Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-02-06 / 3. szám

MIKOLA SCSEPENKO:

0/(420м(ь lummei

Apuka munkába ment, anyuka meg elsietett bevásárolni. Kosztya egyedül maradt otthon a kishúgával, Okszánával.

— Játsszunk bújócskát — javasolta Kosztya. Játsszunk, játsszunk — egyezett bele Okszána.

Ő lett a hunyó, Kosztya pedig elbújt az ágyaid. Aztán elrejtőzött a szekrények mögé, s lekuporodott a varrógép alá, de Okszána mindenütt megtalálta. Akkor Kosztyának ravasz ötlete támadt. Lábujjhegyen halkan beosont az ebédlőbe, becsukta maga mögött az ajtót, és bebújt az ebédlőszekrénybe. Ekkor hirtelen valami leesett, és eltört.

Egyszerre csak léptek hallatszottak. Anyuka jött haza a vásárlásból. Finom ennivalókat vett az ebédhez, és sok-sok cukorkát is hozott.

— Anyuka, kérek szépen cukrot — és Kosztya máris nyújtotta a kezét.

— En is kérek, én is — ugrándozott Okszána.

Várjatok egy kicsit gyerekek — mondta mosolyogva anyuka, és bement az ebédlőbe.

De nyomban vissza is jött, és nagyon haragos volt. Összetört vázát tartott a kezében. — Ki törte össze? — kérdezte szigorúan. ■ Én nem, én nem — szabadkozott Okszána.

Akkor hát te törted össze? — fordult Kosztyához anyuka.

A kisfiú nem szokott hazudni, de most nem akarta, hogy anyukája megharagudjon rá, és ezért így válaszolt:

— Nem én törtem össze, anyuka.

— Akkor hát mégiscsak te voltál. És ráadásul még tagadod is! — mondta Okszánának

rosszallóan anyuka, és a sarokba állította a kislányt.

— Te pedig, Kosztya, vegyél a cukorkából, és menj játszani.

Okszána szomorúan állt a szekrény mellett a sarokban, és némán figyelte Kosztyát, amint az teletömködi a zsebét cukorkával, s elfut játszani.

Kosztya, amint kilépett az ajtón, máris felbontotta az egyik cukorkát. Ám amikor épp a szájába tette volna, hirtelen eszébe jutott a húga. Ujjai maguktól visszacsomagolták a cukorkát a szép papirba, és az édesség visszavándorolt a zsebébe. A fiú hallgatagon ballagott vissza a lakásba. Anyuka nem volt a szobában. Okszána azonban ugyanúgy állt a sarokban, mint az előbb. Kosztya odament a húgához, és bűnbánóan mondta:

— Majd inkább én állok ide, te meg menj játszani. Hisz én vagyok a bűnös.

— Anyuka engem állított ide, s én itt is maradok — válaszolta a kislány remegő hangon, és kis orcáin leperegtek a könnycseppek.

Amikor anyuka a szobába jött, meglepődve látta, hogy a sarokban Okszána mellett ott áll Kosztya is, s cukorkái az asztalon sorakoznak.

TANKA KATALIN fordítása

SZEMJON KOGAN:

A tintásüveg

Volt nekünk egy tintatartónk Nem is olyan régen, Elmondom, hogy mi is történt Vele a múlt héten.

Mindig ott állt az asztalon, El nem mozdult róla,

Am a cica lepofozta Onnan a padlóra.

A szegény tintásüvegből Ehzállott az élet, Szőnyegünkön tinta-tenger Eoltja feketéliett.

Tintás lett a macska bajsza, Én meg csak nevettem,

Bár a pancsolástól én is Tinta Matyi lettem.

Terényi István fordítása

18

Csudajó a szép tavasz, csuda jó a szép nyár, csudajó, ha melenget az őszi napsugár.

De azért a legeslegcsudásabb, ha télen korcsolyázunk, repülünk a szép fényes jégen.

Vagy egy pompás ródlival csúszunk le a dombon, nincsen annái csudajobb. s újra csak azt mondom :

Csudajó, ha tavasszal csudaszép tavasz van, csudajó, ha nyáron át csudameleg nyár van

Csuiajó, ha érik már az alma s a szőlő. —

De a télnél nincsen szebb, mert most éppen tél jői

KANYÁDI SÁNDOR

ban úgy menjen minden a maga rendjén, mintha nem gépek, anyagok, emberek lennének, hanem bolygók keringenének egymás körül megmásíthatatlan pályájukon?

— Ne szavalj! És nem rólam van szó, engem hagyj ki!

