Dolgozó Nő, 1963 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-09 / 1. szám
ki a hibás г A zene elhalkult az eskető teremben. Szép sorjában leült a násznép, a kíváncsiskodók egymás hegyén-hátán tolongtak a fal mentén. Mindenki a szép menyasszonyt igyekezett megbámulni. A suttogásból/1 a menyasszony most egy szót sem értett. Agya gyors gőzkalapácsként dolgozott... — Nézd csak a fátyolát, szilon, — tényleg és gyöngyök vannak belehímezve, — s a ruhája, — ilyet láttam a divatlapban. — Persze csak az alja, a felső része egy másik divatlapból van. — Milyen szép...! — Minden menyasszony szép. — Ni csak sír..., Csacsi, maszatos lesz az arca. — A menyasszonyhoz illik a könny. Új lemezt tettek fel, Mendelssohn nászindulóját. — Jaj, milyen szívesen hallgattam én ezt, a más esküvőjén, — futott végig a menyasszony. Nagy Éva tekintete, CSISZ kékinges barátnői arcán, akik nyilván őt jöttek köszönteni. Hej, de nem így képzelte el az esküvőjét... S most talán már századszőr is sorra vizsgálta és kereste az okot, mi is volt az, ami őt megfosztotta a boldog esküvőtől. Éppen egy fél éve történt. Már minden lánynak volt komoly udvarlója, csak neki nem. Úgy szeretett bálba járni és mindig azt számolta, hányán kérték fel táncolni. Ha végétért a zene, nem maradt a táncosa mellett, mint a többi lány, akik így biztosították a partnert о következő fordulóra. Szaladt az anyjához, tudta, hogy úgyis jön érte más. Hiszen ő még sohasem árult petrezselymet. Es jöttek. Mert Nagy Éva egyetlen lány volt. Szép is volt és dolgos is. Ami nagy erénye a fiatal lánynak. De azért egy dolog bántotta őt. Hozzájuk sohasem állítottak be csapatosan a fiúk s ezért a lányok is csak rövid délutánokat töltöttek náluk. Hogy miért? Erre csak később jött rá. — Akkor, amikor a táncmulatságból hazakísérte őt Szita Mihály. Derék falusi fiú, komoly, kissé darabos, olyan igazi férjnek való „aki majd a csillagot is lehozza feleségének“. Éva anyja jól hátramaradt, evvel is jelezve, nincs ellenére a Mihály kísérgetése. Ő pedig furcsán érezte magát. Eleinte hlzelgett a hiúságának, hogy hazakísérték s az is, hogy hetente négyszer, szombaton, vasárnap, kedden és csütörtökön eljárt hozzájuk. Úgy, módjával. Később egyre jobban hiányolta, hogy elmaradtak a lánybarátnői, valami titkos tiltakozásféle jajdult fel benne, ha vőlegény-menyasszonyként beszéltek róluk. Az anyja kelengyét vásárolt. — Minek az? — kérdezte morcosán. — Férjhez mész, kell. — Én, Mihályhoz? — Az anyja kiérezte a kérdésből a villámot és kitérőleg felelt: — Ha nem hozzá, máshoz, csak nem maradsz vénlány? — Erre megkönnyebbült. De nem sokáig. Mert Mihály, ha egyedül hagyták őket, amit nem tudott szóval kifejezni, igyekezett tettel s erős karjával magához rántotta a lányt, csókolta, ölelte, bárhogyan is védekezett. Pedig hogy mondta neki: — Hagyj engem Mihály, én téged nem szeretlek, sőt ki nem állhatlak. — A fiú csak nevetett, igaz, kicsit kesernyésen, de nem tágított. Mikor eljött a tavasz, örült, hogy megint dolgozhat, örült a vidám napoknak, amit a kertészetben a többi leány között tölthet. Éppen a virágágyakat fedték ki, amikor megállt mögöttük Szilágyi Ernő, a fiatal agronómus. — Ernő, Ernő, — ugráltak a nyakába a lányok, — visszajöttél. — Tudjátok, legjobb otthon, no meg a járás is ide irányított, hát jöttem. Hátha itthon is olyan eredmény mutatkozik majd, mint Bogyón, ahol eddig dolgoztam... És te Évike, — szakította