Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-02-20 / 4. szám
9B^No ója a csendes, kihalt utcákat, leküzdi I ® Ж magában a kísértést, hogy visszatérjen Tonkához. “ "Ki tudja, Mariét benn találja-e a gyárban? Egyáltalán lesz-e annyi ereje, hogy rá emelje tekintetét? Szinte kívánja, hogy bárcsak ne volna benn a lány. Fél találkozni vele mások jelenlétében, színlelnie kellene, hogy semmi sem történt, hogy minden rendben van. A portásfülke világos, máskor csak egy kék lámpa pislog benne, ma ömlik ki az ablakokon a fény. Celestyn rámosolyog Ondfejra, a portásfülkével szemben a kis kuckóban Holánné főzi a kávét, idáig érzik a szaga, a kis szobában vágni lehetne a füstöt, a férfiak máridsoznak, a többi kibicel, a puskák sorban állnak a falnál, csattog a kártya, harsog a szó, a nevetés. Alig lép be Ondfej a szobába, máris boldognak érzi magát. — Erőt, egészséget, fűk! — mondja. Mintha parancsszóra harsanna az ,.isten hozott”. Mindez magától értetődő, még akkor is, ha nem értetődik magától. A puskák a falnál állnak. Az embereknek otthon volna a helyük, feleségük mellett. Senki sem ügyel rá, tehát minden rendben van. A többiek nem törődnek vele, még mindig egy közülük, még mindig nem gondolnak róla semmi rosszat. Rádöbben, hogy úgy mozog, akár az óra ingája. Egyik helyről a másikra. Most a gyárban van és minden rendben. Топка és Marie nem gyötrik többé, egyszeriben másik világba került, ez a férfiak világa. Abban a másikban, az asszonyok közt, úgy látszik, minden férfi papucs. — Pazdera nincs itt? — kérdi. — A műhelyekben lesz — mondja Celestyn. Megy a műhelyek felé. Megáll az ajtóban, félve kémlel be a csarnokba, nincs-e ott Marie. Egyetlen asszonyt sem lát, ettől megkönnyebbül. Csak férfiak ülnek csoportokban, ahogy lehet, röhögnek és csapkodják a kártyát. Cafek elkapja Ondfej kezét. — Hát mi lesz? Miért babrálnak velük annyit ott Prágában? — Minden jól megy. Alép csak lőni se fogtok feleli Ondrej. — És erre mondja, hogy jól megy... A szentségit, egy csapásra el kellene intézni őket/ Ondrej nevet. Pazdera után érdeklődik. Állítólag fönn van valahol.Mikor később lenéz a folyosóról a csarnokba, olyan kép tárul elébe, mintha katonák táboroznának. A cigarettafüst fölfelé száll, a csarnok homályából harmonikaszó hallatszik tompán. Musil egy ócska slágert nyaggat, fiatal legények ülnek körülötte, és félhangon dúdolják: Az erdő mélyén építek neked egy csendes lakot, eltakarják a fák és úgy lesz minden, ahogy akarod... Megint elfogja a boldogság, az öröm és a biztonság érzése, amelyet szombaton és vasárnap érzett, amikor az Óvárosi téren és a Mintavásárpalotában elveszett a tömegben. Amikor belép az irodába — irodának hívják ezt a helyiséget, bár inkább kis raktárra hasonlít —, ott találja Pazderát, az igazgatóságbeli Stychhel beszélget és Landával a műszaki irodából. Csakhogy jössz! — fogadja Pazdera, banda és Stych is felé fordulnak, és némán bólintanak. — Csak ma este érkeztem — mondja Ondfej, és télikabátját az ajtó mellett álló fogasra akaszt-Iйnap. Éppen arról tanácskozunk, mi legyen hol— Hát mi legyen! — mondja Ondfej. — Sztrájk! Százszázalékos sztrájk! — És mi legyen azokkal, akik nem vesznek részt benne? — kérdi Pazdera. — Azt mondják, hogy csak a műhelyiek dolga... — Ki mondja? — kérdi Stych. ■ Az irodákban hallottam — mondja Landa. — beszéltetek Schejballal? — kérdi Ondfej. — Ha Schejbal jön, vele tartanak az irodából mind. — Az igazgató holnap Prágába