tud, és ha ásód nem is túrt a mélybe, Akkor kaptál először, úgy lehet, Örökre szóié tanítást a létre. Ha jó munkádért ismer majd hazád, ő tette ezt is: az Édesanyád. xxx Elmúlt a vész, s te otthonodba térsz. De hol apád? Hol két vidám testvéredi Anyád leste csak jöttödet, ki élsz: Kik harcban haltak, vissza sose térnek. A múltat ködgomolyag lepte be, De nem takarja el a veszteséget, 5 a háború e három sebhelye Örök nyoma Anyád sebzett szívének. Ezernyi ránc, ezer fehér hajszál. De békeharcra hív fel eltökélten A zászló mind, amely magasra száll Anyák munkától megedzett kezében. Az élet hűs forrása véd, hogy élj — Példát a harcra csak Anyádtól végyl a» fl. SS Amikor felébredt, szándékosan csukva tartotta a szemét. Úgy érezte, megvakítaná a nappali világosság, amely úgy árasztotta el, mint a hirtelen reátört öröm. Ez a nap más, mint a többi volt, s az elkövetkező napok, évek, mind-mind különbözni fognak a régiektől... Kórházi rend szerint lázméréssel kezdődik a nap. Mosolyogva könyökölt fel az ágyon, hogy szemügyre vegye a szoba másik három betegét. Mellette sovány, barna nő feküdt, harmincéves lehetett. — 36,8 — nyújtotta át a hőmérőt, s a szemben lévő ágyakra pillantott. Az egyiken meglett korú nő feküdt. Ahogy fejét karjára támasztotta, válláról lecsúszott a takaró, és látni lehetett tejtől duzzadó mellét. A harmadik ágyból épp most kelt fel egy fiatal nő. Itt fekszik a szülészeten, de ő mégis így fogalmazza meg magában: lány. Könnyed, szinte légies a járása, szőke haját kontyba csavarja. Karja vékonyka, formás, mint egy bakfisé. Reggel van. Ilyenkor még a kórház is megpezsdül. Csobban a víz, az edények csörömpölnek, és a betegek papucsa csoszog a folyosón. Mire ismét az ágyban fekszenek, a mosdás és a reggeli után, a délelőtt hűs nyugalma ül fehér párnájukon. Halk beszéd indul, emlékező és jövőt kutató. Nemsokára úgy ismeri szobatársait, mintha hetekig együtt lakott volna velük. Ez a szomorú arcú, barna nő nyomdában dolgozik, a könyvkötészeten. Két gyermeke van, két fia. A férje nagyon szeretett volna egy kislányt is. De a harmadik gyerek is fiú lett. Az az idősebb asszony tanárnő. Meg kellett várnia, míg teljesen kigyógyult a tüdőbetegségéből, és így kissé elmúlt az idő. Fekete szeme azonban élénken csillog, egész arcát megfiatalítja. S a lány? Alig akar hinni a fülének — már özvegy. A férje vegyész volt, valami felfedezésen kísérletezett, és mérgezés következtében meghalt. A lány csak a harmadik hónapban volt akkor, de megtartotta a gyereket; hét hónapra született, s most azért retteg, hogy életben maradjon a ,,kisleány”. Beának hívja: — Bea most kapott enni, és a nővér szerint jól fejlődik a bura alatt. Milyen érzéketlenek! Mindenki csak a magáét osztja-szorozza, senkinek eszébe nem jut megkérdezni tőle, hogy mit érez, fia van-e vagy lánya, és hány kilós. De beszél ő kérdezetlenül is. — Az én gyermekemet, a fiamat — kicsit elpirult, amint ezt először így kimondta, — megismerném ezer közül is. Csak azt nem tudom, milyen színű a szeme. Nem nyitotta ki a szemét a kis önző. Nem válaszoltak semmit. De kis idő múlva