Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-02-20 / 4. szám
KI ERŐSEBB 2^^«^ Valahol, nem Is nagyon közel és nem is nagyon messze, a hét színben pompázó szivárványhídon innen, egy apróka falunak meg éppen a véges-végén volt egyszer egy dombocska. Gömbölyű háta mögött tavaszonként zsengezöld búza ringott a szántókon és lábánál csacsogó forrás bugyogott. Vize olyan langymeleg volt, mint a szelíd őszi napfény, és a melengető habokban varázsos gyógyerő lakott. Ha a falu öregei megmártogatták bennük beteg tagjaikat, a fájdalmas sajgás elcsitult s kiállt a törődött kezekből, lábakból jódarab időre. És ezek a langyos vízsugarak vidáman csörgedeztek akkor is, amikor tél lett. Hiába zúgott végig a dombocska fölött vésztjóslóan Rontombontom, a zord északi fergeteg. Hasztalan vert kemény jégbilincsbe minden patakot, folyót, tóvizet héthatáron. A forrás bugyogott tovább! — No várj csak! Majd én megmutatom neked, hogy télvíz idején nekem engedelmeskedik itt mindenki! Majd én megmutatom! — ungorkodott hát egy téli korahajnalon Rontombontom és dermesztő, farkasordító hideget fújt a vidékre. Hanem hát a forrás nem állott be akkor se! — No lám! Te még most se dermedtél jéggé?! Te locsogsz-fecsegsz most is, mint nyáridőben? Te fittyet mersz hányni nekem? Nekem, a félelmetes Rontombontomnak?! Hát majd én megmutatom neked, hogy erősebb vagyok, mint te. Elhordom a fejed felől a dombházikót az utolsó szemernyi földig. Most majd kifogok rajtad! Hej, komámuram Harapropog! Gyere csak szaporán! Segíts! — süvöltötte most már dúlva-fúlva Rontombontom és komámura, Harapropog, a kemény téli fagy, segített neki szívesen. S a forráska feje felett, őszi búza háta mögött sok arasszal alacsonyabb lett a dombtető is. Elszomorodva panaszkodott a forrás és észre se vette, hogy nemcsak a szederbokor hallgatja a szavát, hanem egy kislány is. A szomorú beszéd hallatára úgy belefészkelte magát a szívébe a szánakozás, hogy ki se akart röppenni belőle. — Szegényke! Szegény dombocska — suttogta halkan s fellépegetett a dombra. Végigjárta keresztül-kasul s le-leguggolva megnézegette a fájó sebeket, amelyeket Rontombontom és Harapropog vájtak a domboldalba. Aztán becézgetve végigcirógatta a legmélyebb repedés cik-cakkos szélét és elfutott a falu felé. Hanem hát — nem futott el örökre! Harmadnap visszajött és nem is egyedül, jobboldalán meg baloldalán kislányok meg kisfiúk lépegettek és a domb felé tartott mindegyikük, s a hóna alatt mind zöldleveles, apróka facsemetét hozott. Jöttek, hajladoztak, szorgoskodtak reggel meg délután egy álló hétig minden napon s mire a forrás partján pöttömnyi fehér lampionná változott a pitypangok kócos sárga feje, a dombocskán kiserdő zöldült. A szívós, egyenes derekú topolyacsemeték megvetették gyökérlábukat a puha földben és nyáron át megizmosodtak csudamódra. Amikor Rontombontom decembertájt először száguldott végig a vidék felett és meglátta a dombháton az erdőcskét, olyan méregbe gurult, mint talán még soha eddig: — Látom! Rajtam akartatok kifogni! MihasZna lurkók, meg inci-finci facsemeték! Rajtam, a fergetegen! Hát lássuk csak! Ki az erősebb? Hahó, komámuram Harapropog! Siess! Segíts! Am a facsemeték állták a sarat! A dombol22 Tompa István: A mérnöknő Felállt, s barátságosan nyújtotta kezét a lánynak: — Hozzám is bizalommal fordulhat bármikor. Amiben csak lehet, segíteni fogjuk. Kezet fogtak, a lány egy kurtát biccentett Kocsis felé, és kimérten, szótlanul távozott. Alig húzta be maga mögött az ajtót, Albu Kocsishoz fordult: — Mi ütött beléd ? Ha úgy ki vagy rá, miért akarod, hogy a te részlegedre kerüljön? Kocsis cigarettát puhított az ujjai között. Mintha minden figyelmét ez a művelet kötötte volna le. — Nem azért hívtál ide, hogy valami megoldást találjunk? Egyszerűen