— Nem hagylak!? Épp, hogy rólad is szó van, rólam is, mindenkiről! Ki volt az, aki ott, abban a régi kócerájban új technikáról beszélt, mikor a legújabb szerszámgépünk kilencszázharmincötbőlvaló volt,s a vékony koszttól csak szédelegtünk körülöttük ? Alikor az új gyár fölépült, ki találta meg a módját, hogy miként kell a tervezettnél is többet kivenni a legkorszerűbb berendezésekből?

Albu párnás tenyerével ingerülten az asztalra csapott.

— Legyen már elég! Talán érdemeket akarsz szerezni nálam ezzel a hegyibeszéddel?

Kocsis keserűen nevetett:

— Hiába sértegetsz, Albu bácsi: nem dőlök be, nem hagyom abba. Ki tanított minket arra, hogy a bizalmat, a megbecsülést olyannak tartsuk, mint a szerelmet, amelyért harcolni kell, ki keli érdemelni, de amit ha ki-akar követelni valaki, az nevetséges és megvetésre méltó ? Megfeledkeztél róla ? Mi nem feledkeztünk meg! — Előrehajol, mintha rá akarná vetni magát a székben összegömbölyödött kis öregre. — Ez a lány pedig egyszerűen megköveteli, hogy ilyen vagy amolyan beosztásban akar dolgozni, te meg árról beszélsz, hogy nem akarsz kölönccé válni... Várj csak, várj, még nem fejeztem bei... Mikor téged főtechnikusból mesterré degradáltak, mindenki tudta, hogy azért degradáltak le, mert megvolt a dolgokról a magad személyes véleménye, s összerúgtad a patkót az akkori igazgatóval. Hat kerek évig voltál mester a hármas részlegnek ugyanazon az osztályán. A többi mester közül jó néhány a fiad lehetett volna, a főmestered pedig rendes, jóindulatú ember volt, de annyi technikát se tudott, mint amennyit te elfelejtettéi. Hat éven keresztül dolgoztál derűsen, nyugodtan, eszedbe sem jutott, hogy valakire vagy valamire neheztelnél. Aprólékosan, fáradhatatlanul matattál a szekciód apró kis dolgain, kerested, kutattad, mit tökéletesíthetnél még a magad ezer négyzetmé19

ternyi birodalmában. Akkor, azokban az években tanítottál meg minket fiatalabbakat, hogy csak azt becsüljük, akiben ott ég egy szikrányi abból a szenvedélyből, mely téged, minket hajtott... Ez a lány pedig egymásra rakja a lábait, s szemrebbenés nélkül kijelenti, hogy önálló munkakört akar. Mondjuk, azt a munkakört, amiben te hat évig dolgoztál, hiszen onnan kezdődik az „önálló“!

Az öreg felkapta a fejét, mintha áramütés érte volna, s egyszerre megtalálta a hangját:

— Annak a lánynak nincs meg a joga a szenvedélyhez, amiről beszélsz? Milyen címen tagadod meg tőle? S ha egyszerűen dolgozni akar, megmutatni, hogy nemhiába költötte rá az állam a pénzt ?

— Jog? Miféle jog? A felszabaduláskor hatéves kisgyerek volt, mikor államosítottuk az üzemeket, a harmadik elemibe járt, mikor az új gyárat építeni kezdtük, alig tizenhat éves csitri...

— Nafene, de jól kiszámítottad! Bizonyára azért jutott erre is időd, mert, mint mondtad, semmiként sem akarsz beleelegyedni...

Kocsis eleresztette a füle mellett a ravasz oldalpillantással kísért megjegyzést.

— Öt éven át állami ösztöndíjon tanult, fizettünk neki, hogy nagyméltóztasson mérnökké lenni. Aztán megkapta a diplomáját. S azt, úgy látszik, nem kötelezvénynek tartja, amit le kell törleszteni, hanem életreszóló szabadjegynek a boldogság felé. Hát nem veszed észre, hogy ezeknek a gyár, az emberek, minden egyéb csak azért létezik, hogy megfelelő környezetül szolgáljon a kötelező, villámgyors érvényesüléshez? Azt pontos időben, előre megszabott mennyiségben meg kell kapniok, mint az előfizetőknek a napi újságot! Mert ha nem szolgáljuk fel időben és kellő fürgeséggel a bebiztosított érvényesülés megfelelő részletét, akkor tüstént megkapjuk a nekünk kijáró letolást, s utána töprenghetünk, vajon nem váltunk-e a gyár haladásának kerékkötőivé ?

Az öreg hevesen megrázta a fejét:

— Nincs igazad! Mi ütött beléd, hogy így elveted á sulykot?

15

I

r>

IT'J

ГИ