megszólalt az idősebb asszony: — Úgy két évvel ezelőtt látogatást tettem a süketnémák intézetében. Amikor ott jártam, arra gondoltam: nem annak jó, akinek nincs is gyereke? Mi biztosít arról, hogy nem lesz-e süket vagy vak, béna? — Nem szabad így gondolkozni — ellenkezett. — Hiszen négy, öt, vagy akár húszéves korában is érheti baj, sőt meg is halhat. Mindenki felkapta a fejét erre a szára. — Nem akartam senkit se ijesztgetni — restellte el magátcsak úgy értettem, hogy egyszer mindnyájan, szóval, ez az emberi sors... A nővér lépett be. Most, hogy szürke haját a fehér sapka alá gyúrta, nem látszott ötvenévesnek sem. Lendületesen, nagy hangon beszélt hozzá. — Na, hogy aludtunk? Jól? Derék dolog? Láza volt? Az sem. Hát akkor mintabeteg. — Nagyokat kacagott, és sorra vett mindenkit. — Jók a laboratóriumi vizsgálat eredményei, úgyhogy szoptathat; csak egy fél kilót kell gyarapodjon a kicsi, és akkor minden rendben lesz. — S az én fiamat mikor hozzák ide? Most még nem hozzuk... Nem? Miért nem? Bízza ránk magát. Mindennek megvan a maga ideje. Nem kell sietni! — Azzal máris kiment. — Mennyi idő múlva hozzák először szoptatásra a gyereket? — faggatta társait, de azok sem tudtak semmi pontosat mondani. Furcsa nyugtalanság lepte meg. Az volt az érzése, éheztetik a gyerekét, biztosan kétségbeesetten sír, mégsem hozzák ide. — Hol vannak az újszülöttek? Az 5-ösben? Feltápászkodott. Kinn megállt a fehér ajtó mögött, hallgatózott. Nyöszörgő sírás szivárgott ki a folyosóra. Egy magas, sápadt arcú nő lépett melléje, pongyoláját mellén összefogva: — Amikor kijön az asszisztensnő, majd benézhetünk. A magáé hányas számú? — kérdezte suttogva. — Nem értem — felelte csodálkozva. — Ide nézzen! — fölemelte a karját, csuklóján finom lánc lógott, mint egy karperec, rajta az ezüst számmal: 3. — Ezt a számot kérdeztem. A csecsemő kórján is ugyanaz a szám van, mint az anyáén... A magáé hányas? — Nekem nincsen — mondta, s csak most rémlett fel a többi szobatársa is a karperecekket. Ekkor kilépett az asszisztensnő, egy fiatal, karcsú lány. — Ne aggódjanak, vigyázunk rájuk. Tessék visszamenni — mondta kedvesen, de ellentmondást nem tűrő hangon. Elpanaszolta szobatársainak az esetet. Анна наш цзаокща Odakint hull a hó a néma téli fákra, csönd, csönd, csönd a hófehér vendég. Éjfélre jár a vén idő, kongja az ó-torony. Kórházak ágyain, szép tiszta vánkoson, alszik a fájdalom. Csönd, csönd, csönd, a lámpa rég nem ég, kötőtűk tánca lejt csupán, puhán, mint könnyű hópehely. A nővér őrködik, ő sohsem alhat el. A fáradt percek illannak s jön álomherceg pej lován, hogy pihenjenek tánc után. Csönd, csönd, csönd, ó néma riadó, kis villanyfőzőn vizgyöngy muzsikál. — Menj álomherceg hófehér ruhádban, ügess, ügess, odakint hull a hó... Én Coffein vagyok, a tűzszemű leány, reám várnak itt, nézd holló-habruhám! És száll, száll a könnyű pára, kötőtűre, székre, ablakfára... Majd óra csöng, ott odafönt... a huszonhatos, igen! És betekint minden kis szobába, nem izzadt-e, gyűrött-e a párna ? A haldokló szemét puhán lezárja. Egy bányászt hoznak a Fűlikról a mentők, riogva, ríva, hív