ez az ötletem támadt. S máj,'» megtanítjuk másra is, nemcsak korszerű technológiára.. Albu felkapta a fejét: — Vigyázz, nehogy valami szamárságot csinálj. Figyelmeztetlek, ha nem ügyelsz erre a lányra, nemcsak az igazgatóval, velem is meggyűlik a bajod! Kocsis kissé kényszeredetten nevetett: — Ne félj semmit, Albu bácsi! Amint mondtad, higgadt leszek és türelmes. V. övvel leszorított, nyaknál, csuklónál zárt munkaköpenyt vett magára Vera a parányi mesterirodában. Lapossarkú cipő van rajta, haját egy kis selyemkendővel kötötte le, egyszerű, komoly rajta minden. A neoncsövek fehér fényében úszik a csarnok, kint még teljes a sötét. Szinte észre sem venni, amint az első műszak emberei elfoglalják helyüket a gépek mellett, s az éjszakások kiszállingóznak a csarnokból. Csak az átadás negyedórájának viszonylagos csendje jelzi, hogy új nap kezdődik. Aztán, mély döngéstől a hallás felső határáig emelkedő sivítással, egyik gép indul a másik után... Hat óra előtt öt perccel, menetrendszerű pontossággal megérkezik Kocsis. Frissen borotvált, hűvös, magabiztos. Előbb az irodában kezdődött meg az átadás. Nem is iroda volt dal meg dombhát földjébe számtalan szerteágazó gyökérlábacska kapaszkodott vaserősen és haraphatott a százfogú fagy, zúghatott a kegyetlen északi szélvész naphosszat. — Te otthont adtál nekünk, mi pedig cserébe megvédünk — zizegték a facsemeték a dombocskának. Végülis Rontombontom, Harapropog dolgavégezetlen, megszégyenülve állt tovább. ...A hétszínben pompázó szivárványhídon innen, az apróka falunak éppen a véges végén ott áll hát a dombocska most is. Gömbölyű háta mögött télidőben háborítlanul alusznak s nyáridőben aranyszínre érnek a búzakalászok, lábánál langyvízü forrás csacsog. A dombháton pedig sudár, egyenes derekú izmos topolyafák állanak glédában. A rontó északi szélvésznél, kegyetlen fagynál, pusztító jegesesőnél is erősebb erdő fáradhatatlanul int búcsút a szálldogáló bárányfelhőknek! RÉNYI MAGDA Nagy S. rajza 23 ez, inkább kis fülke. Asztal, iratszekrény, egy szék. Üvegfalán át az egész csarnokot belátni. Ez a hengerlőgépek mesterének birodalma. — Mint mondtam, az elvtársnő elődje beteg. így majd én adom át a dolgokat. Az osztály tervfeladatai, lajstromok, anyagkimutatások, egyik irat a másik után került elő a szekrényből. Mostantól kezdve mindezeket Verának kell vezetnie... Mivel csak egy szék volt, állva támasztották mindketten az asztalt, ami Verában azt a benyomást keltette, hogy türelmetlen gyorsasággal folyik le az egész. Pedig Kocsis nem sietett, minden magyarázat után hozzátette: Talán ismételjük el gyakorlatban is. Vera megrázta a fejét: — Köszönöm, azt hiszem, megértettem. Pedig néhány dolgot még nem értett. Nem is tudott teljesen arra összpontosítani, amit a férfi mondott... Majd később átböngészi az egészet. Aztán végigmentek az osztályon, Kocsis bemutatta a brigádvezetőket, meg néhányat a munkások közül. — Most térjünk át a legfontosabb berendezésekkel kapcsolatos tudnivalókra... Gyártási év, teljesítmény, energiafogyasztás, az elérhető legmagasabb nyersanyagfelhasználás, működésben mutatkozó eltérések, újszerű megoldások koraibb típusokkal szemben... Mint egy gépgyári prospektusból, rendszerezetten, pontosan, a legigényesebb mérnöki szaknyelven dőltek belőle az adatok Egyszer aztán Vera nem bírta már tovább, s egy pillanatnyi szünetet felhasználva, közbeszólt: — Kérem, ne fáradjon. Áttanulmányozom majd a berendezések műszaki leírását. — Ahogy gondolja... — Kocsis igyekezett elkerülni, hogy hangja sértődöttnek tetsszék. — Rendkívül fontos, hogy a mester helyes munkamódszereket alkalmazzon — tette még hozzá, hogy ne mondhassa senki, bármit is elmulasztott —, jól ossza be a munkaidejét, s néhány alapvetően fontos tennivalót ne
