Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-02-20 / 4. szám
kiverte fejéből, hogy ne kínozza, ne gyötörje. New számított többé a lányra. Nem szívesen álmodozik olyasmiről, ami lehetetlen. És akkor egyszer csak eljön, érted, ö maga, eljön, itt van, mintha csoda történt volna... — Megállj, hagyjuk a költészetet! — mondja tárgyilagosan Pazdera. — Még mindig nem tudom, mi a baj! — Csakhogy én időközben belekeveredtem egy másik dologba. És a nőnek gyereke lesz, Pazdera — teszi hoztá lemondóan Ondfej. — Férfiemberrel megesik — nevet Pazdera. — És ki az a nő? Cihákné. Топка, — mondja kétségbeesve Ondfej. Mármint annak a feketéző Simonnak a lánya. Ondfej némán bólint. — Azoknak is a körmükre nézek, bevilágítunk a pincéjükbe — tüzeskedik Pazdera. — Minafik, Ziegloser meg ez a Simon! Már rég meg kellett volna tenni. Csodálkozom is Gottwaldon, hogy olyan kesztyűs kézzel bánik az ilyenekkel... — Megállj — vág közbe türelmetlenül Ondfej. Ez most nem tartozik ide. — Miért ne tartozna? — Pazdera idegesen dobol az asztalon. — Nekem nem tetszik az egész. Túlságosan sokáig tart. Eredj csak le, keresd meg a fiúkat, ők is torkig vannak már vele. Ha forradalom, hát legyen forradalom, és nem alkudozás! — Nem alkudozik senki — vágja rá hevesen Ondfej. — Ezt meg honnan szedtétek? Elbújnak... — Éppen ez az! — esik a szavába Pazdera. — Elbújnak. Az egereket addig kell ásszefogdosni, míg el nem bújnak. Ki húzza ki aztán őket a lyukból. a mindenségit! Holnap aztán mondd meg nekik. Ne kímélj senkit, hadd tudják, hogy nem alkudozunk senkivel! — Ugyan már, holnap! — mondja Ondfej, és hirtelen tehetetlennek érzi magát. — Nem mondok semmit. Nem hallottad, nem beszélhetek. Le kell mondanom mindenről. Hát nem érted? — Nem én — vágja rá kereken Pazdera. — Cíháknénak férje van és gyereke lesz tőlem. Én meg nem tudom és nem akarom elvenni, botrány lesz belőle, eltitkolni nem lehet... és nem is akarom — hajtogatja Ondfej makacsul. — Az egész város tele lesz vele. Nézzétek a funkcionáriust, mondják majd. — Lehet, hogy kurta az eszem — jegyzi meg töprengve Pazdera. — Az öreg Simon nagy gazember, cégéres tolvaj, az igaz. De a lány talán nem tehet róla... — Nem az öreg Simonról van szó — indulatoskodik Ondfej. — Hát akkor kiről! — Arról, hogy gyereket vár tőlem. Törvénytelen gyereket. Házasságtörés, vagy hogy a fenébe hívják, nekem pedig példás életet kell élnem, a lelkiismeretem legyen tiszta, és ne hordjak olyasmit a fejemen, hát nem érted! És ha már megtörtént, legalább el kellene vennem Tonkát, de én nem tehetem... — Nem is ajánlanám — mondja Pazdera. Rozmerovát igen, az másféle. — Pazdera! — mondja Ondfej szinte kiáltva. — Hát te azt gondolod, hogy nem bitangság, amit tettem? Hogy... — mondani akar még valamit, de elfelejtette, mit, némán mered Pazderára. Az öreg nyugodtan és kissé gömyedten ül, apró, inas ember, keze, mint mindig, az asztalon pihen, és mosolygós szemmel néz Ondfejra. — Azt én nem tudom — mondja kis idő múltán. —■ Talán egészen mindennapi és emberi dolog. Hozd rendbe! Ondfej leül Pazderával szemben, valósággal megrendíti szavainak természetes egyszerűsége. — Talán! — mondja csendesen. — Talán valóban mindennapi és emberi dolog! — ismétli önmagának. A csarnok sarkában a férfiak emelvényt ácsoltak össze az éjszaka, most még vörös kelmével burkolják be, föl az emelvényre egy, kettő, három, négy, nyolc széket raknak. Középen Ondfej fog ülni, Marie majd a legszélére ül. Tizenegy órától a munka már nem ért semmit. A csarnok megtelt, jöttek az emberek, minden percben megállt valaki mellette, és mondott valamit. Marie nem is hallotta, mit. Mintha minden kívüle történnék, mintha semmi sem érintené. Alig két méterre Mariétól ül Ondfej. Minden idegszálával érzi közelségét, nekitámoszkodik a szék hátának, hogy elbújjon Cafek széles háta mögött. Úgy érzi, csupa tűz az arca, s mintha mindenki észrevenné zavarát, mintha ezer szempár meredne rá gúnyosan, hogy annak, akit ő annyira várt, mással van viszonya. Nem szabad rágondolnia, az embereket nézi... Harsán a sziréna, mindenki elcsendesedik, szinte