utazik. Föltétlenül szükséges, baj van az anyagszállításokkal, kész nyilvánosház — indulatoskodik Stych. it- mw mm Részlet Bohuslav Brezovsky „Vasmenr.yezet“ című regényéből — Éppen holnap. Elég sokáig várt vele. Persze, így találja a legcélszerűbbnek. Én nem tehetek semmiről, én éppen hivatalosan Prágában voltam — jegyzi meg gúnyosan Ondfej. Csend. Csak Pazdera bólint és megjegyzi: — Ugyanez az én véleményem is. Landa maga elé mered, mozdulni se mer, nehogy felhívja magára a figyelmet. Stych valamit firkál egy darab papirosra, mintha semmi köze sem volna az egészhez. — beszélnetek kellett volna vele. Figyelmeztetni — szakítja félbe Ondfej a már-már kínossá sűrűsödő csendet. Neki is olyan gondolatok kezdtek már keringeni az agyában, amelyek nem tartoznak ide. — Schejbal nem törődik a politikával — magyarázza Stych. — Szakember, és ezek a dolgok nem tartoznak rá. No és mondd! Hát van értelme kényszeríteni? — Nem kényszerítünk mi senkit — tör ki Ondfej. — De olyan a helyzet, hogy mindenkinek meg kell mondania: igen-e vagy nem! Ez a fontos. Vagy velünk tartasz, vagy ellenünk. Mi, kommunisták vállaljuk a felelősséget. Ők lemondtak róla. Ezért tudni akarjuk, hogy állunk. Tudnunk kell. Különösen az igazgató esetében. Mindenkinek volt elég ideje, hogy meggondolja. Mi nem akartuk, hogy idáig jussunk, mindig világosan megmondtuk, mit akarunk és mi a célunk. Aki nem tudja, mit akar, és aki zavarosan beszél, az mind a túlsó oldalon áll. Eredj, kérdezd meg Minaríktól, mit akar. Pénzt! És azonfel ül? Semmi mástnem akar... — Egyetértek — mondja kissé fojtott hangon Stych. — Én személy szerint egyetértek, de nem beszélhetek az igazgató nevében... — Mindig az ő nevében beszéltél itt — vág közbe Ondfej. — Most hirtelen nem beszélhetsz az ő nevében. Te, a titkárja, az üzemi tanács tagja, nem mondhatod meg neki: Hallja, igazgató, ezt ne tegye. Furcsa dolog, amikor az egész gyár sztrájkba lép, maga meg azt mondja, én semmiről sem tehetek, én itt sem vagyok. Ezt senki sem veszi be. Ez lett volna a kötelességed, Stych. Az ő érdekében kellett volna megtenned, Éppen azért, mert nem tudja, hova forduljon. Sok más ember se fogja tudni, ezzel számolnunk kell. — Lehet, hogy igazad van, de mondjátok meg neki ti. Ti, kommunisták — mondja hűvösen Stych. A szociáldemokratáknak ehhez semmi közük? Ők, úgy látszik, nem szocialisták. De ne félj, megmondjuk neki, ha már te, a titkára olyan jó tanácsokkal láttad el — vágja rá Ondfej, és tárcsázza Schejbal számát. — Otthon lesz a lakásán — készségeskedik Landa. Ondfej a kagylóval kezében vár. Ez a pár pillanat elég, hogy megint eszébe jusson Топка. — Machart beszél. Tudomásomra jutott, hogy holnap Prágába utazik... .Igen! Halaszthatatlan ügyben. Machartnak is tudnia kell, hegy állnak az anyagellátással. Föltétlenül rendezni kell a szállítások határidejét, ezt nem lehet levélben elintézni. — Meg akartuk kérni, hogy halassza el az utazását egy nappal, esetleg kettővel — Micsoda ötlet! Aliért? — Schejbal igyekezett fenntartani tekintélyét, de Ondfej is észrevette, hogy az igazgató fél. Igyekezett nyugodt, barátságos, sőt tisztelettudó hangon beszélni, de úgy találta, bármit mond, minden gúnynak vagy erőszaknak hat. — Hogy kicsoda? Az üzemi tanács, és ha úgy tetszik, hát mi, kommunisták, érti, igazgató úr. Röviden: az a véleményem, hogy holnap szükség lesz a maga jelenlétére is. Őszintén akart beszélni Macharttal. A vállalat igazgatójaként semlegesnek