a telefon. Anna nővért szólítja az orvos; — Vért... vért, most állt meg a szív, az élet már csak vibrál... Műszer villan a csöndes téli éjben, s hattyútáncot lejtenek az ujjak, álomherceg ki tudja merre jár ? Az Élet s Halál vívja szörnyű harcát, az orvos arcát vízgyöngy lepi el. Izmok, rostok véres barázdáin siklik, szánt a biztos kés-eke. Hullanak a hosszú, nehéz percek, de az élet, mintha megállt volna., csak egy-egy ideg serceg föl sikoltva, míg lopva nézi Anna a nagy kezet; ... — Húsz éven keresztül hangosra verte a szénfalat. S most a csöndes téli éjszakában hat gyermek arcán ijedt könnypatak. De hajnal felé megindul az óra; — tik-tak-tik —, a legfinomabb műszer. A bányász szíve újra fodrozódik, mint mikor szirom hull a tóra... Csönd, csönd, csönd, a lámpa rég nem ég, kötőtűk tánca lejt csupán, puhán, mint könnyű hópehely. Az ablakon kacsintva int a napsugár. A nővér halkan fölnevet, őrömtüzek víg táncot lejtenek ónszínezüst jégkaktuszok felett. MOYZES ILONA — Nekem nincs számom — vigasztalta a szőke lány. — Azt mondták, a hét hónapra született gyerek, míg el nem éri a kiló súlyt, addig nem kap számot. — De az enyém három kilós, és nem hét hónapra született! Most már éberen fi gyeit minden szóra. A szomszéd ágyból hallotta a történetet: ......nagyon szerették egymást, szépen éltek. De az asszony meghalt szüléskor. Kislánya azonban megmaradt. A férje átkozódott, azt mondta: inkább ne lett volna gyerekl Végül mégis felnevelte, de...’’Milyen különös — gondolta, — ezek csak a bénaságról meg a halálról tudnak beszélni. Mintha neki mesélnék ezeket a történeteket. Aludni szeretett volna, nem látni, nem hallani semmit, vagy végigszaladni a folyosón, betörni a csecsemők közé és kiválasztani azt az egyet! Délután megszólította a nővért: — Baj van? Ahogy a döbbent, részvétteljes arcokra tekintett, úgy érezte, kijátszottdk. — Ne mondjon semmit! — emelte kezét a szeméhez. — Mindent tudok! Szívdobogva várt, hátha a nővér tiltakozik. Milyen jól esne most egy durva szidás! Ha ráripakodna, hogy ne képzelődjék! De a nővér hallgat. Sír. Mind sírnak. — Ne sírjon, kedves — dünnyögi a nővér. — Jobb, hogy így történt. Valami rendellenesség volt. Az orvos majd megmagyarázza. Mindenki vigasztalta, simogatta. Fiatal, lehet még gyereke. Ráborult a párnára. Nem tudott semmire gondolni. Az asszisztensnő este a megszokott időben érkezett, karján egy csecsemővel. — Kié az 5-ös szám? — kérdezte. — Az enyém — derült fel a szomorú arcú asszony. — Egy óra múlva visszajövök érte, addig vigyázzon rá. Az anya pusmogva, mosolyogva bontotta ki a mellét. Átfordult a másik oldalára: nem akarta látni. Fájt, rettentően fájt, és érezte, hogy az irigység kiül az arcára. „Nem szabad, nem szabad!” — tiltakozott, és visszafordult, olyan lassan, olyan nehezen, mintha törött gerincét féltené. Erőltette magát. hogy nézze a kis csipkesapkás fejet, az ökölbe szorított piros kezecskét. Nem megy, túl sokat kíván magától. De mégis nézte tovább, küzdelem volt a nézés; addig nézte, míg erősnek érezte magát ismét; asszonynak, aki nem ismeri a csüggedést. Csire Gabriella