áhitatosan hallgatják, mintha először hallanák. Az emberek megdermednek, Marie is furcsán borzong, mintha a sziréna szava nem az egyórás tüntető sztrájk kezdetét jelezné, hanem a régi világ végét és pusztulását, mintha, mihelyt elhallgat, új, más életnek kellene kezdődnie. Lehet, hogy így is van! — mondja magában Marié. Vijjogó, panaszos sivítdssal hal el a hang, az emberek csendben maradnak, és az emelvény felé fordítják tekintetüket. Ondfej feláll, feje még lehajtva, mintha még egy pillantást vetne papirosaiba, aztán lassan felemeli a tekintetét. Beszél-. Csendesen, mély. nyugodt hangon. Most ránézhet. Nézi és nem képes megérteni és elhinni, hogy ez ő, hogy itt áll és beszél, hogy nyugodt, mintha mi sem történt volna, hogy ugyanolyan maradt, és nem változtatta meg ez a néhány nap, amely Mariét annyira kimerítette és annyira kiégette, hogy még könnye sem maradt a sírásra. Ő az? Az ő hangja ez? Marie lopva ránéz, mintha félne, hogy elkapja pillantását. Igyekszik felidézni magában hangját, azt a hangot, amelyen hozzá beszélt, amikor egyedül voltak, amikor olyan szavakat suttogott, amelyek elvették eszét. Az istenért, ő volna az, aki úgy csókolta és szerette? Nem szabad rágondolnia. Hallja, hogy Cafek valamit súg Pazderának. És aztán hallja Pazdera válaszát. Pazdera nem tud suttogni. — Megállj! Ennek semmi köze hozzá — mondja rekedt hangon. Semmi köze hozzá. Például annak, amit Ondfej mond és ami körülötte történik, igazán semmi köze Marie szenvedéséhez. Ez itt egy másik Ondfej. Ez itt Ondfej Machart, a funkcionárius, az akcióbizottság elnöke, amaz pedig egy közönséges Ondfej, aki az asszonyok után jár, és elcsavarja fejüket. Hát fontos lehet valami Marie Roznerová, vagy fontos Cihákné? Senki és semmi sem fontos. A csarnokban felcsattan a taps, Marie rádöbben, hogy tapsolnia kellene, de újból és újból visszazökken gondolataiba, talán nem is gondolatok, inkább álmok, különös, sápadt és tompa álmok, egy másik világ. Ondfej közel van. Már nem beszél. Cafek meglöki. — Eredj már! — suttogja, és valami papirost lök eléje. Feláll, csak most gondol rá, hogy oda kell mennie a mikrofonhoz, amely Ondfej és Pazdera között áll. Ott fog állni szorosan mellette. Minden akaraterejével igyekszik leküzdeni a remegését. De kezében reszket a papiros. Szorosan mellette REGŐS ÉNEK Új harcra kész a fegyver sokezer elszánt kézben. E dicső nap emlékét évek sora se mossa, s egy dolgos nép munkája mutatja sokszorozva. ZALA JÓZSEF Az óvárosi téren dúsan dongott a gránit, Húsz János szobra nézte a hősök unokáit, elszántak mind egy szálig. Üj kor jöttét jelezte a kőcsipkés toronyból súlyos napok tanúja, a csikorduló orloj. Egyetlenegy se mozdul a szállingózó hóban. Egy ország akarata benne e néhány szóban: — Előre, csak előre, de vissza egy lépést sem. áll, olyan szorosan, hogy ha csak egy kicsit megmozdítja a lábát, hozzáér Ondfej lábához. Olvas. Először, másodszor, harmadszor. Valahányszor maga elé néz, számtalan figyelő, reá meredő szemet lát, a szavai, amelyeket kimond ugyan, de fel nem fog, egymás után hullanak le közéjük, visszaveri őket a hangszóró, ez nem az ő hangja, ez itt nem Marie, ez valaki más, egy szobor, aki beszél. De az alulról áradó figyelmes csend mintha megragadná és biztosan tartaná, támogatná, hogy össze ne essen. E pillanatban érzi, hogy nem önmagáé, nem is Ondrejé, csak azoké az embereké ott lenn. Végigolvassa és szinte vaktában tér vissza helyére. A csarnokban mennydörög a taps, a kezek a magasba röpülnek. Aztán mind felállnak és о Munka dalát éneklik. Alatta Schejbal igazgató áll. Marie tekintetével rátámaszkodik, mert szédülni kezd a feje, látja, hogy Schejbal hangtalanul tátogatja a száját. Marié is énekel, furcsa, hogy tud és képes énekelni. Mihelyt ennek vége lesz, Ondfej valószínűleg idejön hozzá. Nincs hozzá ereje és nincs bátorsága, hogy most beszéljen vele. A csarnok hullámzani kezd, a tömeg megmozdul, az emberek erre-arra sodródnak. Marie csak most döbben rá, hogy keresztülfurakszik az emberek között, hogy ki akar jutni a levegőre, hogy el akar menekülni Ondfej elől. 13