félbe a beszédet, — talán haragszol rám, hogy egy tekintetre sem méltatsz? — Szólt Évához, aki szemlesütve babrált a virágágyon. — Hagyjad őt, menyasszony, azért hordja így fenn az orrát, — nyelveltek a lányok. S 6 azt sem tudta hirtelen, hová legyen szégyenében, gyámoltalanságában, — Tudjátok meg soha, de sohase leszek Szitáné, — sírta el magát. De a lányok tovább kegyetlenkedtek. — Bizony azért jár hozzátok, mint a hivatalba, csak úgy módisan, hivatalos -időben, — meg kell bomlani az ilyen szerelemtől. — Talán ki van írva az ajtótokra, udvarlót kedden, csütörtökön... — Nem, nem. Sohasem leszek az övé, — kiáltotta megint és futásnak eredt. Utána szaladt a fiatal Szilágyi is. Utolérte, felnyalábolta és hozta vissza a nevető lányok közé. Olyan erősen fogta, szabadulni nem tudott, de olyan lágyan, hogy nem is akart. — Ejnye lányok, ha egyszer ő mondja. Ő csak tudja — mondta komolyan, meggye-A TÉLI ISKOLA SEGÍTSÉGÉRE Az első pillantásra harmincöt — harminchat évesnek nézed. Jókedvű ember, becsületes munkás, szakember a szó szoros értelmében — ezek a tulajdonságok jellemzik a prievidzai EFSZ baromfitelepének vezetőjét, Jozef Bronis elvtársat. Éppen újdonsült kocsiját, a piros Octáviát tisztogatta, amikor rábukkantunk. — A csuda vigye el ezt a sok sarat! — Zsörtölődött, mint az autótulajdonosok általában. Jozef BroniS alig nyelte le az utolsó falatot, máris indult a telepre. Útközben munkatársaival, Mária Kaplanová és Pavlina Petrincová baromfigondozókkal találkozott. Éppen hazafelé. tartottak. A prievidzai baromfitelepen ugyanis két váltásban dolgoznak, de az idénymunkák alatt a szövetkezet többi asszonyai is szívesen segítenek a baromfigondozóknak. Őiimanová Rozália a tojóketreceket javítgatta. 6 — Jó, hogy kalapáccsal a kezében látom — fordult feléje a telep vezetője, miután rnár egynéhány dolgot megvitattak. — Én is megyek, befejezem a takarmányelőkészítő kamrát — mondta és kilépett az udvarra. A már majdnem kész kamra felé vette az útját. Benn a helyiségben már ott állt a szeletelő és a keverőgép. A kezdet — ahogy az már lenni szokott — itt is nehéz volt. Amikor 1959-ben Jozef BroniS átvette a telep vezetését, alaposan neki kellett látnia a munkának. A baromfitelepen három asszony dolgozott. Jó munkaerők, szorgalmas asszonyok, csak nem volt, aki irányítsa őket. 1960-ban Bronis elvtárs lakást kapott a telepen, így ideköltözött a családja is. A jó szervezés és a szakértelemmel irányított baromfigondozás meghozták avárteredményt. Az 1200 tojóstyúktól átlag 120, a 200 kacsától Kevés az ilyen átlag 90 tojáshozamot értek el. Közben állandóan tökéletesítették szaktudásukat. És lassan bebizonyosodott, hogy jobb kollektívát nem is lehetett volna összehozni. A baromfigondozók: Mária Kájalová, Mária Kaplnová, Rozália Ciémanová, a vezető felesége, Mária Broniüová — aki a kiscsibék és a kiskacsák nevelésére szakosította magát — és végül maga Bronis elvtárs is meg akarták mutatni, mire képesek. Éz az elhatározás késztette őket arra, hogy 1960. december 7-én versenybe lépjenek a Szocialista munkabrigád cím elnyeréséért. Az 1961-es év meghozta a szorgalmas munka első nagy eredményét. Egy tojótól átlag 14^13 tojáshozamot értek el és a hús, valamint a tojásbeadás tervét messze túllépték. Az eredmény a bevételi terv növekedésén is megmutatkozott, 170 000 Kcs-val lépték túl. Ilyen teljesítménnyel a prievidzai járásban kevés szövetkezet büszkélkedhet.