kell maradnia ebben az egész vitában. Mindenek fölött, elsősorban a pártok fölött kell állnia, megegyezésre kell 12 törekednie, elejét venni minden súrlódásnak, hogy a válialat zavartalanul dolgozzék tovább. Természetesen — erről biztosíthatja Machartot — nem akadályozza meg a sztrájkot, de mint igazgató nem vehet részt benne. Igen, miután Stychhel megbeszélte, úgy döntött, hogy holnap Prágába utazik. Ondfej Stychre pillant. Még mindig firkál valamit. — Úgy hiszem. Stych elvtárs reggel óta megváltoztatta a véleményét. Stych kezéből kiesik a ceruza. Ijedten pillant Ondrejra, kézzel-lábbal integet, hogy őt hagyja ki a dologból. — Alep akartam mondani magának, igazgató úr, hogy rosszul teszi! — mondja Ondrej, és kihúzza magát, mintha bátorságot gyűjtene. — bármennyire nehezére esik is, döntenie kell. Csak két lehetőség van. Vogy velünk, vagy ellenünk. A gyárban az emheiek tudni akarják, kivel tart az igazgatójuk, értse meg, a helyzet félreérthetetlen, és sem maga, sem én nem változtathatunk rajta. Mi, kommunisták a jövőben felelősséget vállalunk mindenért, ami ebben az országban történik. Választhat. És jól válasszon. Azt kérdezze magától, mi a tét, igazgató úr! őszintén hálás Machartnak, nagyra becsüli és mindig nagyra becsülte őszinteségét, ígéri, hogy reggelig jól meggondol mindent. Ondfej leteszi a kagylót, ugyanakkor Stych és Landa is föláilnak és gyanús szívélyességgel búcsúzkodnak. Ondfej egyedül marad Pazderával. ■— Beszélnem kell veled — mondja. — Baj van? — ijed meg Pazdera. — Most kezdődik a forrója, mi? — teszi hozzá, szeme felvillan, ujjai türelmetlenül dobolnak az asztalon. — Hála istennek, hogy Prágában végre megmozdultak. — Szó sincs róla — siet a válasszal Ondfej. — Ellenkezőleg, minden jól megy. Meg se mernek mukkanni. A magam dolgáról akarok beszélni veled. Elhatározta, hogy mindent elmond Pazderának. Ez akkor jutott eszébe, amikor a telefonnál várt. Pazdera kisgyerek kora óta ismeri, mindent tud róla, bizonyosan megérti, meg kell értenie. Ondfejnak pedig beszélnie kell. Szüksége van rá, hogy mindent a más szemével lásson. Minden eltorzul előtte, nem tudja már, mi a bűne és mekkora. Pazdera legyen a bíró. Ő mondjon ítéletet. Ondfej már nem képes rá. Pazdera fürkésző szemmel nézi. — Hát igen — mondja hirtelen. — Látom, valahogy mintha más volnál. Ez nem is te vagy. Prága hozott ki ennyire a sodrodból? Ondfej fejét csóválja. Maga sem tudja, hogyan és honnan kezdje. — Belekeveredtem valamibe, Pazdera, és nem tudom, hogyan szabaduljak belőle — mondja Ondfej alázatosan. — Hát akkor beszélj, a szentségit... Nem tudja, hogyan kezdje el. Hát, szóval, már a háború alatt, amikor Holefeknél találkoztak, tele volt a feje Mariéval. Nem tudta, mihez kezdjen, úgy szakadt rá az egész, mint az igérzet. Agyában, testében, minden gondolatában élt a lány, csakhogy ott volt Frantisek. De aztán, amikor Frantisek meghalt, a háború után, semmivel sem lett könnyebb. Azt képzelte, a lágerben majd elfelejti Mariét, de ott az ember nem felejt, csak emlékezik, kétszer annyit emlékezett, ember, ott az álom is valóság... — Megérted ezt? — Eredj már — mondja gúnyosan Pazdera. — Dehogyis értem. Én hülye vagyok. Én nem tudom, mi az asszony. Mit sírsz itt nekem. A lány szabad, te is nőtlen vagy, talán én taszigáljalak oda hozzá? Várt rá. Két évig várt rá. Talán már nem is várta. Talán már beletörődött, és ha néha eszébe jutott, hogy talán mégis lehetséges volna, tüstént
